Pán ébredése

A nyugtalan föld lázasan álmodik...
Ezüstös árnyak szállnak az éjszakán,
     szines szalag övedzi főmet,
          rózsafüzér s koboz a kezemben.

Fehér, merengő orgona-bokrokon
Selene fátylasan, mosolygva kél,
     a jégre olvasztó meleg fú,
          s forrva bugyog fel a szőke forrás.

A csíra mozdul, s a pihegő talaj
aszfalt-füzőjén nyögve emelkedik,
     s az ébredés fuvalma áttör
          vas-cimeres kapuk ősi gátján.

Sápadva néz a város a rét felé,
vén házak ajkán megfagy a víg mosoly,
          s hallják az éjbe, félve hallják
     láncrakötött nagy erők zugását.

És ing a kőfal; hősi birokra kel
a satnya sarjú s a remegő szobor,
     görcsös gyökér bombázva pattan,
          s messze sötétbe közelg az erdő.

Jön, mint haragvó, zöldhaju szörnyeteg,
lóbázza bőszen ág-bogas üstökét,
     átfogja gyilkosan a várost,
          és letiporja vadúl a sárba.

Farsangi zaj zúg a tavasz-éjszakán,
poros kupákba méz-izü bor kereng,
     fehér bokák táncokba fognak,
          s barna, pogány szüzek énekelnek.

S távolba, künn a széna-szagú mezőn
nyujtózva ásít, talpra szökik vigan,
     s véres szemekkel, mennydörögve
          lépdel a városon át a nagy Pán.