A vonaton

Zörögnek a lombok a puszta vidéken.
A reggeli szélbe dalolnak a fák.
Oly bús ez a hajnali dalzene nékem,
a mozdony a néma mezőn rohan át.
Habozva, remegve suhan haza lelkem,
itt szótalan alszik az élet, a lét.
Nyújtózva puhán a nagy éjjeli csendben
az ember, a kő, a virág oly alélt.

Hortyogva iramlik előre a mozdony,
a ködbe sivít remegő kebele,
ó látom, a kert, fasor ébredez otthon,
a fénykoszorús nap az égre kele.
Jó édesanyám hivogat, de hiában,
kimondva ezerszer is a nevemet.
Majd látva redőtelen és üres ágyam,
könnyezve susogja: mi messze lehet!

Még ott a pohár, miből a bucsun ittam,
még lábnyomom ott van az utcaporon,
még érezem ajkukat ajkamon s itt van!:
most főmet az ablaküvegre nyomom.
Könnyem megered patakokban ömölve
és érzem a lelkem oly árva, halott.
S zokogva tekintek az éji mezőkre,
hol már az örömteli munka zajog.

Jer gőzparipám, menekülj e világtól,
a nap nyila oly sebező, idegen.
Éjjel menekül tova szótlan a vándor
elhagyva lakát remegőn, hidegen.
Nem ismeri őt a virág, a mező itt
és senki sem érti meg erre baját;
legjobb, ha az éjbe, magába tünődik.
A reggeli szélbe dalolnak a fák...