Nyárutó

Mint egy szegény, sebesült katona,
a piszkos ősz járkál a mély aranyban,
a sebkötőit is letépi halkan,
s csorogni kezd a vére bíbora.

Olyan alélt, hogy semmit se akar,
a napba bámul búsan és fehéren,
mellén a sok-sok vitézségi érem,
rég kialudt, halott szivet takar.

Egy kőre dől, s már-már aludni vágyna
álomtalan álmot egy régi ágyba,
de nincsen út, mely arra vinne már,

szivében kínok és fájdalmak üszke,
s még hallja, amint fujja-fujja büszke
aranykürtjét a nyár, a messze nyár.

1907