Mors Bacchanalis

Az ócska csapszék szurtos rejtekén
mulat estente egy sovány legény,
mogorva, száraz egy szikár alak,
józan szemű, de részeg, mint a csap,
Hogy gondtalan beszél mindenki: les,
sunyi, gyanakvó, ám azért szives.
Kupáiból csorog mindennemű
vagyont érő arany- s rubin-nedű.
Csak egy pohárra hív, s nem dől ki százig...

Aztán, midőn a sok ivó elázik,
s az asztalok alatt horkol alul,
és trombitál a hő borgőz az orron,
és izzanak az arcok tűzbe, forrón,
részeg szemekkel néz szét kancsalul.
Fagyos fuvallat száll ki ajakán,
s egyszerre néma lesz és halavány.
A bor kifoly, a lámpa eltörik,
a gyertya szára is leég tövig.
S ő az alvók mellére térdepel,
lehull szeméről a hazug lepel.
Kivillan öblös, csontos durva álla,
s rontó hatalma diadalmaképp
a porba mászók homlokára lép.
S a szürke fényben áll vigyázva, várva.

A gyári munkás, aki küzdve hét nap
munkálkodott, s a nyolcadikra bért kap,
széles gyönyörrel húzza a gugyit,
mely lelkeket öl és agyat butít.
Velök elissza a szegény diák
jó özvegy anyja szűkös gázsiját,
körötte táncol meztelen a kéjlány,
a durva nóta szól sikongva, mélán,
és a poros lebujnak közepén
áll s ütemet ver a sovány legény.
Aztán kiáll a csapszék ajtajába,
s a habozókat vaskarral berántja.
Vékony, szelíd ábrándozók bejönnek,
s hódolnak a tilos, szines gyönyörnek.
Ürül a kancsó, nő a potrohuk,
isznak, de kedvük egyre szomorúbb,
véres szemük fáradt nézése bamba,
bámulnak az unott bizonytalanba,
s ásítozik boruk mellett henyén
az álomgyilkoló sovány legény.

S hogy végre szürkül a ködös, borult ég,
és tompa fénytől feltetszik a szurdék,
vígan kíséri hiveit haza,
a részeg munkást ágyba fekteti.
Vagy perpatvart kavar - s örül neki -
munkába jő a seprű, a kasza.
A gyenge asszony ordít szörnyüképp,
a férj üti, cibálja a fülét,
a vére foly, s csak rázza, döngeti,
az ágyba felriadnak gyermeki,
s látják az árnyban, a vértócsa mellett,
amint a cingár rém szemei nevetnek.

Az ócska csapszék szurtos rejtekén
így vígadoz a zord, sovány legény
és társakat mindenkoron talál,
köréje gyűl a megcsalt és az árva.
S a reszkető, üres gyönyörpohárba
piros bort önt a fekete halál.
És issza duzzadt ajkkal mindegyik,
míg végre az alkony elérkezik:
s ágyába dől a gyenge és beteg,
és egy szeles, sötét őszestelen
a bús, sovány legényke megjelen,
és tántorogva, rémülten hebeg:

"Menjünk aludni, léha cimbora.
Az éj sötét s már rég lejárt az óra,
eltört, legörbült ócska mutatója,
és elfogyott az élet színbora...!"

És rávigyorg kaszásan, feketén,
s karon ragadja a sovány legény.