A kártyás sír

Bitang! - kiáltja a szélvész utánunk,
zsivány! - sziszegi és megyünk tovább,
s mint a gyerek, akit véresre vertek,
isszuk az undor keserű borát.
Fínom kezünk szelíd arcunkra nyomjuk,
s az álmok álma csöndbe hull reája,
és játszani kezd elhagyott szivünkben
az életünk laterna magicá-ja.
Látunk mezőt és virgonc, pici bárányt,
          látunk karácsonyt, kávés reggelit,
és az anyánkat is, kisírt szemekkel,
          és a szemünk könnyekkel megtelik.

És reszketünk, ha elfújjuk a gyertyát,
          és a sötétség járkál körülünk,
a paplanunkat is fülünkre húzzuk,
          halálosan magunkba merülünk.
Ilyenkor az ágy hófehér mezőin
          az életünktől borzadozunk által,
az egyik sír, a másik átkozódik,
          a költőben fölreszket egy csodás dal,
és akinek egy pásztor volt az apja,
          az messziről egy pásztorfurulyát hall.