HARMADIK FEJEZET

(melyben apa és anya elsõ napjáról megtudunk egyet-mást)

Kisvajkai és köröshegyi Vajkay Ákos, nyugalmazott megyei levéltáros s felesége, született kecfalvi Bozsó Antónia, nézett a vonat után, mely kifelé lihegett, és a szemhatár alján nemsokára füstös, fekete ponttá zsugorodott.

Maguk elé meredtek azoknak az embereknek szomorú és buta mozdulatával, kiket valamilyen hirtelen veszteség ért. Legalább ahhoz a helyhez ragaszkodtak, hol utoljára látták. Nem bírtak elmenni.

Aki elutazik, az tovatûnik, az megsemmisül, az nincs is. Csak annyira él, mint az emlék, mely visszaréved képzeletünkben. Tudjuk, hogy van valahol, de nem látjuk õt, akár azokat, kik meghaltak. Pacsirta pedig eddig nem hagyta el õket hosszabb ideig, legfölebb egy napra, egyszer, amikor elutazott Ceglédre, vagy fél napra, a tarligeti kirándulások alkalmával, és akkor is alig várták. Milyen nehéz volt elképzelni, hogy most nem jön haza velük.

Ilyenféle gondolatok gyötörhették a két öreget. Lehorgasztották fejüket a pálya kavicsait bámulva, nem kevésbé búsan, mint egy váratlanul, gyorsan behantolt sírdombot.

Máris érezték a magányt. Kínosan, egyre növekedve ott lebegett köröttük a csöndben, melyet a vonat hagyott maga után.

Vékonyka vasúti tiszt közeledett, piros szalaggal, szárnyas kerékkel a karján, ki a vonat indulásánál a sínek között állott, és most határozatlan lépésekkel az iroda irányába ment.

Arca sápadt volt, de szûk homlokán, a sapkaellenzõ alatt, éretten virítottak a meggyszín, nyári pattanások. Mellén lötyögött az egyenruha.

Szippantgatta a levegõt, mert állandóan nátha gyötörte, s bal orrlyuka ilyen verõfényes idõben is bedugult. Sóhajtott, hogy szuszogását kissé megszépítse. Köhögött is, bár egyáltalán nem kellett köhögnie.

Azonnal észrevették õt. Cifra Géza volt.

Az asszony figyelmeztette urát, Ákos is látta, már elõbb, csak nem akart szólni. Tanakodtak, mitévõk legyenek.

Elfordították fejüket. Nem akartak vele találkozni.

Cifra Gézát kilenc év óta ismerték.

Annak idején, hogy ide helyezték, a tiszt látogatást tett házukban, és Vajkayék lekötelezõ szeretettel fogadták õt, mint mindenkit, többször meghívták ozsonnára, néhányszor vacsorára is. Cifra Géza elfogadta meghívásukat, csupa félszegségbõl, mert õ nem tudott nemet mondani senkinek. Dicsérte az ozsonnát, vacsorát, a katolikus nõegyleti bálban Pacsirtával táncolta a második négyest, a tarligeti tavon nagyobb társasággal csónakázni vitte, foglalkozott is vele, már ahogy õ tudott nõkkel foglalkozni. De aztán minden ok és alap nélkül arról kezdtek beszélni a városban, hogy Pacsirtát elveszi. Erre egyszerre elmaradt tõlük.

Más társaságba került. Pár díjnokkal, obskurus hivatalnokkal szokott összejönni, kik az õ társadalmi helyzetén is alul állottak, de silány szellemi világuk közelebb esett az övéhez, jobban illettek hozzá, mint bárki más. Ennélfogva szégyellte barátait, mint feleségét az, aki rangján alul nõsült. Nem is mutatkozott velük. Titokban találkoztak az egyiknek vagy a másiknak lakásán, s itt kiröhögtek mindent, lebecsültek mindenkit, fõképp egymást. Annyira irigykedtek egy borostyánszopókáért, egy új ezüst cigarettatárcáért, annyira gyûlölködtek arra, ki közöttük valami kis pénzhez jutott, vagy örökségre tett szert, hogy a kicsöppentek azonnal szövetséget kötöttek a szerencsés pajtás ellen, természetesen még mindig a barátság keretén belül, és képesek lettek volna neki halálosan ártani, névtelen levélben följelenteni, kitörni a nyakát.

Cifra Géza nem volt ennyire irigy, ennyire rosszlelkû, és ezért olykor undorodott is tõlük. De mégsem tudott kiszakadni innen, mert cimboráihoz, kiket a kicsinyesség és gonoszság tartott össze a szenvedély erõs kapcsával, sivár mûveletlensége kötötte, és szerette hülye diáktréfáikat, disznó vicceiket.

Lassanként el is hidegedett a közte meg a Vajkayék között való barátság. Csak épp köszöntötték egymást, pár szót váltottak, mikor így, alkalomszerûen találkoztak.

Pacsirta nem emlegette Cifra Gézát. Hiszen sokan voltak ilyenek. Szülei azonban Cifra Gézát nem felejtették el, neki, épp õneki nem tudtak sohasem megbocsátani, õ a begyükben volt. Mi volt a hibája, mi volt a bûne? Semmi, bizonyára semmi. Soha egy ujjal sem nyúlt leányukhoz, nem hitegette, nem csalogatta, célzást nem tett semmire, akárcsak a többi férfi.

Mindössze annyi történt, hogy kilenc évvel ezelõtt, ismeretségük elsõ évében, egy márciusi estén, illedelembõl hozzácsatlakozott a Magyar Király elõtt, s a jó idõrõl meg a rossz idõrõl beszélgetve, a Baross kávéházig kísérte, és Pacsirta, a szülei boldog meglepetésére, pár perc késedelemmel érkezett haza a vacsorához, melyet rendszerint nyolc óra tájban szoktak elkölteni.

Vajkayék ezt nem tudták elfelejteni. Évek múlva is erre a titokzatos esti sétára gondoltak, és Cifra Gézát családi legendával övezték, mely egyre nõtt bennük, anélkül, hogy valami is táplálná. Hol lenézték, hol vádolták, hol pipogya fráternek, hol minden emberi érzésbõl kivetkezett, becstelen élvhajhásznak tartották ezt a vékonydongájú, gyatra, de nem egészen rosszindulatú fiatalembert, ki közöttük különben csak az „Õ” volt. Nevét sohasem ejtették ki.

Kétségtelen az, hogy Vajkayéknak egy idõben roppant tetszett. Legmerészebb álmaikban sem szemelhettek ki leányuknak alkalmasabb kérõt. Csak ilyen jóravaló, megbízható, „házias” fiatalemberekrõl ábrándoztak, kik vasalatlan posztónadrágot viselnek, nyomott homlokukat kínosan ráncolják, kissé izzadnak és elpirulnak, mikor beszélnek.

Géza közéjük tartozott.

Mindig zavarban volt. Mihelyt értelmesebb emberekkel került össze, rosszul érezte magát, gyötrelem tükrözõdött arcán. Kín volt ránézni. Félt mindentõl. Félt attól, hogy korán jön vagy késõn megy, félt, hogy megsértik õt vagy megsért mást, félt, hogy sokat beszél vagy keveset beszél, attól is félt, hogy sokat eszik vagy keveset eszik, és vendégségben rendszerint kétszer visszautasított valamit, míg harmadszori kínálásra vett belõle, félrebillent fejjel, mentekezõ mosollyal. Most sem tudta, mit tegyen.

Arról fogalma sem lehetett, mit jelentett õ ennek a két szegény öreg embernek. Csak azt érezte, hogy kissé hidegebbek iránta, mint annak elõtte, de ezt természetesnek kellett tartania. Odamenjen-e tehát vagy ne menjen?

Legjobban szeretett volna eltûnni, észre sem venni õket. El is határozta. Akkor azonban eszébe jutott, milyen illetlenség, botrány, hálátlanság lenne, megijedt szándékától, és mint rendesen történni szokott, ellenkezõjét mûvelte annak, amit föltett.

Odament.

Ákos, ki még mindig ott állt feleségével, csak akkor rezzent össze, mikor Cifra Géza kesztyûs kezét sapkája ellenzõjéhez emelve üdvözölte õt.

- Elutazott? - kérdezte.

- El - szólt az apa rekedten.

Itt elakadt a beszélgetés. Ez az a pont, melytõl Cifra Géza mindig rettegett.

- Tulajdonképpen - kezdte, anélkül, hogy folytatná.

Ilyen szókkal töltötte ki a társalgás hézagait, de nem sok eredménnyel. Mosolygott, elkomorodott. Meleg-hideg borzongatta. Nagyokat nyelt. Arra gondolt, most már elég ideig volt itt, majd rögtön arra, hogy kevés ideig volt itt, és nem lehet még elmennie. Ádámcsutkája le-föl mozgott gugás nyakán.

Zavarában megnézte zsebóráját.

- Kettõ negyvenhét - mondta vasutas nyelven -, öt húszkor ott lesz.

Apa nem felelt. De anya mosolygott rá, szívesen, marasztalóan, mint egykor, régen.

- Nem késik a vonat? - kérdezte tõle.

- Nem - felelt Cifra Géza.

Erre úgy képzelte, hogy most már igazán mehet. Tisztelegni akart, aztán mégis inkább megemelte sapkáját, civilmódra.

A két öreg kifelé indult.

Hosszú délután volt elõttük, és minthogy nem tudták, mit csináljanak, hazafelé tartottak. Még siettek is, mintha bizony várná otthon õket valami.

Ákos öt éve elhagyta a megyét, betegségére való tekintettel nyugalomba vonult. Napjai múltak, hónapokká, évekké olvadtak, észre sem vette, ötvenkilenc éves lett. Sokkal öregebbnek látszott. Legalább hatvanötnek.

Mielõtt nyugdíjaztatta magát, a Petõfi utcában megvette földszintes házát megkuporgatott garasaiból, meg abból a vagyonroncsból, mely anyai nagyatyjáról, Körcsy Gedeonról maradt rá. Egyebe nem volt se égen, se földön, csak ez a házikó. Itt szokott járkálni hátratett kézzel, belefáradva a semmittevés unalmába. Várta, hogy felesége és leánya fölkeljen, aztán hogy lefeküdjön, hogy megterítsék az asztalt, aztán hogy leszedjék az asztalt. Tett-vett nyugtalanul, szemében aggodalmas fénnyel.

Társaságba évek óta nem járt. Nem ivott, nem dohányzott. Gál doktor, a háziorvosa, meg a pesti tanár, mikor fönn járt, az érelmeszesedése miatt eltiltották a szesztõl is, meg - ami jobban fájt - az õ kedves szivarjaitól.

Egyetlen szenvedélye, mely a múltból megmaradt, az volt, hogy beült az udvarra nézõ kicsiny, mindig nyirkos szobájába, s elõvette Nagy Iván valamelyik kötetét a magyar nemesi családokról, vagy Csergheõ Géza élvezetes, becses mûvecskéjét a címerek fejlõdésérõl, és lapozgatta. Értett a heraldikához, a címertanhoz, a diplomatikához, a levéltanhoz és a sfragistikához, a pecséttanhoz is. Nézegette, silabizálta a latin nyelvû adományozó leveleket - litterae armales -, melyeket valamelyik régi király íratott, s nem akadhatott kezébe oly nyilcédula, oly perbehívó executionale vagy káptalani vallató fassio, melyrõl ne tudott volna azonnal fölvilágosítást adni. Egy szempillantás, és látta, hogy sarjadznak szét a különbözõ nemzetségek, mit jelent a címer mezõnyén egy víz-irányos szelemen, egy kiterjesztett szárnyú sas vagy egy arany golyó. Élvezte is hivatását minden érzékével. Micsoda öröm volt megpillantania a nagyítón egy egérrágást, egy molyfúrást vagy egy zegzugos szújáratot, és közben leszívni, mélyen, a penész savanykás illatát. Itt élt, a múltban. És amint mások a jövendõmondóhoz járulnak, úgy zarándokoltak õhozzá sokáig messze megyékbõl elõkelõ urak, kik múltjukat óhajtották megismerni.

Fiatal korában kenyérkeresetbõl ûzte „a törvényes származás kimutatásá”-t, a filiatiot, a déductiot, de késõbb sem tudta abbahagyni, hogy már szüksége sem volt rá. Úgy merült bele egy donatio regiába, mint valami izgalmas sakkrejtvénybe, és kereste a nagyszülõket, szépszülõket, dédszülõket, aztán a legérdekesebbet, az Õst, a Vagyonszerzõt, a primus acquirenst, ki leleményével egész nemzedék szerencséjét alapította meg, vitézi tetteivel dicsõséget sugárzott minden ivadékára. Feje asztalnokoktól, csillagkeresztes hölgyektõl, máltai lovagoktól zsibongott. Nagy tisztelettel beszélt azokról, kik udvarképesek.

Ha nem akadt munkája, ismerõseit szedegette elõ. Cifra Géza törvényes származását is ki akarta mutatni. Egy ideig szépen haladt a genealógiai tabella, át is rándult vele együtt a szomszéd megye levéltárába, hogy újabb adatokat gyûjtsön, de a munka egyszerre megakadt. Cifra Géza apai dédapjáról már sem õ, sem az okmányok nem adtak pontos fölvilágosítást. Így családfája, melyet Ákos rajzolni kezdett, abbamaradt, lombosodó ágai elhervadtak, mintha pusztító vihar dúlta volna föl. Valahányszor kezébe került ez a rajz a többi iratai között, gúnyos mosoly suhant át arcán. Cifra Géza nem is volt nemes ember, csak afféle közönséges jöttment.

Mi mindent tudott azonban mesélni az õ õseirõl, kiket jobban ismert az élõknél: a Vajkay Ádámokról, Sámuelekrõl, kik fölvidéki sasfészkeikben laktak, leányokat raboltak, a nõkrõl, a Klárákról, Katalinokról, Erzsébetekrõl, kik Mária Terézia púderes báljain szerepeltek, vagy felesége családjáról, a hatalmas Bozsókról, birtokaikról, melyeken a tizennyolcadik század közepéig fõúri gazdagságban éltek, egy-egy szóról, melyet a régi atyafiak elejtettek valahol századok mélyén, és arról az arany liliomról is, mely címerük vörös mezõnyében nyiladozott. Olyan régi vér lüktetett bennük, hogy nemesi levéllel nem is rendelkeztek, mert nemességüket donációs birtokkal kapták, címerüket is õsi usus jogán használták. Dolgozószobája falán berámázva függött ez a címer, s családfája is, melyet évtizedes, fárasztó munkával II. Endréig vezetett vissza, és tulajdon kezével pingált ki halvány vízfestékkel. Szerény állására, kis jövedelmére való tekintettel nem kérelmezhette a császári és királyi kamarásságát, noha sokszorosan jogot tarthatott rá. De ez nem bántotta soha. Nem lévén hiú ember, õt csak az elv érdekelte, az növelte titkos önérzetét, a kivitel már nem.

Munkájával ötvenéves korában elkészült. Minden Vajkay és Bozsó származását földerítette, akár éltek, akár haltak. Mit tehetett most? Böngészgetett régi pergamentekben, papírokban, hártyákban, üldögélt dolgozószobája nyikorgó kerevetén, melyet törökmintás szõnyeg borított, megfakulva ebben a régiségtári levegõben. Ült itten, s a jövõre gondolt.

De a jövõbõl csak annyi látszott bizonyosnak, hogy nemsokára meghal. Errõl az öreg emberek kíméletlen közönyével, döbbenetes tárgyilagosságával beszélt, ami Pacsirtát meg a feleségét is gyakran megríkatta.

Régen megboldogult szülei kriptájára sírkövet állított, sötétbarna márványból, rávésetve arany betûkkel: A Vajkay-család sírboltja. A sírt rendben tartatta, pázsitját öntöztette, négy puszpángot ültetett rá, és olajfestékkel festette be azt a padot is, melyen a temetõi látogatások idején merengeni szokott.

Közölte, hogy apja és anyja között óhajt majdan pihenni. Rendelkezett, hogy a tisztaszobában ravatalozzák föl, a folyosót vonják be feketével, de csak két pappal temessék. Testamentumát lepecsételt borítékban íróasztala alsó fiókjába zárta, és figyelmeztette feleségét, hol találja majd meg akkor. A halálra való készülõdés utolsó éveit jobbára lefoglalta.

Különösebb izgalmat csak akkor érzett, mikor a temetkezési egylet egy-egy tagja meghalt. Ekkor kezében a halotti könyvecskével - így mondta mindig: könyvecske - a városba ment, elsõnek sietvén az egyletbe, hogy befizesse illetékét, és hazajövet még egyszer föllapozta a füzetet, nézte, bevezették-e a díjtételt, s kezével, melyen kéken puffadtak a kemény, meszes erek, sárga, reszketõ ujjával mutatta családjának, hogy minden rendben van.

Most, hogy az aszfalton lépkedett, nem volt már nála a fehércsíkos gyapjútakaró meg a kulacs, de úgy ment, mintha terhet viselne, nagyobbakat, mint elõbb. Felesége is gyámoltalanul járt a fal mellett, mintegy oltalmat keresve.

Kisdiákok cirkáltak az utcákon, hazatérve a szeptember elseji könyvvásárról. Eladták kigumizott könyveiket, újakat vettek helyettük, és nevetgélve a tanárokról beszélgettek, fõképp a két legszigorúbbról, Málvádyról, a számtan és fizika professzoráról, meg a részeges Szunyoghról. Még nem volt lecke. Ma kezdõdtek az iskolák.

Fél óráig tartott, míg hazavánszorogtak a Petõfi utcába, melynél már elfogyott az aszfalt, és két oldalt gazzal fölvert, nyílt árok futott.

Derék szomszédjuk, Veres Mihály, künn ült az utcán, árral, dikiccsel kezében. Veres Mihály foltozó varga volt, küszködõ, õszbe csavarodott kisiparos, ki egészségtelen, sötétes mûhelyében, melybe három téglalépcsõn kellett lemenni, reggeltõl estig dolgozott, kedvetlenül és lassan. Áporodott csirizszag szállt ki innen, mely Vajkayék lakásába is beszüremkedett. A varga számtalan neveletlen gyermeke a nagy, piszkos udvaron hancúrozott, disznóólak, üres kocsiszínek között.

Szemben emelkedett a Vajkay-ház.

Ez a takaros, fehérre meszelt porta most is csöndben aludt. Az öt, utcára nézõ ablak be volt csukva, függönyeik leengedve, krémcsipkéik az ablakpárnára lógtak, melyeket ebben a hõségben sem vettek ki az ablakok közül.

Ákos elõkereste zsebébõl a mindig nála levõ kulcskötegeket, kinyitotta a fekete rácsos kaput, bementek.

A szobaajtót bezárta maga mögött, és minthogy belül két rézszögön télen-nyáron vastag falszõnyeg függött a léghuzam ellen, azt most is gondosan odaakasztotta.

Kongó lakás fogadta õket. Csak ekkor kezdtek beszélni.

- Hogy bírjuk ki? - szólt az asszony, könnyezve, a szûk folyosón.

- Majd kibírjuk - mondta apa.

- Péntek, szombat, vasárnap - számolta a nõ az ujjain, mintha rózsafüzért morzsolva imádkozna -, aztán hétfõ, kedd, szerda, csütörtök - és megállt sóhajtva -, péntek, egy hét. Egész hét, apa. Mit csinálunk nélküle?

Ákos nem válaszolt. Õ kevesebbet beszélt, többet érzett, többet gondolkozott.

De minthogy az asszony még mindig könnyezett, megjegyezte:

- Na, ne sírj. Ma péntek van. Aki pénteken sír, az vasárnap nevet. Mi is majd nevetünk, anya - mondta minden meggyõzõdés nélkül, és bement az ebédlõbe.

Itt az asztal a délutáni fényes napsütésben állt, zsíros tányéraival, poharaival, az ebédtõl maradt morzsáival, melyeket Pacsirta máskor a kis morzsakefével azonnal letisztogatott. De azért most is milyen gondos volt, milyen figyelmes. A tisztaszobában, mielõtt elment, rendbeállította a székeket, a hálóban elõre megvetette az ágyakat, apa ágyát meg anya ágyát, az éjjeli szekrényre kikészítette a két pohár vizet, s az üvegburás arany óra mellé, az almáriumra odatette a mécsest, a gyufát is, hogy majd meggyújthassák.

Anya a leányszobában rakosgatott. Ákos tanácstalanul benyitott ide is.

A leány szobája valaha tiszta, fehér kápolnához hasonlított.

Festései azonban idõvel megkoptak, selyem párnái bepiszkolódtak, megszürkültek. Üres szépítõszeres tégelyek álltak a szekrényekben, imakönyvek, melyekbõl szentképek csipkés szélei látszottak, német fölírással, bársonyba kötött, cirádás emlékalbumok, báli legyezõk, telefirkálva nevekkel, táncrendek, illatzacskók, hamis fürtök, melyek spárgán függtek.

Pacsirta tükre az ajtó mellett, a legsötétebb sarokban lógott, északnak fordítva.

Csönd lebegett mindenen.

- Milyen üres itt minden - sóhajtott az anya, és mutatta kezével.

Ákos nem tudott mit mondani, s minthogy a hosszú házasság alatt elvesztette kezdeményezõ erejét, ismételte:

- Milyen üres.

Átmentek megint az ebédlõbe.

Itt az üvegszekrényben csillogtak a velencei emlékek, a balatoni emlékek, a karlsbadi poharak, melyeket egy életen át fölhalmoztak, és öntudatlan kegyelettel õriztek. Villogtak az apró-cseprõ tárgyak is, melyek már egészen haszontalan, alkalmatlan, olcsó portékák: a bazári ibrikek, a csöpp porcelán kutyusok, az ezüstözött kancsócskák és aranyozott angyalkák, a vidéki élet e rémes bálványai, melyek a támlás dívány felsõ állványára, oszlopos rekeszektõl elválasztva, mindennap külön-külön darabonként letörölgetve kerültek, és összerezzentek, valahányszor leültek, mellükre pottyantak, valahányszor lefeküdtek. A képek is mily fájóan meredtek rájuk. Dobozy, a magyar hõs, ki a törökök elõl menekülve, hitvesét tartotta csupasz mellén, az elsõ magyar minisztérium és Batthyány, kopasz fejével, ki térdre ereszkedett, és karjait kitárva várta az osztrák zsandárok gyilkos golyóját.

- Menjünk ki talán a kertbe - indítványozta az asszony.

- Menjünk ki.

Kimentek a kertbe. Sárga, tikkasztó hõség fogadta õket. Kényes, fehér cicák sétáltak a smaragd gyöpön. A kútnál edény állt, benne poharak, és az üveg a vízben szivárványlott. Egy napraforgó hajlott szárán a lángoló nyugat felé emelte napimádó arcát. Vadgesztenyefák, ákácok, ecetfák meredeztek. Hátul, a falnál az alkörmös mutogatta sötét, érett bogyóit.

Leültek a padra, melyen Pacsirta horgolni szokott, egymás mellé.

- Szegényke - szólt anya -, legalább kipiheni magát. Aztán - és nem szólt többet.

- Micsoda?

- Hátha akad valaki.

- Ki valaki?

- Valaki - mondta az anya félénken -, valami szerencséje - tette hozzá bátran, az asszonyok megható szemérmetlenségével.

Az apa ingerülten elfordult. Szégyellte, hogy hallotta azt, amit annyiszor hiába hallott, azt, amire folyton gondolt, azt, ami sok keserves csalódást, arcpirító fölsülést okozott neki. Durvának tartotta felesége megjegyzését. Vállat vont. Majd alig hallhatóan mondta:

- Ugyan.

Zsebóráját nézegette.

- Mit is mondott? - kérdezte.

- Kicsoda?

- Õ - szólt az öregúr, és felesége megértette, hogy Cifra Gézáról van szó.

- Öt húszkor.

- Fél hat - felelt az apa -, most érkezett meg.

Ez a gondolat kissé megnyugtatta mindkettõjüket. Fölkeltek a padról, végighaladtak az orgonabokrok közt, melyek alatt kõtörpe állt õrt. Pacsirtával együtt ebben az idõben indultak sétálni, néptelen mellékutcákon a kálváriáig és vissza. Most nem mentek el.

Többször körüljárták a kertet, egymás mellett, egyre gyorsabb ütemben. Ákos azt remélte, hogy a lovak a pusztán nem ragadták el és Tigris nem harapta meg a leányt. Anya utána bandukolt, megosztotta és eloszlatta aggodalmait. Úgy látszott, hogy ez a hét, melyet egyedül kell tölteniök, rosszul kezdõdik, nagyon rosszul: végtelennek, kilátástalannak rémlett.

Pacsirta megígérte, hogy mihelyt megérkezik, hazasürgönyöz. A sürgönyt megírták otthon, csak föl kellett adnia. Mindössze ennyi volt:

Szerencsésen megérkeztem.

Lassan bealkonyodott. Darabig várták a sürgönyhordót, künn a kertben, de mert itt nem találták helyüket, bementek, abban a hitben, hogy akkor mindjárt megérkezik.

Múltak az órák, mégsem jött.

Ákos bezárta az ajtókat. Mint minden este, megnézte, hogy a bútorok, a szekrények ruhái mögött nem áll-e valaki, majd kilenc tájban, mikor rendesen le szokott feküdni, a hálószobába tért feleségével, és itt az ágyra heveredett ruhástul.

Elcsigázva a fáradtságtól, azonnal elnyomta az álom.

Álmában ismét a Széchenyi utcán ment feleségével meg Pacsirtával az állomás felé.

De most letértek a rendes útról, és egy kevésbé ismerõs utcába csaptak, aztán az alagúton át, mindenféle kerülõkkel, valami fatelepre jutottak.

Itt egyszerre észrevette, hogy leánya hiányzik. Feleségére pillantott, és ez egy tekintettel erõsítette meg borzasztó sejtelmét. Az asszony tekintete pedig nemcsak azt jelezte, hogy eltûnt a leány, hanem azt is, hogy elrabolták, azok, kik már sokszor, azok a rejtélyes fickók, kik félig vaspáncélos, középkori lovagokhoz, félig fekete álarcos bohócokhoz hasonlítottak.

Ákos futni kezdett elõre, a fatelep felé, majd megijedve a magánytól, visszafelé szaladt. Pillanatra úgy rémlett, hogy látta is õt. Egy palánk mellõl, mely az õ kerítésükre emlékeztetett, Pacsirta esdekelve emelte rá ferde szemét, mint csöndes õrült, és kezét feléje nyújtva kérte, hogy segítsen rajta, úgy látszik, be volt oda zárva. Ákos épp nyújtani akarta feléje kezét, de erre eltûnt.

Késõbb hiába kereste, nem találta sehol. Kapukon zörgetett, kocsmákban érdeklõdött, betért egy gyanús házba is, valami külvárosi bordélyházba, hol ronda dajnák kinevették, és majd megverték. Végre egy mûhelyfélébe ért, melybe több lépcsõn kellett lemenni, a föld alá.

Itt zöld kötényben gubbasztott egy munkás, de nem Veres úr, hanem holmi gonosz, sunyi ember, ki hivatalos sapkát viselt, bádog számmal, láthatóan mindent tudott már, és rá sem nézett Ákosra, csak a cinkosok közönyével mutatott egy függönyös üvegajtóra. Ákos berontott ide, és a homályos benyílóban valóban meglelte leányát: Pacsirta a földön hevert, rettenetesen megcsonkítva, kopaszra nyírva, késszúrásokkal mezítelen mellén, holtan.

Az asszony csöndesen tett-vett a szobában, hogy föl ne keltse alvó férjét. Hallotta szaggatott lélegzését, mely a kiabálást elõzi meg, nézte nyugtalanul forgó fejét a kispárnán. Ákos elsõ álma gyakran lidérces volt, melybõl szívdobogva, állati ordítással riadt.

Odament, föléje hajolt, ujjával megérintette ura homlokát.

Ákos fölült az ágyban. Egy korty vizet ivott.

Szemét tágra meresztette.

Még mindig látta az álom-alakokat, kikkel már sokszor találkozott. De most is csodálkozott, hogy az, ki mindene, és oly csöndesen élt szegény, álmában ily drámai szörnyûségek középpontja.

Pacsirtát ilyen álmai után mégjobban szerette.

Felesége a sürgönyrõl beszélt.

- Még nem jött meg? - kérdezte Ákos.

- Még nem.

Erre berregett a konyha csengõje. Az asszony fölugrott, szaladt ajtót nyitni.

- Itt van - kiáltotta, és visszajött. - Szerencsésen megérkeztem - olvasta.

Ákos kezébe vette, s nézte boldogan, hihetetlenül: - Szerencsésen megérkeztem - olvasta õ is.

Megnyugodva, mosolyogva elõbbi izgalmukon, levetkõztek, eloltották a lámpát, mind a ketten elszenderedtek.

Ideje is volt, mert már elmúlt éjfél.