Hódolat a halálnak

Mi fáradottak, búcsuzók, szegények,
a háborúknak holdas éjjelén
halottas ingekben megyünk elébed.
Mi nem várjuk, míg ránk csap a karod,
minket nem áltat maszlagos remény,
mi is akarjuk, mert te akarod.

Szivünk oly gyáva s mégis büszke hős,
karunk oly gyenge és mégis erős,
égő szemünkbe árnyak árnya van,
földnek szegett fejünk sisaktalan:
így ballagunk a holt rónákon át,
halálra szánt római katonák.

Hiába hívják néma seregünk,
fekete lobogónk a földre csügged,
ennen-kezünk vet puha sírt nekünk,
s lábadhoz rakjuk csorba fegyverünket.