A határ felé

Úti emlék

A februárnak messzefutó ködén
fáradt erővel törtet a mozdonyunk,
vak szürkeség ül a kupénkban
s künn zivatarszerü hófuvás zúg.

A lámpa gyéren ontja sugárait
fakó batyunkra; megremeg a szivünk,
már a határ felé megyünk és
elmaradoznak a kedves arcok.

Egyszerre halkan, könnyü sietséggel
teremsz közöttünk, barna magyar leány!
Lerázod a havat magadról
s szerte-tekintesz a bús homályban.

Álmos szemünkbe röpke derű szökik,
sugár cikázik a vonat-ablakon,
rezgő szivárvány leng a jégen
s gőzparipánk riadozva horkant.

Éjfél-szemedbe elmerülök busan,
nézem tej-arcod rózsa-virágait,
hattyúnyakadra lágyan omló
gyűrü-fonásu hajadnak éjét.

S amíg kigyúl a virradat a mezőn,
némán tünődöm, merre felé sietsz,
te szende és mégis igéző -
s lopva tekintem a holmidat meg.

Tudom, faludba hű szeretőd sirat,
ki vágyva szállott szűzi lakod elé
s virágos udvartoknak alján
sokszor elálmodozátok estve.

Búsan daloltad népdalainkat és
a délibábok lenge enyelgését
sápadva, mosolyogva nézted
s hő aratáskor a markot verted.

Bájos parasztvér, büszke magyar leány,
kin ős-anyáim bája sugározik,
ma újra érzem a magyar bút
s száműzetésem örök keservét.

Most zúg a gőzmén s messze ragad tova,
kanyargó útam zord idegenbe tér,
hol a barátság színes átok
s gyűlöletes magyar ember és szó.

Csókold meg ó hát búcsuul ajkamat
s aztán felejtsd el azt a szegény utast
s emlékemet vesd el nevetve,
mint a vasút-jegyed elhajítod!