Múlt este kissé lehajoltam

Múlt este kissé lehajoltam,
s feleségem azt mondta halkan,
őszülsz, fiam.

Tompán a lámpafénybe néztem,
aztán zavartan fütyürésztem,
búsan-vigan.

Mint a hold-udvar őszi éjen,
olyan volt most a lámpa nékem,
oly hallgatag.

Ádám fiunk már álmodott rég,
s én mintha messze-messze volnék,
a föld alatt.

Az ablakokat mind bezártam,
s úgy ültem a budai házban,
mint aki fél.

Eszem azon járt, ama tincsen,
zörgette a szél a kilincsem,
az ősz, a szél.

Egy ember járt itt, csúnya ember,
szakálla kender, a november,
jaj istenem.

Én láttam őt, mint apró-cseprő,
söpör-söpör, kezébe seprő,
jól ismerem.

A kapudat hiába zárod,
hiába bújsz, fejedre károg,
s oly rút e dal.

Nevetni nem hagy, sírni sem hagy,
azt dudorássza egyre, nem vagy
már fiatal.