MÁSODIK FEJEZET

(melyben végigmegyünk a Széchenyi utcán,
az indó-házig, és a vonat végre elindul)

A nyárfasoron haladtak, Sárszeg egyetlen aszfaltos utcáján, a Széchenyi utcán, mely egyenesen az állomásig vitt, úgy, ahogy mindennapi sétájukon: középütt Pacsirta, jobboldalt anya, baloldalt apa.

Anya arról beszélt, hogy utolsó pillanatban betette a kosárba a fogkefét is, magyarázta, hol vannak az egyes kisebb tárgyak. Apa vitte a fehércsíkos gyapjútakarót és a kulacsot, melyet otthoni jó kútvízzel töltött meg, az útra.

Vajkay Ákos nem beszélt, némán ballagott. Nézte leányát.

Óriási kalapot viselt, divatjamúlt sötétzöld tollakkal, könnyû ruhát, és a nagy meleg ellen fölnyitotta rózsaszín napernyõjét, mely éles fényt szitált arcára.

Pacsirta jó leány volt, nagyon jó leány, életének egyetlen öröme. Ákos mindig ezt mondogatta, magának is, másoknak is.

Tudta, hogy nem szép szegény, és fájt is neki, sokáig. De aztán, valahogy határozatlanabbul látta, elmosta képét, tompító köddel vette körül, és nem gondolva arra, hogy milyen, szerette õt, ahogy volt, végtelenül.

Öt éve már annak, tíz éve már annak, hogy letett minden reménységérõl, s nem is jutott eszébe, hogy mégiscsak férjhez adja. Mikor azonban valami történt a leánnyal, és Pacsirta megváltoztatta hajviseletét, vagy õsz múltán fölvette télikabátját, vagy tavasszal új ruhát öltött, Ákos boldogtalannak érezte magát, míg meg nem szokta õt így is.

Most is ezért szenvedett. Szánta Pacsirtát, és hogy szánalmát csillapítsa, gyötörte önmagát. Bámulta õt, gondos figyelemmel, szinte sértõn: ezt a megszokhatatlan arcot, mely kövér is volt, meg sovány is, a húsos orrot, a tág, lószerû orrlyukakat, a férfias, szigorú szemöldököt, a pirinyó, savós szemet, mely valamit az õ szemére emlékeztetett.

Soha életében nem értett nõkhöz, de azt élesen érezte, hogy leánya csúnya. Nemcsak csúnya volt most, hanem hervadt, öreg, igazi vénlány.

Csak a napernyõ rózsás fényözönében, ebben a majdnem színpadi világításban derült ez ki egészen. Mint hernyó a rózsabokor alatt, gondolta.

Ment-ment egérszürke ruhájában, és mikor a Széchenyi térre jutottak, mely Sárszeg egyetlen nagy tere, piaca, agorája, öntudatlanul pár lépést elõresietett, hogy ne kelljen mellette lépegetnie.

Itt volt a Városháza, itt volt a Baross-kávéház, itt volt a gimnázium, évtizedek óta letaposott, rozoga kõlépcsõivel, kis fatornyával, melyben reggelente diákhívó harangszó csendül, itt volt a Magyar Király vendéglõ, itt volt vele szemben a Széchenyi fogadó, egyik szárnyában a Kisfaludy Színházzal, és rézsútoldalt kilátás nyílt itt arra az egyemeletes, gipszrózsákkal, arany villámhárítóval díszített palotára is, a város egyik legszebb épületére, melyben az Úri Kaszinó székelt. Lejjebb üzletek következtek, festékbolt, két vaskereskedés, Vajna papír- és könyvboltja, a Mária gyógytár s egy új, csinosan berendezett, nagy díszmûkereskedés is, Weisz és társa. A kereskedõ jókedvû görögdinnye-fejét süttetve a nappal, boltja ajtajában szivarozott. Szivarját kivette szájából, meghajolt, széles mosollyal köszönt Vajkayéknak.

Ákos keveset járt benn a városban, akár családja, feszélyezte ez az érdeklõdés, ez a nagy-nagy nyilvánosság.

A Széchenyi kávéház teraszán délutáni pikolózók ültek, kik föltekintettek újságjukból, és Pacsirtára néztek. Nem tiszteletlenül, hanem úgy, ahogy rendesen. Bizonyos jóindulatú, hamuszín rokonszenvvel, melyet belül káröröm bélelt, pirossal.

Erre az öregúr véget vetett önkínzó, nyûglõdõ gondolatainak. Lassította lépését, leánya mellé állt, dacosan, csak azért is, hogy õ is vállalja a rokonszenvet, a kárörömöt, s szokása szerint kissé behúzta bal vállát, idegesen, mintha ezzel akarná palástolni zavarát és kiegyensúlyozni azt a szabálytalanságot, melyet az õ vére jelent a természet rendjében.

Kiértek az állomásra. Már a sínen pöfögött a kis helyiérdekû kávédaráló. Beszállásra csöngettek.

A fülkék felé igyekeztek, hogy jó helyet kapjanak Pacsirtának, a nõi szakaszban. Csakhogy most nagy riadalmukra el volt foglalva, az utolsó helyig.

Pacsirtának egyik kocsiból a másikba kellett botladoznia, míg a vonat végén talált egy másodosztályú fülkét, melyben csak egy fiatalember ült meg egy öreg, sovány, katolikus lelkész. Jobb híján itt állapodott meg, és apa is beszállt, hogy elrendezze poggyászát.

Ákos beemelte a bõröndöt, a kosarat maga tette föl a hálóba, átadta a fehércsíkos gyapjútakarót, a vizeskulacsot, hogy útközben ne igyék idegen vizet, lehúzta a függönyt, hogy ne süsse a tûzõ verõfény, még az ülésre is leült, hogy kipróbálja a ruganyt. Aztán elbúcsúzkodott. Megcsókolta a két arcát. Száját sohasem csókolta meg.

Leszállt a vonatról. Fekete keménykalapját mélyen szemébe húzva ment feleségéhez, ki a kocsi elõtt állt, és az ablakra tekintett. Mi tûrés-tagadás, Pacsirta szülei bizony könnyeztek. Egyszerûen, csöndeskésen, de könnyeztek.

A sárszegiek, a bámész, kíváncsi kisvárosiak, kik látták, nem csodálkoztak ezen.

Õk már régen megszokták, hogy Vajkayék nyilvános helyeken sírtak. Sírtak vasárnap a templomban, a misén, a szentbeszéd alatt, sírtak a temetéseken, esküvõkön, sírtak a március tizenötödiki ünnepélyeken, mikor a zászlók, szavalatok, szónoklatok magasabb légkörbe emelték lelküket. Ezeket az alkalmakat majdnem keresték.

Otthon elég derülten éldegéltek. De hogyha valami ürügy kínálkozott, az általános meghatottság védelme alatt „jól kisírták magukat”, amint késõbb mondogatták egymásnak, kissé mosolyogva, szemüket törölgetve.

Most is sírtak, mind a ketten.

Pacsirta, miután a fülkében mindent elrendezett, kikönyökölt a letolt vonatablakon, és észrevette, hogy a kedves öregek sírnak. Közönyt erõltetett magára, mosolyogni próbált, de szólni azért nem mert. Attól félt, hogy elcsuklik a hangja.

Hosszú volt a válás és nehéz. Sokáig nem indult a vonat. Az ilyen vicinálisok túlbuzgóak, eleinte megrémítenek, hogy mindjárt tovarobognak, és neki is zökkennek nagy dérrel-durral, de aztán a legutolsó percben mindig akad valami rettenetes baj. Éppen elég idejük maradt a búcsúzkodásra. Mindent elmondhattak, amit akartak, és ki is fogytak a szóból. Az öregek fölszárították könnyeiket, álldogáltak, szerették volna, ha vége szakad az elnyújtott jelenetnek.

- Meg ne fázz - szólt anya aggódva - ebben a pokoli melegben.

De ez nem jelentett semmit. Mindig ezt mondta az anyja: télen, tavasszal, õsszel és nyáron.

- A kulacsban ott a víz - figyelmeztette még egyszer apa. - Ne igyál hideg vizet.

- És ne egyél sárgadinnyét. Ne egyél uborkasalátát. Pacsirta, ne egyél, a világért se egyél.

A vonat rémülten füttyentett, amitõl mind a hárman összerázkódtak. De még mindig nem indult.

- Hát Isten veled, leányom - mondta Ákos, összeszedve minden erejét, lezárva a beszédet, határozottan és férfiasan -, Isten veled, vigyázz magadra, leányom.

- Pacsirta - kiáltott anya, zsebkendõje szélét rágcsálva, mert megint sírva fakadt. - Jaj, leányom, de soká lesz.

Pacsira csak most szólalt meg.

- Pénteken itt vagyok, mához egy hétre, pénteken.

- Pénteken - intettek feléje mind a ketten -, pénteken - és ebben a pillanatban a kis, rozoga vonat alacsony kocsijaival váratlanul megmozdult, roszogva-pöszögve indult.

Futott kifelé a szabad mezõkre.

A leány kihajolt az ablakból. Szülei felé tekintett, kik zsebkendõjüket lobogtatva, de mereven álltak egymás mellett. Egy ideig látta õket, aztán nem látta többé.

Kaszárnyafalak, tornyok, szénaboglyák keringõztek, oszlopok rohantak, lila virágok hajladoztak a vonatverte szélben. Por, napfény csípte szemét, és a kõszénfüsttõl egyszer köhögött. Szédült körülötte minden.

Pacsirta is olyan volt, mint apja. Csak élte az életet, napról napra, de most, hogy az elmaradó tájak, változó mezõk eszébe idézték azt, ami nem változhat meg, és mindörökre ugyanaz marad, melle elszorult.

Másik ablak elé lépett, mely nem volt lebocsátva, de itt az üvegen megpillantotta arcát. Nem szerette magát nézni, mert az hiúság, és aztán minek is?

Elindult tehát a kocsi ingó talaján, fülkéje felé menekülve, mintha sietne, és biztosabb, zártabb helyre akarná vinni fájdalmát. De már nem bírta.

Amint a fülke elé ért, hol a fiatalember ült, meg az öreg, sovány, katolikus lelkész, és helyet akart foglalni, elejtette fájdalmát.

Szemét könnyek futották el.

Elsõ érzése az ijedelem lehetett, mert valami elhárító, útitársait megtéveszteni akaró mozdulattal odakapott szeméhez, mintegy csodálkozva, hogy megtörtént az, amitõl félt, amire csak késõbb számított, akkor, mikor majd megérkezik a pusztára, vagy még késõbb. Mennyi könnye volt. Sohasem gondolta, hogy ennyi könny van a világon.

Zsebkendõt azonban nem keresett. Ezt úgysem lehetne letörölni. Nyíltan sírt a két férfi elõtt, még mindig állva, majdnem szemérmetlenül, bujálkodva a kínban, hurcolva átkát, melynek otthona sincs, közönyösen is, tüntetve is. A meg-megújuló könnyektõl nedves hártya borult szemére. Senkit sem látott. Nem bánta, hogy õt látják.

Majd a görcs jelentkezett, az idegek és izmok görcse, mely összeszorította torkát, úgyhogy kaparó érdességet érzett, mintha aszúbort nyelne, aztán keserûséget, mely már elviselhetetlen.

Útitársai a sírás õsi mûveletét szemlélhették. A mellet egyetlen sóhaj fújta föl titánivá, s a rángatódzó száj fuldokolva, többször levegõért kapkodott. Néhány belégzés, és a lekötõ indulat után következett a föloldó, mely szintén fájt, de már a fájdalom halála volt.

Pacsirta odadõlt a fülke ajtajához, hogy könnyebben végezhessen nehéz munkájával. Alig fintorgott, mint testi szenvedés idején, csak a forró zápor folyt szemébõl, szájából, orrából a könnycsatornákon át, csak különben egészséges testét rázta térdeitõl kezdve vonagló lapockáiig valami, amit nem lehetett látni, pusztán õ látott, egy fölsejlõ, alakot sem öltõ emlék, egy végig sem gondolt, de annál maróbb gondolat, egy ki nem ordítható gyötrelem képében.

Leült az ülésre. Vastag arca átfûlt a napfénytõl, a forró nyirok maszatától vöröslött az orra. Szegény, fönn a tollas kalapjával, olyan volt, mint egy maskara.

A fiatalember - csinos, buta fickó -, ki eddig olvasott, ölébe tette könyvét, bámulta a zokogó lányt, és közben többször száján lebegett a szó, hogy segítségét ajánlja fel. El sem tudta képzelni, mi történhetett vele. Azt gondolta, hogy rosszul lett, vagy olyan csapás érte, melyet silány olvasmányaiból ismert.

Pacsirta nem törõdött vele. Szinte rosszakaratú nyíltsággal nézett el feje fölött. Hisz annak elõtte, mikor még rájuk tekintett, mindnyájan ugyanazzal a megbeszélt, gonosz hidegséggel fogadták közeledését, s szemüket lesütötték. Így védekezett ellenük.

Ezt a fiatalember megértette. Nem érdeklõdött tovább, belemerült olvasmányába. Pacsirta helyét változtatta. Szembeült a pappal, ki egész idõ alatt úgy tett, mintha semmit sem venne észre. Pirosbetûs breviáriumából olvasott, fejét a folyosó belsõ ablakához támasztva. Beteges arca a kiálló pofacsontokkal nyugalmat árult el.

Reverendája viseltes volt, egy gombja hiányzott is, celluloid papgallérja töredezett. A hatalmas Egyháznak ez a kis, szerény katonája, ki visszautazott falujába, és ott öregedett meg szeretetben, jóságban, sejtette, mirõl lehet itt szó, tapintatból nem szólt, részvétbõl nem mutatott érdeklõdést. Õ tudta, hogy ez a világ: siralomvölgy.

Csak most pillantott a leányra, kék szemével, mely az Istennel való folytonos szembenézéstõl kiélesedett, s ez a határozott pillantás már nem sértette Pacsirtát. Úgy tetszett, hogy hûsíti forróságát. Hálásan nézett vissza rá, megköszönve figyelmét.

Rohama csillapult. Már nem zokogott, csak könnyezett. Majd egészen elcsitult. Bámulta a vidéket, nézte a fáradt, kopott papot is, ki túl a hatvanon, a sír elõtt, csodálatos egyszerûségre tett szert, és szó nélkül bátorította, vigasztalta, támogatta. Egész úton nem beszéltek semmit.

A fiatalember fél óra múlva fölkelt, vállára vette kétcsövû puskáját, megemelte tollas vadászkalapját, kiszállt. Pacsirta fejbólintással köszönt.

Tarkõnél a pap segítette leadni holmiját. Béla bácsi egy csézában állt, integetett neki. Kedves, köpcös arca, melyet kiszívott a puszták egészséges levegõje, ragyogott. Cigaretta égett fogai között. Mindig cigarettázott.

Pacsirta elmosolyodott. Nagybátyja szakálla vörössárga volt, akár a purzicsándohány, melyet egyedül kedvelt, rokoni csókja is dohányszagú.

Még valaki várta: Tigris, a vadászkutya. Az a kocsi mellett futott, amint megindultak, egészen a tanyáig.