Száz sor a testi szenvedésről

Együgyű dal
az én dalom,
ő fújja ezt:
a fájdalom.

Azt fújja: jaj,
azt súgja: fáj,
a fej, a fog,
a szív, a száj.

Metsz, mint a kés,
szúr, mint a tű,
oly iszonyú,
oly egyszerű.

Csöpp cérnahang,
nyápic zene,
de mintha ég-
föld zengene.

Sír, mint a víz
rí, mint a tűz,
trilláz, sziszeg
és csengetyűz.

Azt hirdeti,
hogy ő is él,
és kornyikál,
és gőgicsél.

Nő és dagad,
ha csenevész,
s apad, tünik,
sosem enyész.

Most gőztülök,
éppúgy sivít,
most csak csipog,
mint csitri síp.

Nem hagyja el,
bármit teszel,
vág, kalapál,
fúr, vés, reszel.

Bömböl, huhog,
dörög, recseg,
folyton beszél,
locsog, fecseg.

Alig virrad,
már belekezd,
és hajnalig
nem unja ezt.

Nem unja el,
én sem unom,
megyek sötét,
nem-járt uton.

Ki ő, mi ő,
nem ismerem,
szólítani
nem is merem.

Nem fekhetem,
nem alhatom.
Mást mit tegyek?
Hát hallgatom.

Az életem
lejtős felén
így mulatunk
mi, ő meg én.

Állok vele,
hanyatt esem,
forgat tovább
vad-rémesen.

Meggyűlölöm,
elátkozom,
lassan, szépen
barátkozom.

Nem tördelem
a két kezem,
hogy mit jelent,
nem kérdezem.

Nem kérdezem,
mi végre kell,
csak figyelem,
csak érdekel.

Nótája csúf,
de nem sekély,
bár bamba is,
a mélye mély.

A mélye mély,
mert mélybe vet,
készítgeti
a végemet.

Ép testemet
vetkőzteti,
hiába van,
nem kell neki.

Rohan, cikáz
az idegen,
bőszen betör,
s nem idegen.

Már várom is,
mihelyt kiállt,
ő benne most
lelkem kiált.

Halál-hívó
vérem gagyog,
nem ő a rossz,
én, én vagyok.