NEGYEDIK FEJEZET

(melyben fölvonulnak Sárszeg nevezetesebb alakjai
a Magyar Király éttermében, köztük Környey Bálint is)

Szombaton a tanyák népe a város felé özönlött, mert ezen a napon volt a hetivásár.

Még sötét hajnalban érkeztek az asszonyok. Zötyögtek a kövezetlen utakon kocsijukkal, a szemét valóságos uszályát húzva maguk után. Elõször megitatták rívó csecsemõjüket, kik kalarábés-kötegek között mozogtak, valahol a kasban. Kikotorták a csizmaszárból a tejesüveget, melynek szopókáján már rajban feketültek a legyek, éhes magzatjaik szájába nyomták, azok pedig mohón kortyintgatták a meleg, megsavanyodott tejet.

Késõbb besétáltak a kékbeli parasztok is. Odaálltak a Széchenyi térre a szakállszárítóra, s kurta pipával agyarukon kaszinóztak. Marhavészrõl meg adóról beszélgettek. Mellettük a kisiparosok külön csoportban azon panaszkodtak, hogy nincs pénz, sehonnan sem lehet szerezni, az urak csak a biztosat szeretik, a takarékba rakják, az Agrár Bankba, ötös kamatra.

Zsibongott a piac a ragadó hõségben, minden színben, minden lármával. Kofák zsákjában vörösen virított a paprika, mint a szemben levõ festékesbolt ajtajában a cinóberfesték. Káposzták teregették ki világoszöld selyemfodraikat, szõlõk fürtje lilult, tök fehéredett, túlérett dinnyék sárgultak Lõrincnap után, kolerás, émelyítõ szaggal, s távolabb, a Petõfi utca felé, a mészárosok során, féldisznók lógtak vaskampókról a nyershús barbár pompájával, és tornaingben bajnokmellû székállólegények csontokat törtek bárddal. Alább, hol a gerencsérek tanyáztak, a Bólyai utca felé, az edénypiac csörömpölt. Baromfiak csipegtek, cselédek nyelveltek, úriasszonyok sopánkodtak a drágaság miatt. Föléjük pedig szürke ezüstfátyolt vont a por, Sárszeg gyilkos pora, mely megtizedelte az itteni gyermekeket, s a felnõtteket korai halállal sújtotta.

Ijas Miklós, a Sárszegi Közlöny alig huszonnégy éves segédszerkesztõje, a Széchenyi kávéház egyik tükörablaka mögül szemlélte ezt a képet. Duplagallért viselt, divatos angol ruhát, vékony, lila nyakkendõt.

Fél tízkor ébredt, tüstént átjött ide, hogy elolvassa a pesti lapokat, s noha még nem reggelizett, rumos feketét rendelt, egymás után gyújtott cigarettáira. Szája vonaglott az undortól.

Mindennap ezt látta. A tükörablakon túl mintegy akváriumban úsztak elõtte a sárszegi élet egyéb nevezetességei is.

Elõször Galló ügyész ment a törvényszékre, barna aktatáskájával kezében, hajadonfõtt, ráncolva magas homlokát, s nyájas arckifejezéssel szigorú vádbeszédén gondolkozott, melyet egy sváb rablógyilkos ellen fog tartani. Városi urak haladtak lassan, elefántcsont fogantyús sétabottal. Priboczay már kiállt a Mária gyógytárba, és tollkésével szokott napi körömtisztogatását végezte. Füzes Feri az Úri Kaszinó felé sietett.

Füzes Ferinek a kaszinó társalgójában találkoznia kellett az ellenfél segédeivel, hogy jegyzõkönyvet vegyenek föl, és a hetek óta húzódó, kényes ügyét a párbajkódex szabályai szerint jobbra vagy balra eldöntsék. Provokálás, megverekedés, becsületbíróság, nehéz lovassági kard, bandázs, öt lépés avansz, végkimerülés viharzott koponyájában. Hegyes orrú lakkcipõje csikorgott az aszfalton.

Õ volt az összes lyukas becsületek sárszegi kifoltozója, igazi gavallér, igazi gentleman, igazi úrifiú. Eau de Cologne-szagot árasztott. Mosolyogva ugrándozott, mert szájáról sohasem tûnt el az az édes, semmit sem jelentõ, idétlen mosoly, melyet úgy viselt, mint nyáron divatos szalmakalapját, télen kamásliját.

Megyei kocsik repültek. Hajdúk ültek a bakon, kékfehér zsinóros díszruhában, s kalpagjuk szalagja libegett. Aztán föltûnt a Széchenyi utca járdáján egy hatalmas termetû, sárga bajuszos úr is, Környey Bálint.

Környey Bálint foglalkozására nézve tûzoltó-fõparancsnok volt, de tulajdonképp a sárszegi társadalom hatalmas faktora, mindenkinek barátja, ismerõse, ki mindig, mindenütt jelen volt. Híres ivó, a Párducok címû asztaltársaság elnöke, híres sportember, ki kettétöri az ezüstforintost, a diákversenyre díjat tûz ki, azonkívül híres szervezõ, ki a tarligeti tavon minden nyáron „velence éj”-t rendez rakétákkal, kivilágítással. Még most is ott rongyolódtak a falon azok a kis plakátok, melyek a júliusi „velencei éj”-t jelentették be a n. é. közönségnek.

Botját fölemelve köszöntötte a szerkesztõt. Ijas hanyagul viszonyozta ezt, mert itt csak azt tudták róla, hogy szerkesztõ, de nem tudták, hogy micsoda költõ.

Tizenegy óra után a Petõfi utcában még minden csöndes volt. Veres úr ezt észre is vette egészségtelen, sötétes mûhelyébõl. Vajkayék azelõtt minden áldott nap már hétkor fölkeltek, Pacsirta kinyitotta az ablakokat, és szellõztetett, takarított.

Most kissé elaludtak az öregek. Még mindig égett az éjjeli mécs az üvegharangos ütõóra mellett.

Csak akkor nyitották föl szemüket, mikor a féltizenkettõt is elverte. Meglepõdtek, hogy egyedül vannak. Pár pillanatig hallgatóztak, de a szomszédos leányszobából semmi nesz sem hallatszott. Szívüket megcsikarta a tegnapi kínzó szorongás, s újra át kellett élniök, amit már átéltek.

Ezzel együtt azonban más is jelentkezett, ami nem kevésbé volt kínzó: gyomruk korogni kezdett, hatalmasan, követelve a maga jogát, elnémítva minden más panasz-szót.

Fektükben még kitömte az álom, levegõétkeivel, színes fátylaival. Mikor azonban felöltözködtek, érezték, hogy üres, és tenyerüket fájdalmasan rászorították.

- Nagyon éhes vagyok - mondta apa.

- Én is - mondta anya.

És mosolyogtak ezen a gyarlóságon.

De nem csoda, hogy megéheztek. Tegnap elfelejtettek vacsorázni, aztán az ebédet is csak hûbelebalázs nyelték le. Márpedig az ilyen étel sohasem táplál.

- Hamar a teát.

- Igen, a teát.

Anya kiment a konyhába teát fõzni.

Vajkayék nem tartottak cselédet. Mióta hat évvel ezelõtt elment Örzse, Pacsirta dajkája, egy megyei hajdú leánya, ki húszéves korától fogva náluk szolgált, fölvettek egy-egy leányt, de azok csak pár hétig maradtak. Pacsirta szigorú volt hozzájuk, csukott mindent, fõképp a cukrot, sokat követelt tõlük, és mind idõ elõtt megszöktek. Új cselédet nem akartak házukba venni, takarékoskodniok is kellett, nézni minden krajcárra, aztán a mai lányok már loptak, pletykáltak. A cseléd fölöslegesnek is mutatkozott. Pacsirta meg az édesanyja mindent elvégzett, sokkal jobban. Szenvedélyesen tisztogattak, a szakácskodásba pedig egyenesen beleszerettek. Folyton sütöttek, fõztek.

Anya és apa megitták a teát. Éhüket azonban nem verte el, csak kimosta gyomrukat, növelte az ûrt. Nyomban az ebédre gondoltak.

Már hetekkel ezelõtt elhatározták Pacsirtával együtt, hogy erre a pár napra - hiszen csak egy hét az egész - nem fõznek otthon. Pacsirta, ki a konyhát vezette, a Magyar Királyt ajánlotta, Sárszeg legnagyobb vendéglõjét, mint ahol még legtûrhetõbb a koszt.

Mindhármuknak lesújtó véleménye volt a vendéglõkrõl, s bár alig fordultak meg itt, órákig tudtak beszélni fitymáló, sajnálkozó arccal, micsoda moslékszerû levest, mócsingos, rágós húst, kotyvasztott tésztákat adnak szegény agglegényeknek, a családtalan fiatalembereknek, kik nem ismerik a jó „házit”, és micsoda förtelmes tisztátalanságok fordulnak elõ ilyen konyhában. Ó, az ottani levesek, az ottani húsok és az ottani tészták. Cifra Gézának is gyakran kifejtették ezt.

Most erõszakot kellett tenniök, hogy legyõzzék undorukat, melyet maguk növesztettek nagyra, mesterségesen. Útközben vigasztalgatták egymást. Szemüket összehúzták, orrukat elfintorították, mikor beléptek a Magyar Király óriási, tejüveggel fedett, nappal is négy ívlámpával világított, barátságos, tiszta éttermébe.

Ákos leült egy asztalhoz, feleségével.

Patyolatfehér abrosz terült eléje, középütt csokor virág állt, mellette sótartó, frissen púpozott sóval, paprikával, borstartó, mustáros üveg, ecet, olaj, oldalt ezüstszárú üvegtálon almák, õszibarackok, fonott kosárkákban frissen sütött, ropogós császárzsemlyék, sóskiflik, mákkal hintett cipócskák. Épp akkor lépett be két fehérsipkás cukrászfiú is, hosszú deszkán rengeteg krémeslepényt hozva, melynek dús, tojásos tölteléke csudásan aranylott a cukorral vastagon szórt, barnapirosra sült, omlatagnak látszó vajastészta kérge alatt. Csak futó pillantást vetett oda az öreg, bizonyos halvány megvetéssel, aztán fölvette az étlapot. Feleségének adta.

- Rendelj valamit. Én meg se nézem.

- Mit akarsz?

- Mindegy - szólt Ákos. - Egészen mindegy. Akármit.

Körülnézett a teremben. Nem volt itt kellemetlen, semmi esetre sem olyan kellemetlen, mint ahogy gondolta.

Majdnem minden asztalnál ültek már. Nem ismerte õket, és a vendégek sem tudták róluk, kicsodák. Hiszen olyan elvonultan éltek, hogy idegeneknek számítottak, maguk is úgy érezték, hogy egy új város éttermébe csöppentek.

Szemben velük azonban ismerõs ült: Weisz és társa, egyedül. Weisz úr magában járt mindig, a társa nélkül, kit csak kevesen ismertek. De azért csak így hívta õt mindenki Sárszegen: Weisz és társa.

Weisz és társa tehát föltekintett az elõtte levõ ezüstcsajka lanyha páráiból, melyek csíptetõjét köddel vonták be, s köszöntötte Ákost. Csak futóan, mert teste-lelke az evéssel volt elfoglalva. Meregette a gulyáslevest, a kockára vagdalt piros gulyáshúst, kirakta az M. K. monogramos porcelántányérra, s a tojásdad burgonyát kanalával morzsolgatta össze. Jóízûen, gyorsan evett. A levet, a remek zsíros levet villájára tûzött zsemlyedarabkákkal mártogatta ki.

A pincér tányérukba öntötte a barna húslevest, melynek forró fölszínén zsírba sütött, könnyû borsógömböcskék libegtek, palacsintatésztából. Utána rizses csirkét rendeltek, melyet otthon is gyakran készítettek, majd máglyarakást. Ákos elég jó étvággyal, elég gyorsan elfogyasztott mindent.

- Milyen volt? - kérdezte felesége, ki madárétkû lévén, csak villahegyrõl evett, s ilyen dologban nem érezte magát illetékesnek.

- Meglehetõs - szólt az öreg -, egészen - kezdte magát, lelkes hangon, de meggondolta -, egészen meglehetõs - igazította ki magát.

Fizettek, de még üldögéltek kicsit, komoran, elfogódottan.

Kanalak, villák, kések zengettek mindenütt, ezüst trillával. Az emberek teljes meggyõzõdéssel táplálkoztak, tudva, hogy igen fontos dolgot visznek véghez. Magányos urak önzõen ettek, a családok pedig kedélyesen eltelepülve, asztalkendõt kötve kisfiúk, kislányok nyakába.

Ákos többször feleségéhez hajolt.

- Ki ez?

- Nem ismerem.

- És ez?

- Ezt sem ismerem.

Mellettük honvédtisztek tanyáztak, kik nemrég érkeztek vissza a bileki helyõrségbõl.

A délceg fiúk sóskiflit ropogtattak egészséges, fehér fogaik alatt, és fogpiszkálóra tûzve ajókagyûrûket emeltek ki bádogdobozok olajos mélyébõl. Ákos búsan szemlélte õket. De amint nevetni kezdtek, lesütötte szemét. Bántotta a fiatalemberek tekintete, kik bizonyára vidám lányos házakhoz járnak, kaucióra számítanak, más, egészen más világban élnek, mint õk. Hogy leplezze zavarát, melyet a sok ráirányuló tekintet okozott, kezébe vette az étlapot, és nézegette, csupa unalomból.

Távol a sarokban, hol I. Ferenc József király arcképe lógott, magyar tábornoki egyenruhájában, a pálma mellé nagyobb társaság ült le, mely minden délben itt villásreggelizett, s a pincérek kitüntetõ figyelemmel sürögtek-forogtak körötte. Csonthúst, paprikás virslit ettek, és egymás után hajtogatták fel a korsó söröket. Vajkayék csak Gál doktort ismerték itt, a háziorvosukat, egy rövidlátó, társadalmi életet élõ urat, ki folyton vendéglõkben, kávéházakban, színházban tanyázott, és rejtély, hogy mikor gyógyított, meg Priboczayt, a kedves, csöndes patikust, ki mint alelnök foglalt helyet az asztalnál. Bólongatott szelíd fejével, melyen a gyér, szõke haj már tíz év óta elvesztette színét, de sehogy sem akart megõszülni, csak halvány lilaszínûvé vált, mintha festené.

De itt volt a város színe-java is.

Fehér tata, az Agrár Bank sárszegi fiókjának igazgatója, Galló ügyész, ki már megtartotta szigorú vádbeszédét a rablógyilkos sváb ellen, és még sokan, igen sokan.

Füzes Feri elintézte a párbajt, balra, súlyos feltételekkel. Nem szólt errõl senkinek, mint gentleman és úrifiú, csak Gál doktort, a társadalmi orvost vonta félre a hosszú asztal sarkába, és ott még jobban mosolyogva, mint rendesen szokott, közölte vele, hogy holnap reggel megverekszenek az urak a városerdõben, a már ismert helyen, hozza magával orvosi mûszereit. Végkimerülés, természetesen, végkimerülés.

Ötpercenként nyílt az ajtó. Az újonnan érkezõket majdnem mind ez a társaság nyelte el.

Egy óra után, hogy vége volt az iskolának, a tanárok állítottak be, Málvády, a számtan és fizika szigorú professzora s Szunyogh, a latin nyelv tanára.

Gál doktor nyomban maga mellé ültette Szunyoghot. Anélkül, hogy valamit szólna, Szunyogh csuklóját a nagyujja és hüvelykujja közé fogta, bal kezével kivette aranyóráját, figyelmesen olvasni kezdte a tanár pulzusát.

Cudar állapotban volt már szegény Szunyogh. Két évvel ezelõtt a delirium tremens kétségtelen tünetei mutatkoztak rajta, és családja bedugta egy szanatóriumba. Itt kissé magához tért, de mihelyt kijött, visszaesett régi betegségébe.

Valaha csodálatos tehetség volt, de Sárszegen ivásnak adta magát, szenvedélyes alkoholista lett, diákjai azt rebesgették, hogy zsebében tartotta a pálinkásbutykost, és elõadás alatt is ki-kiszaladt a folyosóra, hogy húzzon belõle egyet. Különben már hónapok óta nem tudott aludni sem, fázott, vastag felöltõt viselt nyáron is, és cipõjét vattával bélelte, hogy lábai ne dideregjenek. Kövér arca, dupla tokája téglavörösen izzott. Gyermekkék szemét könnyen borították. Már most délelõtt részeg volt.

Csuklója, jéghideg csuklója, reszketett az orvos meleg kezében. Vastag felöltõjében, föltûrt gallérral ült az étteremben, s félénken, mint ahogy a diákjai tekintettek rá, az orvosra nézett.

Gál doktor lenyomta órája fedelét, mely a rugón halkan, aranyzajjal kattant, és ránézett Szunyoghra. Mint mindennap, most is lelkére igyekezett beszélni. Dicsérte az élet megannyi szépségét, eszébe idézte feleségét, eladó leányát, becsvágyát is, a Philologiai Közlönyben megjelent értekezéseit, s azt sem titkolta, milyen szörnyû sors vár rá rövidesen, ha nem szakít eddigi életmódjával. Szunyogh hallgatta, pislogott szõke szempilláival. Vastag törzse ide-oda ingott, lesoványodott lábai reszkettek. Aztán megfogadva tanácsát, csak három deci asztalit rendelt.

Vajkayék már indulóban voltak, mikor belépett Környey Bálint, két úrral.

Az egyik Szolyvay volt, a közkedvelt komikus, a másik kürtõkalapban, nagyon elegánsan, mintha skatulyából ugrott volna ki, egy magas színész, a sárszegi leányok, asszonyok bálványa, Zányi Imre, a hõsszerelmes.

Eddig is otthonosan viselkedett az asztaltársaság, de a lárma, kacagás csak most hágott tetõpontra. Környeyt öblös hahota fogadta, ami az elnököt meg is illeti. Õ pedig megállott elõttük, mintegy szemlét tartva a párducokon.

- Szervusztok, urak.

A Párducok címû asztaltársaság vagy húsz évvel ezelõtt alakult Sárszegen, azzal a nem megvetendõ céllal, hogy a szeszfogyasztást népszerûsítse és a férfibarátságot ápolja. A párducoknak inniok kellett napszámban, lelkiismeretesen, akár bírták, akár nem. Ákos is közéjük tartozott, mindjárt az asztaltársaság megalakulásakor, de aztán hirtelen megöregedett, „elsavanyodott”, ahogy mondták, és nem nézett többé feléjük. Mások kidõltek, meghaltak idült szeszmérgezésben, májzsugorodásban, mely a sárszegi férfiéletek rendes befejezõje. Ezeknek sírját évenként megkoszorúzza az asztaltársaság, mikor Környey beszél, az ifjak, párduc-kölykek és az öregek könnyeznek, kik deresedõ fejjel is állják a sarat, s még mindig párducok.

Környey Bálint letelepedett közéjük. Mindenkihez volt egy nyájas szava. Ahogy azonban szájához akarta emelni a söröskorsót, észrevette Ákost, kedves, ifjúkori pajtását, régi cimboráját. Elmosolyodott, majd hanyatt dõlt a meglepetéstõl. No de ilyent. Kezét lengetve intett neki, és vidéki szokás szerint átkiáltott asztalához:

- Szervusz, öreg.

- Szervusz, szervusz.

Már nem sok kapcsolat volt közöttük, csak annyi, hogy Környey, mikor vadászott a birtokán, pár foglyot, pár vadkacsát küldött neki.

De most, hogy meglátták egymást, örültek.

Az asztaltársaság az üdvözlésre halkította hangját. Odahajolt szeretett elnökéhez, ki magyarázott valamit, nyilván elmesélte, kiket köszöntött. A párducok néhány pillanatig tisztelettel, nem minden szomorúság nélkül tekintettek Vajkayék magányos asztala felé. Környey Bálint fölkelt.

- Isten hozott, Ákoskám - mondta, mielõtt asztalukhoz ért volna, majd kezet csókolt az asszonynak, és kezelt Ákossal is.

- Ezt föl kell írni a kéménybe, fekete krétával - és nevetett. - Hogy kerülsz te ide?

- Ebédeltünk - szólt Ákos, de aztán csak ötölt-hatolt.

- Öreg párduc - szakította félbe Környey, és megfenyegette ujjával -, egészen hûtlen lettél hozzánk. Mért nem nézel föl egyszer a kaszinóba?

- Kérlek alássan, én már nem iszom, nem dohányzom, nem kártyázom. Aztán, kérlek alássan - gondolkozott -, megvénültem.

A két barát bólintott. Mutatták egymásnak fejükön a barátpilist, mennyire megkopaszodtak.

Eldiskuráltak errõl-arról, régi emberekrõl, híres mulatozásokról. Környeyt azonban nemsokára hívták az asztalhoz. Bocsánatot kért. Vajkayéknak is menniök kellett.

Kiballagtak az utcára.

Éjszaka valahol eshetett, enyhült a rekkenõ meleg, puha, kedves fény öntött el mindent. Ákos kihúzta magát, tüdejébe szívta a levegõt. Melegség ömlött el tagjaiban, kezdõdött az emésztés: az ételek jótékony, erõnevelõ anyagukat most küldték szét a véráramba.

Az érdeklõdés, mely a vendéglõben megnyilatkozott irántuk, követte õket itten is. Utánuk fordultak. Nem mintha valami feltûnõ lett volna rajtuk, de itt az utcán még nem szokták meg õket, mint azokat az öreg díványokat, melyek rendesen benn állnak a szobában, és furcsák, mikor évenként egyszer-kétszer kiállítják a szabad levegõre, hogy szellõzõdjenek.

Nem iparkodtak. Lassacskán, módosan sétáltak, lépegettek a söpört aszfalton, melyet keramit-téglák kereteztek, fogadták a sétálók üdvözlését, kik a hõség múltán mintha nyájasabban köszöntenék õket. Átadták magukat a délután hangulatának.

Harangoztak. Bim-bam, Sárszegen folyton harangoztak. Reggeli misére, vecsernyére, temetésre, nagyon sok temetésre. A Széchenyi utcán három koporsós-üzlet is volt egymás mellett és két sírköves-bolt. Aki elõször járt itt, s hallotta ezt a fülsiketítõ harangozást, és látta ezeket a koporsós- meg sírköves-boltokat, azt hihette, hogy az emberek nem is élnek itt, csak meghalnak. A kereskedõk pedig benn ültek boltjukban, a koporsók, sírkövek mellett, minden kereskedõ vakbuzgó hitével, hogy az embereknek épp az õ árujuk kell, s ebbõl a boldogító rögeszmébõl meggazdagodtak, fölnevelték gyermekeiket, úrian eltartották családjaikat. Ákos benézett ilyen üzletbe. Egymás mellett álltak az érckoporsók, minden méretben, a gyermekkoporsók is, de a boltos szivarozott, a boltosné újságot olvasott, az angóramacska pedig a fakoporsóban mosdott. Nem volt ez csúnya.

A Mária gyógytár üvegkorsóin rézsút bukott el a napsugár, s aranybetûs cégére Priboczay nevével, valamint védõszentje, a kígyót tipró Mária és mellette a pogány Aesculapius testvérien világított. Minden ragyogott.

Ragyogott minden szörnyûség. Még az orvosi mûszerkereskedés kirakata is tündöklött. Csillogtak az ezüstös csipeszek, a gumikesztyûk, az összecsukható mûtõágyak, s a bonctani bábu lékelt koponyáját, kék-vörös üvegszemét, véres szívét tárta föl, késelt hasát tette közszemlére, csavargó beleivel, barna májával, zöld epezacskójával. Sohasem merték ezt megnézni. De most megnézték. Borzasztó volt, de érdekes volt.

Aztán a többi kirakat, minden kirakat, hogy csábított, mennyi ígéretet, mennyi üzenetet küldött feléjük. Tessék, kérem, az élet kínálta holmiit, tessék vásárolni. Vadonatúj áruk, melyeket még nem használtak, a régiek, kopottak helyett, selyempénztárcák, ízléses halmokban bársonyok és ruhaszövetek, zsebkendõk és sétapálcák, illatszeres üvegek, átkötve selyemszalaggal, pipák és szopókák, ropogós szivarok és aranyhüvelyes cigaretták.

Weisz és társa elõtt megálltak. Egy disznóbõr bõröndöt csudáltak, melynek patent angol zára volt, nem olyan, mint az õ keshedt vászonbõröndjüknek, meg egy krokodilbõrtárcát. Ettõl az asszony nem is tudott megválni. Jaj be remek, jaj be kedves. Ákosnak kellett figyelmeztetni, hogy már menjenek tovább.

Vajna úr kirakatában viszont irkák, tolltartók között könyvek sorakoztak, melyeknek címlapját már kiszívta a kánikulai nap. Az öregurat ezek a pesti irodalmi újdonságok a nemesi oklevelek avatag stílusa után valósággal meghökkentették. Vad verseskönyvek meredtek rá, melyek akkor divatoztak, vigyorgó ördögarcokkal, meztelen férfiakkal, õrjöngõ nõkkel, kik hajukat kibontották, szemüket elmeresztették.

Ákos többször elolvasta a kiagyalt, álmodern címeket is: „Halálfutás - Életéjben”, „Aspasiám: - akarlak!” Az asszony elmosolyodott, meglökte urát. De az nem nevetett, csak vállat vont. Tudomásul vette, hogy ilyen is van, s bár furcsállta, nem tagadta, hogy érdekelte.

Otthon házicipõt vettek, kifújták magukat, pihentek. Sok minden történt.

Még sütött a nap. Kinyitották az ablakokat, a lakást átjárta a lanyha légáram, melyen arany por-oszlopok libegtek. Szemben velük Veres úr rongyos, szutykos porontya, Gyurka ácsorgott. Száraz kenyeret majszolt, melyen a vastag, cukros napfény végigcsorrant, mintha mézet pergettek volna rá, s a fiú nyalogatta. Távolról behallatszott egy cigánybanda hangja. Hallgatták, ketten együtt.

- Muzsikálnak - mondta anya.

- Igen, valaki mulat.

- Hallod? „Nincs cserepes tanyám...”

Ákos, mikor esteledett, a levéltartóból behozta a pesti újságot.

Egy hírlapot járatott, melyet még apja rendelt meg, és elõfizetése családi hagyománnyá vált, mert annak idején a magyar nemesi családok érdekeit istápolta. Azóta az újság minden vízben megfürdött, megváltoztatta irányát, rá sem lehetett már ismerni. Ellenkezõjét hirdette annak, mint amivel valaha indult és gyõzött. Az öreg azonban ezt nem vette észre.

Régi méltánylással beszélt róla, és mikor fölbontotta címszalagját, áhítat ült arcára, templomi komolysággal merült egy-egy cikkébe, s ha véletlenül épp az õ társadalmi osztályát szapulta, és ellene meg az atyjafiai ellen küzdött, azt hitte, hogy nem egészen érti, amit olvas, még mindig bólingatott, s szórakozottan - nem akarva ellentmondani - továbblapozott. Kicsit elfásult a cikkek iránt. Nem olvasta többé, csak a vegyest, a házassági és halálozási rovatot. Aztán ezt is abbahagyta. Hetekig föl sem nyitotta a számokat. Ott hevertek asztalán, töretlen címszalaggal.

Ma, minthogy késõn kelt, és a sok járás-kelés ellenére még mindig nem álmosodott el, böngészgette az újságot.

Csakhogy nem jól látott. Vajkayék villanycsillárjai mind magasan lógtak, közel a mennyezethez. Ezenkívül a négy körte közül hármat kicsavartak, hogy takarékoskodjanak. Másra sokkal több pénzt költöttek, de ehhez a takarékossági elvhez ragaszkodtak. Így állandóan félhomályban botorkáltak.

- Nem látok - mondta Ákos.

- Talán csavard be a körtéket.

Ákos fölállt az asztalra, megigazította a villanyt. Négy lámpa gyulladt ki. Meleg, egyenletes fény ömölt az ebédlõre.

- Milyen barátságos - kiáltott az asszony.

- Igen, így lehet olvasni.

Az öreg föltette pápaszemét, és olvasni kezdett feleségének. A „Dreyfus-pör második tárgyalása. A rennes-i katonai törvényszék elõtt.” Az a francia kapitány, kirõl annyit beszéltek. Kiszolgáltatta a titkos aktákat a németeknek. Hazaárulással vádolják, és most felel bûnéért a bírái elõtt. Halálbüntetésrõl írnak.

Ez nem érdekelte az asszonyt.

- „Vilmos császár Elzász-Lotharingiában.”

- A német császár?

- Igen, odautazik, és ki fogja jelenteni, hogy ez a tartomány mindörökké német volt, és az is marad.

- Elzász-Lotharingia?

- Az, anya, amelyiket 1871-ben visszafoglaltak a franciáktól. Hej, akkor még fiatalok voltunk. Én negyvenéves.

Ákos elmosolyodott. Az asszony is. Kezét gyengéden az öregúr kezére tette.

- Csak nem lesz megint háború - sóhajtott az asszony.

- A franciák meg a németek - magyarázta Ákos - most sem nagyon szeretik egymást, de úgy látszik, hogy mégiscsak kibékülnek.

Külföldi hírek szálltak köröttük, villamos pezsgéssel telítették a szoba levegõjét, melyben éltek, és belekapcsolták õket az egész világ izzó, keserû, de nem dicstelen, nem érdektelen küzdelmébe. Nem sokat értettek belõlük, de mégis úgy érezték, hogy nincsenek egészen egyedül. Milliók és milliók éppúgy küszködtek, mint õk. És ezek a harcok most itt adtak találkozót egymásnak.

- „Strike” - olvasta Ákos. - Ez angol szó. Úgy kell kiejteni, hogy sztrájk. A munkások nem akarnak dolgozni.

- Miért?

- Mert nem akarnak.

- És miért nem kényszerítik õket?

Ákos vállat vont.

- Anya - szólt óvatosan, megigazítva orra nyergén a szemüveget. - Brazíliában ötezer munkás sztrájkol. „A munkaadók mereven elzárkóztak a munkások követelései elõl.”

- Szegények - mondta anya, és maga sem tudta, kiket sajnál, a munkásokat-e vagy a munkaadókat?

Különben, mint minden hónapban, felfedezték a tüdõvész biztos gyógymódját, ami bizonyítéka annak, hogy mégiscsak haladunk.

- Tyûha - mondta Ákos. - Minálunk is. „Lelketlen izgatók járnak a nép között”. „A parasztoknak száz lánc földet ígérnek a miniszterelnök nevében.” Azt írják, hogy „kommunizmus”. Föl akarják osztani a földeket.

- Kik?

- A lelketlen izgatók.

Anya sopánkodott és bólingatott:

- A lelketlen izgatók.

A politikából elég volt. Inkább a végzetes szerencsétlenségek érdekelték õket.

- „Ohio államban - olvasta apja - az összekötõ vasúti hídról lezuhant egy vonat. Harminc súlyos sebesült és két halott.”

- Irtóztató - jegyezte meg az anya, ki egyszerre fölrezzent, s majdnem sírt.

- És mi van szegény sebesültekkel? - kérdezte.

Keresték mind a ketten, de nem találták.

- Arról ma nem ír az újság - mondta apa.

Mindenesetre benne éltek az eszmék, érdekek, emberi közösség áramában, és ez fölfrissítette õket, eloszlatta azt a fulladt tompaságot, mely beleévõdött testükbe, ruhájukba, minden bútorukba.

Maguk elé bámultak.

- Hogy vagy, anya? - kérdezte Ákos.

- Hát - szólt az asszony - megvagyok, apa. És te?

- Én is.

Ákos odament hozzá, szelíden megcsókolta homlokát.

Amikor a mécsest meg kellett gyújtani, nem találták a gyufát. Ott állt mindig az almáriumon, az üvegburás óra mellett. De most nem volt a helyén.

Az asszony tûvé tette a házat. Végül a konyhában lelte meg. Reggel kivitte a teafõzéskor, és ottfelejtette. Behozta, átadta urának.

Ekkor összenéztek. És eszükbe jutott valami.

De nem szóltak semmit.