A vándor

Ősszel úgy megyek majd, mint a koldus.
A fejemen csörgő koszorú lesz.
Vállamon szerelmem régi terhe,
és száraz, szikkadt szemembe bú lesz.
Úgy megyek, mint legkisebb cseléded,
és esőbe zörgök ablakodnál,
és futok, ha a kezed kinyújtod,
zsámolyul nyulok ki, hogy tapodjál. -
Messze nézlek, messze sárga erdőm,
hogy ballagsz a bús avaron által,
s ott találkozol a verseimmel,
ez örökké gyászoló családdal.
És alázatosan mit se kérek,
földre görnyeszt kincsem tiszta titka,
és nyakamba búsan ringatózik
bánatom, e nagy fakó tarisznya.
Súrolok és térdelek a padlón,
hogyha látlak, a szemem lehúnyom,
koplalok és verdesem a mellem
a tövises kálvária-úton.
Megfeledkezem egész magamról.
Este egy kis kávéházba térek,
valahol a külváros zugába,
hol szerényen ténfereg az élet,
egy homályos tükrü, vak szalonba,
ahol minden rokkant, régi, foltos,
s koldusi filléreim kaparva
leülök a sánta asztalokhoz.