Byronhoz

Viharszekéren száll lelkem tehozzád,
és elfog a fölséges borzalom.
Látom sötétbe torzult gyermekorcád,
s elcsügged erre vakmerész dalom!
Úgy állsz az éjbe, mint lángfényü vulkán,
vészt, bajt lehellve felfeszülsz magad.
S izzó kövek bősz robbanásra gyúlván,
feltör viharzó, mennydörgő szavad.

Te vagy a mélység, a halál, az éjjel,
az önmagába roskadt szenvedés,
mely túlfeszülve vak bacchansi kéjjel
kidörgi azt, amelyre szónk kevés.
Az, akit az élet haragba elvet,
téged keres fel, s együtt sír veled,
te adsz bújának ékes, fönti nyelvet,
az éjszakába te vezéreled.

Nincsen vigasztalás a te honodban.
A nap kihűlt, az égbolt is sötét.
Egy zord ítéletnap kénlángja lobban
fejedre, s misztikus kört von köréd,
és a sötétbe tétovázva kelnek
rablók, királyok, síró gyenge nők,
zokognak a megkorbácsolt szerelmek,
fetreng a jó a bosszugőg előtt.

Kopár, kiábrándult szivedre szépen
ragyog sziporkázó fantáziád.
A földdel összedől a tenger éppen,
az égen elhal a pár mécsvilág.
Mily végtelen és forró minden itten,
milyen viharzó és mily szertelen,
miként a bú az óriási szívben,
miként a tenger, mint a szerelem.

Zúgd hát szavad, nem kell vigasztalás ma,
tárt mellel állom a csapó vihart.
Múltam leroskadt, sírom meg van ásva,
az én kedélyem is alvó, kihalt.
Harsogj cikázó kékes mennyköveddel,
s zengd húrodon bősz szenvedésem el.
Parány vagyok, gyarló, kicsinyke ember,
de bánatom, átkom hozzád emel.

Ha tűnt a naptányér pirosra festve,
szód hallgatám már mint kicsiny gyerek.
Úgy, mint midőn az ágyba bújva estve
halljuk, hogy a tenger künn hempereg.
S vonzott a bánatod, a vészes örvény,
érzém, a lantod hangja tiszta, mély,
s mentem nyomába csak előre törvén,
s gyerekkedélyem elfödé az éj...

1905