Fölöttem az éj

Fölöttem folyik el az éjszaka,
a méltóságos, nagy, nehéz folyam,
idesüt a gáz züllött csillaga,
s bárkák úsznak fölöttem komoran,
rettentő bárkák és sirok, sirok.

Ti szörnyü bárkák, késett konflisok,
ti kocsilámpák, bús hajótüzek,
lángoljatok s evezzetek
ti őrült nők virágos bárkákon,
kacagjatok ki engemet,
és menjetek lobogós kikötőkbe.

Én itt vagyok, mélyen, százezer ölre
mázsás vizek feküsznek mellemen,
én itt heverek, én meg vagyok ölve,
és figyelek álmatlan, éberen.
És tépem a vizet, álomtalan ágyam,
kicsi a tenger s tengernyi a vágyam.
Tengernyi vágyam, csak kicsi a tenger,
és nézem a bárkát, amely megindul,
és fényes árnya egész szívemig nyúl,
és hallgatom a mély homályon át
piros torkotok mézes kacaját
hinárok közt, mocsárba feketén.
És bámulok föl üres halszemekkel
az éj, az éj hináros fenekén.