ELSÕ FEJEZET

(melyben az olvasó megismerkedik két öreggel s leányukkal,
ki életük bálványa, és hall egy körülményes pusztai kirándulásról is)

Az ebédlõ támlás díványán nemzetiszín zsinegdarabok, cukorspárga-végek, papírok foszlányai hevertek s a helyi újság szétszaggatott példánya, melynek homlokán kövér címbetûkkel ez volt olvasható: Sárszegi Közlöny, 1899.

A falinaptár a tükör mellett, az erõs verõfényben föltüntette a hónapot, napot: Szeptember 1. Péntek.

Az ingaóra pedig, mely cifra, fafaragványos üvegtokjában járt, és sárgaréz sétálójával apró darabokra vagdalta a végtelennek látszó napot, mutatta az idõt: ¹/₂ 1.

Apa és anya csomagolt az ebédlõben.

Egy vedlett, barna bõrönddel birkóztak. Becsúsztatták a sûrûfésût a válaszfalán levõ vászontáskába, aztán összeszíjazták, a földre tették. Ott állt már útra készen, repedésig tömve minden holmival, kétoldalt hatalmasan kipuffadó hassal, akár a macska, amelyik majd kilencet kölykezik.

Csak még az asztalon levõ utazókosárba tettek be egyet-mást: a csipkés nõi bugyogót, a blúzt, a mamuszt, a cipõgombolót, melyet leányuk már gondosan odakészített.

- A fogkefe - szólt apa.

- Lám, a fogkefe - bólintott anya -, majd itthon maradt a fogkefe.

Fejét csóválva már sietett is a folyosóra, onnan a leányszobába, hogy a zománcos bádogmosdóról hozza a fogkefét.

Apa a kezével még egyszer letapsikolta a holmikat, gyengéden megsimogatva, hogy egymásra lapuljanak.

Sógora, Bozsó Béla, az asszony testvérbátyja, több ízben meghívta õket nyárra, hogy Tarkövön, a birtokán kipihenjék magukat.

A nem nagy, százholdas puszta közepén, rozoga gazdasági épületek között emelkedett a háromszobás „kastély”, oldalt tágasabb teremmel, a vendégszobával, melynek meszelt falaira, vadászfegyvereire, agancsaira jól emlékeztek.

Évek óta nem jártak itt, de anya sokszor emlegette a „birtok”-ot, a domb alatt bujdosó kis nádas, szittyós eret is, melynek hullámain valaha, gyermekkorában papírcsónakokat úsztatott.

Folyton halogatták a kirándulást.

Az idén azonban minden levél, melyet a pusztáról kaptak, azzal végzõdött, hogy jöjjenek már, minél elõbb jöjjenek.

Májusban végre elhatározták, hogy meglátogatják õket. De a nyár elmúlt, mint rendesen, téli szükségletek beszerzésével, lekvárok fõzésével, cseresznyés, meggyes befõttüvegek kötözgetésével. Augusztus végén tudatták, hogy ismét itthon rekedtek, nem szívesen mozdulnak ki, már öregek is, hanem elküldik maguk helyett a leányukat, egy hétre. Õ úgyis sokat dolgozott, ráfér a pihenés.

A hírt a rokonok örömmel fogadták.

Mindennap jött a posta. Béla bácsi, meg felesége, Etelka néni, levelet írt a leánynak, a leány válaszolt rá, az anya a sógornõnek írt, az apa a sógornak, megkérve õt, hogy õ maga személyesen várja kocsival, mert az állomástól a tanya háromnegyed órai járásra volt. Mindenben megállapodtak.

Az utolsó napokon mégis sürgönyök keresztezték egymást, melyek a legkisebb részleteket is tisztázták. Már nem lehetett lemondani az útról.

Anya visszajött, hozta a fogkefét. Apa gondosan selyempapírba pakolta.

Még egyszer körülnéztek a szobában, és mikor látták, hogy nem maradt künn semmi egyéb, rányomták a kosárra a fedelét.

De a kulcs nem fogott, a zár mindig kipattant, ezért a kosarat cukorspárgával kötötték át, úgy, hogy apa sovány mellével ránehezedett, s homlokerei kiduzzadtak.

Ezen a napon korán ébredtek mind a hárman, legott csomagolni kezdtek, és a rendkívüli izgalomban csak ide-oda bódorogtak. Még ebédelni sem tudtak rendesen, mert folyton eszükbe jutott ez, az.

Most azonban elkészültek.

A kosarat is letették a földre, a bõrönd mellé. Targonca zötyögött az udvar téglázott útján, mely a Petõfi utca járdájától a kertbe vezetett, egészen a verandáig.

Beállított egy langaléta kamasz, ki a bõröndöt, kosarat közönyösen a targoncára helyezte, tolta kifelé, az állomásra.

Apa egérszürke ruhát viselt, mely pont olyan volt, mint a haja. Már erõsen õszült, bajusza deresedett, szeme alatt kis zacskók lógtak, gyûrött, elhasznált, pergamentes bõrbõl.

Anya fekete ruháját hordta, mint mindig. Az õ haja, melyet dióolajjal simított, még nem mindenütt fehéredett, redõk sem igen mutatkoztak arcán, csak homlokán futott át két mélyebb ránc.

Mégis mennyire hasonlítottak. Szemükben ugyanaz a riadt fény reszketett, vékony, porcogós orruk egyformán hegyesedett ki, és fülük is egyformán piroslott.

A faliórára pillantottak. Apa megnézte zsebóráját is, mely pontosabban járt. Kimentek a verandára. Innen a kertbe kiáltottak egyszerre:

- Pacsirta.

Egy leány ült a padon, a virágágyak elõtt, a vadgesztenyefa alatt. Sárga pamuttal horgolt valami terítõt.

Csak fekete haját lehetett látni, mely - akár lomb a földre - árnyékot vetett arcára, melynek háromnegyed részét eltakarta, pusztán egynegyedét mutatta.

Nem mindjárt mozdult. Lehet, nem is hallotta.

Aztán szeretett így maradni, lehajtott fejjel, munkájára bámulva, sokáig, akkor is, ha belefáradt, mert hosszú évek alatt gyûjtött tapasztalatából tudta, hogy ez a helyzet illik neki legjobban.

Megesett, hogy zajt hallott, de azért nem tekintett föl. Akkora önfegyelemmel uralkodott magán, mint egy beteg.

Most erõsebben kiabáltak.

- Pacsirta.

És még erõsebben:

- Pacsirta.

A leány a veranda felé nézett, melynek legfelsõ lépcsõfokán állt apa és anya. Õt nevezték el így régen, Pacsirtának, nagyon régen; mikor még énekelt. Azóta a név rajta ragadt, és viselte, mint kinõtt gyermekruhát.

Pacsirta mélyet sóhajtott - mindig mélyet szokott sóhajtani -, összegombolyította pamutját, munkakosarába tette, és a vadszõlõvel befuttatott lugas felé tartott. Szóval, mennie kell, gondolta, nemsokára indul a vonat, ma este már nagybátyjáéknál alszik, a tarkövi pusztán. Kissé kacsázva jött elõre.

Az öregek becézõ mosollyal figyelték, hogy közlekedik.

Majd, amint arca hirtelen föltûnt a lombok között, a szülõk száján kissé elhalványodott a mosoly.

- Mehetünk, aranyos - szólt apa, a földre tekintve.