ÖTÖDIK FEJEZET

(melyben kisvajkai és köröshegyi Vajkay Ákos bográcsgulyást,
borjúszegyet, vaníliás metéltet eszik, és rágyújt egy szivarra)

Sárszeg kis pont a térképen. Semmi nevezetessége sincs, csak egy zenedéje meg egy rossz közkönyvtára van, az emberek alig ismerik, megvetõen emlegetik, de vasárnap délelõtt a Szent István templom elõtt, a derült kék égben, láthatatlanul és irgalmasan, igazságosan és rettenetesen ott lebeg az Isten, ki mindenütt jelenlevõ, és mindenütt ugyanaz, Sárszegen éppúgy, mint Budapesten, Párizsban és New Yorkban.

Délelõtt fél tizenkettõkor van a csöndesmise.

Erre az elõkelõ osztály jár, megyei urak, jobb hivatalnokok, gazdag polgárok, kik megkülönböztetik magukat a többi, közrendû halandótól. Velük jönnek feleségeik, eladó lányaik. Fiatalemberek kísérik õket, az udvarlók, kik hátul, a pillérek mögött állapodnak meg a szenteltvíz-tartónál. A leányok anyjuk mellett ülnek, be-bepillantanak imakönyvükbe, fejüket a padra hajtják, és fölsóhajtanak, valahányszor csöngetnek. Apró zsebkendõkkel törlik szemüket, mintha sírnának. Éles illatszerek nyilallnak a levegõn, egymással feleselve. Az illatok valóságos hangversenye ez. Ezért „szagos misé”-nek is nevezik. Nemcsak a lélek fölemelkedése, hanem társadalmi esemény is.

Feltûnést keltett, hogy Vajkayék ezúttal hiányoztak. Rendes helyük a jobb második pad szélén üresen maradt.

Ákos udvarra nézõ, nyirkos dolgozószobájában hevert, kerevete törökmintás szõnyegén. A kerevet kényelmetlen volt, keskeny, kurta, mint náluk minden bútor. Ösztövér teste sem fért el rajta, lábát nem tudta kinyújtani, csak úgy, hogy támlájára tette. De ezt már megszokta, nem is gondolkozott rajta.

Noha nem fázott, betakarta magát vastag, meleg teveszõr takarójával. Nézte a mennyezet figuráit, majd elunva ezt, könyvespolcához nyúlt, melyet fektében is elért, kiemelve onnan a Fõrangú Családok és a Gothai Almanach közül Nagy Iván tizenegyedik kötetét, Magyarország családairól. Szórakozottan lapozgatta.

Semmi különöset sem lelt benne, hiszen ismerte már minden adatát, minden betûjét. A könyv hamar kihullott kezébõl, és így gondolkozott:

- Vaníliás metélt: Vajon mi az a vaníliás metélt? Sohasem ettem ilyesmit, és nem is láttam egész életemben. Fogalmam sincs, hogy milyen. A vanília idegen, izgató illatát nagyon kedvelem, fölöttébb kellemetes lehet, ha az orrot csiklandja a szaga, és hízeleg az ínynek is. De vajon rajta van-e a gyengéden sárgálló tésztán a fekete, afrikai fûszer, avagy nélküle szolgálják fel a vendéglõben? Csak futóan láttam nevét, egy pillanatra, a túrósgombóc, gyümölcshabkosár és mogyorótorta között. Mintha álmodtam volna. Mégsem lehet elfelejteni.

Összeráncolta homlokát, szigorúan elhessegetve ezeket a bohó, hozzá méltatlan gondolatokat.

- Pacsirta jól fõz, az kétségtelen. Legalább mindenki azt állítja. Természetes, hogy jól fõz. Nem is jól, hanem csudálatosan. Szakácsmûvészetét nem gyõzik eléggé dicsérni. Régente, mikor társaságok jártak ide, valósággal ünnepelték. Cifra Géza is, a gazfickó, igen, õ is. Igaz, hogy az ételek készítésében egyéni. Sohasem használ paprikát, borsot, semmiféle fûszert, és a zsírt is vékonyan adja. Takarékoskodik, és helyesen teszi, mert kis vagyonkánk folyton fogy, a hozományához pedig nem lehet, nem szabad hozzányúlni. Nem is engedném. Én nem engedném. Aztán egészségtelen is a nehéz konyha, csak a franciás koszt, az való nekünk.

Most fölült. Szaglászott a levegõben. Különös, orrában még mindig ott lengett az étterem szaga, kiverhetetlenül, makacsul, tolakodva, a bûzös illat, az illatos bûz, az a kegyetlen aroma, melyben a zsíron pirított hagyma párája érzik, elvegyülve a sóskiflik köményszagával és a sör kedves, keserû komlóleheletével. Visszafeküdt párnájára.

- Borjúdió. Ez is rejtély. Az ember a dió gerezdjére gondol, mely édes, olajos, de nem az, hanem hús, olvatag, puha, leveses hús, mely azonnal elomlik a szájban. Nem érdektelen. Jó elõételek után, melyet az étlap említ. Olajvaj halból vagy orosz ízelítõ. Hahaha, de furcsa, Boszorkányos, ostoba nevek. Habart tojás csirkemájjal, csuka fehérborban vagy velõ barnavajban. Hagyjuk ezeket a szamárságokat.

Megigazította párnáját, hogy kényelmesebben feküdjön.

- Pacsirta gyenge gyomrú, szegényke. Ha kövér is, nem bírja a súlyos ételeket, gyakran hány. Mindnyájunk érdeke, hogy ésszerûen étkezzünk. Annál remekebben sikerülnek azonban a tápláló becsináltak, a rizses húsok, fõképp a rizses húsok. Á, a rizses húsok. Meg a halovány, pápistaszínû piskóták. Meg a darásmetéltek. Szó sincs róla, hogy azért valamikor is éhen maradtunk volna. Dehogy. Hja, hogyha ilyesmiket lehetne kapni a vendéglõben. Ismerjük el, ott sem rossz, de az otthoni, á, a jó otthoni mégiscsak más.

Ákos most elfáradt, és megadva magát mindennek, ami jön, lehunyta szemét.

- Például mit ettünk tegnap? Erõlevest, rizses csirkét, máglyarakást. Pontosan emlékszem rá. Semmi többet, semmi jobbat. Weisz és társa azonban mást evett. Õ bográcsgulyást evett, azt bizony, nagyszerû, zsíros, vérvörös gulyást, szegedi paprikával, és a burgonyáról, mely még párolgott, a lé csöpögött. Mennyire szerettem fiatalkoromban, míg élt szegény mama, a bográcsgulyást, a borjú-, valamint a marhapörköltet, és mióta nem ettem, annak csak a jó Isten a megmondhatója. Sohasem mertem rendelni, talán reá való tekintettel, még akkor sem, amikor vendéglõbe mentünk.

Könny gyülemlett szemébe, elérzékenyült.

- Bûn-e ez? Azt mondják, az ördög incselkedik a pusztában böjtölõ remetével. Hát ha bûn, annál édesebb. Bánom is én. A bográcsgulyást nem lehet letagadni sem égrõl, sem földrõl. Az van a valóságban, van az asztalon, van Weisz és társa elõtt, van az étlapon, a göbölyrostélyos és ürügerinc között, mindjárt a szûzsült és párolt fartõ szomszédságában. Aztán a többi mind, az is van, a sertésoldalas, erdélyi fatányéros, rántott bárány, nem beszélve az angol, francia, olasz nyelvû ételekrõl, a beefsteakrõl, a tournedosról, a fritto mistoról, mely az idegen nyelv zamatát leheli, aztán sajtokról, a kövérekrõl és soványakról, a pálpusztairól, pusztadõrirõl és trappistáról, s a borokról is, a csopakiról, az egri bikavérrõl, a mádi édesrõl, ezerjóról, ringatóról s a leánykáról, mely karcsú üvegben kerül elénk. Leányka. Kedves Leányka. Édes, édes Leánykám...

Nyílt az ajtó.

Az asszony jött a takarításból. Rendetlenül folyt a háztartás, már elmúlt egy óra, és csak most lett készen. Nem volt benne gyakorlata.

Halkan lépett be. Azt hitte, hogy ura elszenderedett. De Ákos a zajra ijedten nyitotta föl szemét.

- Aludtál? - kérdezte tõle az asszony.

- Nem.

- Azt hittem, aludtál.

- Nem.

- Milyen sápadt vagy.

- Dehogy.

- Valami bajod van?

Ákos fölkelt a kerevetrõl, titkos bûntudattal, mint a gyermek, kit valami csínyen kapnak rajta, az ágyban. Nem mert feleségére tekinteni, szégyenkezett.

- Éhes vagy - mondta az asszony -, az a bajod. Éhes vagy, lelkem, hiszen tegnap este óta megint nem ettél. Menjünk a vendéglõbe. Késõn van. Nem kapunk helyet.

Siettek is. Oly gyorsan elértek a Magyar Király elé, hogy csodálkoztak rajta. Az étteremben nagy zenebona volt, tányérok csörömpöltek, borfiúk vágtattak, pincérek száguldtak, maga a fõpincér is ide-oda röppent a frakkja fecskeszárnyán. Számolt a papírcigarettadoboz hátán, visszaadott, markával kivetve az ezüstpénzeket, fölvette a panaszokat, konyhába loholt, megint elõbukkant, nyugtatta a vendégeket, és emellett a vasárnapi lázban csupa figyelem, hidegség, nyugalom volt.

Vajkayék asztalukhoz mentek, melyet tegnap lefoglaltak. De ott egy három tagból álló kedélyes társaság ebédelt. Ni, még csak ez kellett. A többinél is ültek. Várakoztak kicsit.

De az emberek vasárnap, a pihenés kellemes érzetében akkurátusabban esznek, mint egyébkor. Még fogukat is hosszan piszkálgatják, kenyérgalacsinokat gyúrnak, melyekkel szívesen eljátszanak.

A fõpincér pár gyors szóval bocsánatot kért, s elszállt ismét, a frakkja fecskeszárnyán.

Az asszony azt tanácsolta, nézzenek át a másik vendéglõbe, a Barossba. Ákos duzzogva álldogált, mert roppant éhes volt, s étvágyát az ételek látása növelte. Most már azért sem akart eltávozni.

Egyszerre két kar integetett feléje. Környey Bálint, a pálma mellett, a patkóasztalnál, egész hatalmas nagyságában fölállt, odahívta õket:

- Parancsoljatok ide.

- De nem zavarunk benneteket?

- Tessék ide, tessék oda, mi már végeztünk, méltóztassék.

A párducok már megebédeltek, asztaluk tele volt morzsával, csak füstöltek, iddogáltak. Jöttükre mindenki fölállt, hogy illendõen fogadják az új vendégeket, még Szunyogh is, ki állandó ittassága és nyolcvankilenc kilója miatt nehezen mozgott vékonyodó lábain. Bemutatkoztak.

Átvették a házigazdák szerepét, és kedvesek, figyelmesek voltak. Pincéreket csöngettek oda, azok lesöpörték nyomban az asztalt, tányérokat, új poharakat hoztak, étlapot nyomtak a két újonnan érkezett kezébe.

Ákos a fõparancsnok és Szolyvay, a komikus között foglalt helyet, az asztal végén.

Felesége az asztalfõre került Priboczay, a lilahajú patikárus mellé, kinél gyomorcsöppeket szokott venni, meg púdert, Pacsirtának. Másik asztalszomszédja az a magas, elegáns úr volt, a kürtõkalapos, ki már tegnap föltûnt neki, de nem tudta, kicsoda, és a futó bemutatkozásnál sem hallotta nevét.

Ez az úr szertartásosan kezet csókolt, ahogy tisztes matrónának szokás, s finom, nem tolakodó figyelmével elárasztotta. Egyik ételt ajánlotta, másikról lebeszélte, mert õ ismerte a vendéglõi konyhát, mindennap itt étkezett.

Arca nyílt volt, bizalomkeltõ. Most borotválkozhatott. Állán még látszott a rizspor, és bõrébõl a borbélymûhely nem kellemetlen illatszere párolgott.

Egyszerre odajött ehhez az úrhoz a fõpincér, fülébe súgott valamit, az étterem egyik sarkába vonta. A fõpincér itt átadott neki egy levelet, melyre azonnal választ vár egy hordár. Orosz Olga írta, a primadonna, kivel nyáron még együtt laktak, s arra kérte, hogy mielõtt végképp elválnak, még egyszer látni akarja, jöjjön el okvetlenül. Most magázta õt. Zányi Imre zsebre dugta a levelet, intett, hogy nincs válasz. Megszokta õ már az ilyen komédiákat.

Távollétét felhasználta Vajkayné, és megkérdezte a patikárust, tulajdonképp ki is ül mellette. Mikor hallotta, hogy õ Zányi Imre, a hõsszerelmes, elcsodálkozott. Azt hitte eleinte - mondotta Priboczaynak -, hogy valami fiatal pap, de divatos zsakettje, könnyed, világfias modora mindjárt egyebet sejtetett. Hát csakugyan õ az. Még sohasem látta játszani, de már hallott felõle.

A színész visszajött. Ismét figyelt az asszonyra, kérdezett és hallgatott, összeszorítva vékony, szép ajkait. Majd beszélt, elõadott, záporos folyamatossággal, melyet francia társalgási darabokból tanult, kezét kissé modorosan homloka elé emelve, azzal a mozdulattal, melyet a színpadon is elõszeretettel alkalmazott. Az asszony el volt ragadtatva. Csak leánykorában találkozott efféle tapintatos, kellemes fiatalemberekkel, azóta nem. Milyen friss, mennyire tudja az illemet, milyen bohém és mégis tisztességtudó. Ki is fejezte örömét, hogy végre személyesen megismerte. Erre a színész fölkelt, meghajolt, alig színpadiasan, és õ tartotta szerencséjének, hogy ilyen „igazán elõkelõ úricsaláddal” megismerkedett.

Lenn az urak politizáltak. Exlexrõl, delegációról, Széll Kálmánról beszéltek.

- Á - szólt Környey -, nagy koncepciójú államférfi. Óriási koponya.

Priboczay, ki régi negyvennyolcas volt, tüzeskedett.

- Azért talán, mert elment a bécsi Albrecht-szobor leleplezésére? Õ, a magyar miniszterelnök. Szégyen, gyalázat.

- Ez taktika volt - felelt Környey.

- Taktika - bólongott keserûen Priboczay. - Hát az is taktika, hogy Pesten a Hentzi-szoborhoz a mi fiainkat, a mi honvédjeinket vezényelték ki? Bánffy ilyent nem tett volna, soha. Ez közönséges mameluk.

- Államérdek - szólt Füzes Feri.

Priboczay most már dühös lett.

- Jog, törvény, igazság? - bosszantotta a kormánypárti ifjoncot. - Svarcgelb zsoldos, bécsi lakáj.

Füzes Feri mégsem tûrhette, hogy egy hatalmon levõ magyar miniszterelnökrõl így beszéljenek. Ami sok, az aztán sok. Õ, ki minden hivatalos tekintélyt babonásan tisztelt, megkockáztatta:

- És a ti híres Kossuth Ferencetek? Talán az tálcán hozza majd az önálló vámterületet meg a magyar vezényszót?

- Azt ne bántsd. Õ a mi Kossuth apánk fia. Ehhez te nem értesz, kisöcsém.

Füzes Feri elpirult. Mérgesen jegyezte meg, bizonyos peckes fölénnyel:

- Én tisztelem Kossuth Lajost és politikáját. De Kossuth Lajosnak is, mint mindenkinek a világon, megvan a maga fényoldala és a maga árnyoldala.

És szétnézett.

De erre mindenki elkacagta magát, még Környey is, még a legvénebb mamelukok is nevettek, kik szintén tudták Füzes Ferirõl, hogy ez az igazi úrifiú nem volt ott, ahol az észt osztogatták.

Füzes Feri pillanatra zavarba jött, majd azon gondolkozott, sérthet-e ez a hahota egy gentlemant, és kereste, kit provokáljon. De megbékítették, és õ tovább mosolygott.

Ákos nem vett részt a vitában. Bánta is õ Széll Kálmánt meg Kossuth Ferencet. Nagyobb gondok, mélyebb kérdések foglalkoztatták.

Magába süppedve ült, délelõtti álmai kóvályogtak fejében, arcán a rossz lelkiismeret árnya sötétedett. Feleségére tekintett, ki az asztalfõn már javában evett.

Erre mintha elhatározna valamit, összeráncolta homlokát, föltette vastag szemüvegét, belemerült az étlap szakszerû tanulmányozásába.

Nem látta jól, mert a hektográftinta sok helyütt elmosódott. Ezért a felsõ mellényzsebében levõ nagyítót is elõvette, melyen a litterae armales-t szokta betûzgetni és a szemüveg lencséjét megkétszerezve, azon vizsgálta.

Az ételek nemesi családfáján kereste azt, amirõl már két napja szakadatlanul álmodott oly odaadó szenvedéllyel és ügybuzgalommal, mint valami tizenhatodik századbeli Vajkayt és Bozsót, kinek származása még nincs egészen tisztázva. Végre ráakadt: ezúttal a töltött bélszín és sertéskaraj között szerényen, de sokatmondóan, állt a bográcsgulyás neve. Rábökött ujjával, és a pincér máris eléje tette.

- Remek szaga van - szólt Füzes Feri.

Ákost ez a megjegyzés bántotta. Mi köze hozzá, hogy „remek szaga van”. Errõl majd õ maga gyõzõdik meg. És csakugyan, sápadt, porcogós, majdnem halotti orrát az ezüst csészébe nyújtotta, a piros lé felé, lefoglalva magának ezt az élvezetet is, egészen tüdejére szippantva a bográcsgulyás illatos páráját. Füzes Ferinek igaza volt, a szaga remek, de az íze, barátaim, az íze még remekebb.

Mohón elfogyasztotta, kimártogatta a tányért zsemlyedarabokkal, akár Weisz és társa, a díszmûkereskedõ.

- Ilonka - kiabáltak -, Ilonka, zsemlyéket, sóskifliket.

Ilonka jött, a vendéglõs tizenöt éves lánya, ki a kiürült fonott kosárkákat szokta megtölteni süteményekkel. Reménytelen mûvészi álmaival ténfergett itt apja éttermében. Színésznõ akart lenni a sárszegi Kisfaludy Színházban, de errõl a titkos vágyáról még senkinek sem beszélt, csak Zányi Imrét nézte mindig, némán, boldogtalanul, és utána sóhajtva ment a másik asztalhoz. Sápadt volt, mint egy vizeszsemlye.

- Nem iszol valamit? - kérdezte Környey.

- Nem, kérlek alássan - mondta -, én már tizenöt év óta nem iszom semmit.

Szunyogh fölfigyelt.

- De ez jó borkorcsolya - kapacitálta a fõparancsnok. - Megkívánja. No öreg, egy pohárral.

- Talán egy kis sört - mondta Vajkay, és Gálra tekintett, kérdõen, a háziorvosára. - Abban kevesebb a szesztartalom. Egy pohár sört - szólt oda a borfiúnak, és utánakiabált: - a legkisebb pohárral, fiacskám.

Ivott pár kortyot, mértékletesen. A fehér sörhab szürke bajszára tapadt, ezt beszívta szájába, és lenyalta.

Utána borjúszegyet rendelt, vaníliásmetéltet, mely szerencsére még nem fogyott el, és kitûnõ volt, majd sajtot, ementálit, és megevett - nyomatékul - két almát is.

- Nem árt meg, apa? - szólt oda mosolygó szemrehányással egyszer a felesége, kit szórakoztatott a gyógyszerész meg a színész.

- Dehogy árt meg - feleltek a többiek, köztük Gál háziorvos is.

- Még egy pohár sört - indítványozták.

- Nem, köszönöm, elég volt - tiltakozott Ákos -, lucullusi lakoma - tette hozzá nevetve, és érezte, hogy sovány hasa egészen megtelt.

Vérré vált benne, mint barátban a lencse.

Környey Bálint belsõ zsebébõl elõkereste szivartárcáját, melyen kívül vadászkutyafej volt mûvészi utánzatban, letolta a bõrleffentyût, mely a két oldalt fölsorakozó szivarokat elválasztotta, és szó nélkül eléje tette, megkínálta.

Ákos kivett egy sötét, remek Tisza-szivart, egész természetesen leszakította szalagját, és meg sem várva, hogy a komikus átnyújtsa tollkését, leharapta a végét. Szájába dugta. Szolyvay tûzzel szolgált.

Felesége látta ezt, kissé elámult, de Gál doktor sem tiltakozott, így õ sem rontotta kedvét, tovább beszélgetett a maga társaságával.

Az öreg csecsemõ-mohósággal cuclizta szivarját, szopta nyáltól csillogó végét, ezt a zamatos, keserû csecset. A füst körülhízelegte dohánytól szûz szájpadlását, ismerõs illattal csiklandta orrát, bódította agyát, zsongította öreg, renyhe vérét, régen eltûnt ízeket ébresztve benne. Bánta is most, mit fecsegnek körötte közjogról, bécsi ármányokról, Dreyfusról, Laboriról, hátradõlt székében, és emésztett. Késõbb egyet-mást õ is bátorkodott megjegyezni. Leginkább a bölcs Szunyoghgal társalgott, ki rengeteg, immár elsüllyedt tudása mélyérõl, a bor- és pálinkatenger fenekérõl búvárként kincseket emelt föl, és a királyi adományozó-levelek középkori latinságáról néhány becses, szakszerû felvilágosítást adott, mely Ákost érdekelte. Beburkolva a füst fellegébe, meleg hangulatban gubbasztott a társaság. Az étterem már majdnem kiürült, csak õk nem gondoltak hazamenésre.

Fél négy volt, mikor megjelent egy ötven év körüli ember, ki piszkos, kék, puha inget viselt, dohányszín, kopott felöltõt, és látszólag nem is tartozhatott ehhez az úri társasághoz.

- Legalázatosabb szolgája - köszönt siránkozó hangon, mint egy kéregetõ, és meghajolt, mint egy cigány.

A többiek tegezték, hellyel kínálták.

Arácsy volt, a színigazgató. Esernyõt tartott kezében, melyet ilyen derûs napokon is magával hordott, talán, hogy még szánalmasabbnak lássék, talán, hogy azt a vándorbotot jelképezze, melyet a nemzet napszámosai, az aktorok cipelnek bolyongásukban az országutakon. Folyton panaszkodott bajról, nyomorúságról, és hangja, mellyel valaha színpadi hõsök keservét ordította, nyöszörgött. De azért volt egy házacskája, s a városon túl egy szõlõcskéje. Meg az Agrár Bankban vagy kétszázezer forintocskája.

Napi teendõi közé tartozott az is, hogy ebéd után benézett fél órára a Magyar Királyba, és városi urakkal barátkozott. Ákost, az új ismerõst, azonnal kezelni kezdte.

Mosolyogva - a legalázatosabb, legbarátibb mosollyal - csodálkozását fejezte ki, hogy még nem volt szerencséje a színházban láthatni.

- Mi, kérem, csöndesen éldegélünk - mondta Ákos, és a levegõbe nézett - szerény otthonunkban.

- De remélem, most megtisztel bennünket - szólt a színigazgató, és letett az asztalra egy rózsaszín jegyet.

Földszinti páholyjegy volt.

- Nem tudom - szólt Ákos, és feleségére tekintett.

Az asztaltársaság elhallgatott. Férj, feleség tanácskozott.

- Ó - mondta az asszony elpirulva. - Nem szoktunk mi színházba járni - és furcsán vonogatta vállát.

Zányi Imre megszólalt:

- Legyen szerencsénk, nagyságos asszonyom.

- Mikorra szól? - kérdezte Vajkayné.

- Holnap estére - sietett megjegyezni a hõsszerelmes. - Mit is játszunk?

- A Gésák megy - szólt a komikus, ki Vun-Csit alakította, és nagyon sok tapsot kapott ebben a szerepben.

- Remek dolog - mondotta Környey. - Nagyszerû a zenéje. Ti még nem láttátok?

- Nem.

- Sokkal jobb, mint a Kékasszony és az az új divatos operett. A Szulamit.

- A zsidó operett? - kérdezte fitymálón Füzes Feri.

- Az - mondta Környey, fejével gyökintve. - Én is ott leszek.

- Csak nem kapok kosarat? - pillogott a színház igazgatója az asszony felé, két tenyerét feléje fordítva, humorosan játszott ripacsrémülettel.

- Hát menjünk el, apa.

- Az asszonyok parancsolnak - jegyezte meg Ákos általános derültség közepette, mert ez a kedélyeskedés rosszul állt neki, merõben idegen volt természetétõl. Bohókás mozdulattal zsebre dugta a jegyet.

- Isten neki, elmegyünk. Nagyon köszönjük.

Az utcán nem beszéltek arról, ami ma történt. Sem az ebédrõl, sem a sörrõl, sem a szivarról. Minden érdeklõdésüket lefoglalta a holnap esti színházi elõadás.

Egy sarkon, hol a falon, fakeretben, rozsdás drót alatt be volt rámázva a színlap, megállapodtak.

Figyelemmel olvasták:

A GÉSÁK,

vagy egy japán teaház története.

ÉNEKES JÁTÉK HÁROM FELVONÁSBAN

Írta: Owen Hall. Zenéjét szerzette: Sidney Jones.

Fordították: Fáy Béla és Makai Emil.

Kezdete este fél 8-kor, vége 10 után.

Zányi nem játszott, amit sajnáltak. Csak Szolyvay.

A többi színészt nem ismerték.