Elég a jaj. Ki innen a mezőre.

Elég a jaj. Ki innen a mezőre.
És dúlt arccal ajtót nyitok.
Nyugodt az éj. Lassan megyek előre,
fejem fölött hold, csillag-milliók.
Itt kívül is, mint ott benn, a titok.

Közelbe vannak. Szinte mind elérem
a régi rejtélyt az ég peremén.
De rám merednek reszkető-fehéren,
azt kérdezik, miért zúg úgy a vérem
és mit jelentek ember, ember, én.

És kérdem tőlük, mit jelentetek,
ti fogható, ti nyílt-tömör talányok,
miktől a fájó mindenség beteg,
ó csillagok, aranysebek,
s ezüst fekély, hold, óriási tályog?