Én is

Ó Dante, aki búsan révedezve
jártad szülőhonod szennyes sarát,
s reád mutatva szólt hűtlen Firenze:

"Ez egykoron lenn a pokolba járt";
Lenn jártam én is, s borzasztóbb pokolban,
de nem vezérelt engemet barát.

Kuszált hajakkal, sírva bujdokoltam,
kigyó harapta vérző köldököm,
s pillámra dermedt forró könnyem ottan.

Csiklandozott hideg halálöröm,
vacogtam én is kénes habjaidban,
és útamat még máig is töröm.

A Tantalusz kínkelyhét én is ittam,
izzadtam jégbe, fáztam tüzkohón.
Megettek ördögök, s a testem itt van,

véresre martam ökleim mohón.
És mindhiába a szivembe vert kés,
ha meghalok, százszor megújhodom.

Magam vagyok a poklom, az erem kész
csatorna, hol forr a tüzes patak,
futnék magamtól és nincs, nincs menekvés.

Bukom, botorkálok a kín alatt.
A tűhegyű korom, a néma éjjel,
a vasfogós manók mind kínzanak.

Felhagytam én már rég minden reménnyel.
Az ásitó bolton nincs semmi fény.
Utamban a kétségbeesés vezérel.

Ó, mert nekem nincsen Beatricém!