Apám a koporsóban

Apám, teremtőm, istenem,
míly semmi vagy
és én milyen istentelen.

Mert az, aki apátalan
a földgolyón,
Isten nélkül, magába van.

A messzeségből rám mered
szigoru-szép
s nagyon-nagyon ismert fejed.

Hol vagy? Felelj hát, merre vagy?
Hol a szived
s agyad, a fényes ember-agy?

Erős, lehetsz ily gyönge te,
hogy így heversz,
minden férfiak gyöngye, te.

Még hallalak, mint zivatart,
te óriás,
ki nemzett engem és akart.

Tanítottál itt az uton,
lásd, a halált,
azt is tetőled tanulom.

Arcomra húzva közönyöm,
az életet
s e leckét is megköszönöm.

Fölöttem téli szél visit,
kriptánk felé
előrelépek egy kicsit.

Nyugodtan járulok oda,
hisz ami vár,
csak ennyi lesz és nem csoda.

Te én vagyok és te vagy ott.
Most elhiszem,
most már tudom, hogy meghalok.

Apám, teremtőm, istenem,
míly semmi vagy,
és én milyen istentelen.

1927