Pokol felé

Fantazmagória

Nászút

Nászútra viszlek, édes, drága szívem,
szálljunk be, prüszköl a tüzes vasút.
Ne félj, ne félj, borúlj reám szelíden,
így tán nem fáj úgy e borzalmas út.

Egy harmadosztályú kupéba szállunk,
az éjszakán kénlánggal enyhitünk,
ónszín az arcunk és fakó a szájunk,
a vasutas lecsípteti szivünk.

Megyünk, megyünk már a pokol felé,
nagy háztetőkre, tengerek elé,
a horpadt mozdony száguldozva pompáz.

A vastányérra sírlámpát csapott
és a kazánnál fogja a csapot
s parancsolóan áll egy szörnyü csontváz.

Úton

Tovább, tovább! De hallga csak, mi ez?
Ájult sóhaj, fuldokló suttogás,
halk síri nesz...

Ne nézz ki az árnyfödte ablakon!
Künn részegen táncol a megbomolt
sok szélmalom.

A szürke réten ciripel a tücsök,
a bús mezők az égre lehelik
nehéz tüzök.

Valami űz, egyszerre tűz lep el,
ma a dühöngő, fellázadt pokol
még ünnepel.

Manók kisérnek a sötét utig,
leányszobád holt álma integet
és búcsuzik.

Hajadban egy fekete liliom...
Parázna éjek bíbor lángja ég
künn a sikon.

Az ünnep előtt

Már itt vagyunk. Ez a pokol-torok.
E szürke tájon minden oly beteg,
a liliomok sárba fekszenek,
lenn lámpafényes éjjel háborog.

Fehérlő fátyolod nekem adod,
halkul a bús, süket mozdonyzörej
s ím vaskarokkal, égve átölel
fantasztikus, szomorú lovagod.

Lenn

Menjünk le már, menjünk le a pokolba,
szél zúg, pogány nótát imádkozom.
A kékülő ég lámpáit kioltja,
borfolt, hamu van a dúlt abroszon.

Menjünk le, ott van az út a pokolhoz;
hűvösszagú és vaksi pinceszád,
utánam jössz, ajkad hiába morcos,
lávát lehell reám picinyke szád.

A szűk uton, a szűk uton előre!
Nedves, sötétlő, szalmás, csorba kőre
királyi trónt gyönyörrel ágyazok.

Megtört szivek trónussá halmozódnak
s a kárhozott, fulladt dorbézolóknak
kékszínü fénnyel égnek majd azok.