MAGYAR VERSEK

Alföld

A gyorsvonat az Alföldön fut át,
     s az utasok a zörgő ablakokból
bámulva nézik, mint egy új csudát.

Egy nádkúp, egy kút tűnik föl csak olykor,
     itt-ott egy árva, tikkadó kazal.
A búza habja szikrát hányva mormol.

Az élet alszik, mindent tűz aszal,
     a gulya tétlenül delelve ődöng,
távolba búsul egy vén, puszta fal.

Kék, sárga színben ég a hevülő föld,
     egy ócska, kis sip álmosan huhog,
és nincs a rónán sehol üditő zöld.

Fáradtan álldogálnak a juhok,
     a délibáb poros mezőn suhanva
köddé fakul, és eltünik utóbb.

A rozsvetés közt s a sötét ugarba
     olykor elballag egy szikár legény,
izmos, erős és szikkadt arca barna.

Vad, idegen tűz villan a szemén.
     Majd jő egy karcsú és sovány magyar ló,
s horkanva nyargal el, mint tünemény.

Alszik a törpe tengeri, a tarló,
     a zöld mocsár teng, távol eb ugat,
sátorfa mellett álmodik az alvó.

Ez itt kelet. Hiába küzd nyugat.
     E vérvirágos föld ma is a régi,
az ősök itt kinyújtják karjukat.

A szörnyü harcok marcona vitézi
     őrzik ma is a múltak csarnokit,
vén váruk árnypallosuk éle védi.

S a föld is Ázsiáról álmodik.