A sírok vonaglanak

Ma itt vagyok. S tán messze, máshol,
     nagy, ismeretlen földeken
énrólam álmodik egy ember,
     vár, felzokog s hív szüntelen.

Talán szeret. Megérzi lelkem,
     ha lopva jő az alkonyat,
s a tág, nagy ég kék tűkörében
     sápadva látja arcomat.

A régi századok hatalma
     gyakran legörnyeszt és leüt.
Bús, vézna árnyak légióit
     látom rohanni mindenütt.

Tán messze, máshol a ködös múlt
     zokog a szemfedő alatt,
késő reménnyel hí ölébe
     és a sírok vonaglanak...