Reggel felé

Cigányfiú, hagyd abba nótád
elég a búból, itt a reg',
borzongva a bús lángba bámul,
és álmosan sápasztja meg.

Fázva a kékülő homályban,
te meggyötört, szegény fiú,
az arcodon mélyen sötétlik
a csontemésztő éji bú.

Úgy-e a napszám rút s keserves?
Úgy-e lecsüng merev kezed?
Úgy-e fáj a dal, hogyha ríkat,
s te már, te már nem érezed?

Itt az ezüst éj vak ködében
minden hazug, hiú, bohó,
mondd, hogy vetődtél e világba,
te barnaarcú álmodó?

Te kósza faj bús sarjadéka,
vaj' mennyivel vagy boldogabb,
hogy már becsülik szűzi nótád,
s számlálod a tallérokat.

A rétre termettél, szabadnak,
hogy a mezők földjét taposd,
s most selymes túlvilági hanggal
kihízelegsz pár rongy hatost.

Nem bánt-e ez a léha nép itt,
a bús magyar, a céda lány,
mily részegen, sápadt gyönyörrel
dőzsöl szivednek szűz dalán?

Nem gondolod-e néha-néha,
hogy az otthon estente szép,
mikor a bársonyos teremben
felsír borús álom-zenéd?

Nem vágyasz az országutakra,
nem hí a kedves árnya itt
poros viskóknak oldalában
hajszolni aranyálmaid?

És csendes éjjel, hogyha halkan
susognak a falun a fák,
nem hajt-e lelked kedvesedhez
elhúzni az ő bús dalát?

Édes, nyugodt a boldog otthon,
a sátor-árny, a dáridó,
döglött malacról, csirkecombról
az üst körül álmodni jó.

És szép élni és nemcsak zenélni,
- akár az ifjú s az öreg -
teknőket, vályogot csinálni,
s foltozni horpadt üstöket.

Menj vissza, barna-arcu nótás,
megöl az átkos, kába harc,
szakítsd le ezt az úri rongyot,
álmodj, dalolj, mikor akarsz.

De így... Az álmod porba roskad,
ezer borús remény epeszt.
Siess, talán nincs még ma késő.
Légy! - én mondom tenéked ezt!

1905