Nem félek a haláltól, mert tudom mi

Nem félek a haláltól, mert tudom mi.
Olyan, akár a többi földi holmi.
Nem nagyszerű hullás, mint egykoron,
csak por és por és por, az én porom.

Most már te vagy az én félelmem, élet.
Édes fiam, mivel int a szavad,
hogy itt maradjak jó soká tevéled,
és a halállal szólnom nem szabad,
csupán tusázni, foggal és körömmel,
és támogatni mindig a karod,
megkeserülten, elvásott örömmel
őrjöngve élni, élni akarok.

Mert az árvának szomorú a sorsa.
A téli délbe piszkos abroszán
búsan gurul el asztalán a morzsa,
és vérszegény, kis arca halovány.

Vár a sarokba, fölsohajt aléltan,
ingecskéjébe nyiszlett a nyaka,
benn a gyerekszobába régi kép van,
törött keretbe a halott apa,
ki látta őt hajdanta, kiskorában,
és nézi pusztulását hidegen,
hogy ültetik hátrább az iskolában
és símogatja a sok idegen.

Jön egy rokon, cukrot hoz néki olykor,
vagy egy ajándékkönyvet odatesz.
De elfelejtik. Ő kiáll a sorból,
és azt se tudják később, hova lesz.

Jaj az árváknak. A lányt leszakasztják
zsíros zsiványok, s nincs előtte út.
És a hétéves férfi-kisfiút
irtózatos pribékek fölakasztják.