Itt fekszenek csodásan ők

Itt fekszenek csodásan ők,
hol annyi búza, bor van,
a véreim, az őseim
a fényes nyári porban.

Állok az ágyuk peremén
és csöndesen borongok,
hogy mit izennek énnekem
a Kosztolányi-csontok?

Ők a gyökér a mélybe lenn,
a messze nyugalomba,
de én az ág, s még mozgok itt,
mint szélben a fa lombja.

Kövér, bozontos hantjukon
lakodalmas enyészet,
holtukba halhatatlanok,
derűsek és egészek.

Nem emlékek, nem elfolyó,
halotti-tompa árnyak,
félig-nyitott szemmel ma is
föltámadásra várnak.

Az életet dicséri mind,
s a sírjuk tőle áldott,
babért gondol a szépapám,
a szépanyám virágot.

Itt fekszenek csodásan ők,
hol annyi búza, bor van,
a véreim, az őseim
a fényes, nyári porban.