Áldott szegénység

Áldott szegénység, te szelíd, te tiszta,
     elhagytál, s én is, jaj, elhagytalak.
Most úgy idézlek, mint a spiritiszta,
     éhes, sovány és légies alak.

Mert úgy szerettél, hogy rajongva vissza-
     hívlak, te bátor, rongyos és szabad,
ki keserű poharát daccal issza
     s tűzzel fakadnak száján a szavak.

De merre vagy? Most tán még mostohábban
élsz egy sötét és vak diákszobában,
olcsó szivart rágsz, vagy tán verset írsz?

Vagy tán fekéllyel fekszel a szemétben,
vagy mit se várva, ifjan és setéten
az asztalodra ráborulva sírsz?