Ének a szívemhez

Verj, verj szivem, te gyáva lázadó
saját véredbe fuldokolva, égve,
a természet zavart hangversenyébe
légy egy picinyke, fáradt, lomha szó.

Zenédre lejt az ünnepi menet,
meleg szavadra perceg minden óra,
verj indulót csókos találkozóra
s a temetéshez gyászos éneket.

Az égen ott az alkonyati fátyol,
szegény, szegény szívem, aludni vágyol,
te, ki zajongni nem tudsz semmiért?

Ne még, ne még; ordító viharokba
és néma csendbe fátylasan zokogva
verj bús szivem, s ne kérdd, ne kérdd - miért?

1906