HATODIK FEJEZET

(melyben Vajkayék a Gésák sárszegi elõadását nézik végig)

Hétfõn délután beszélgettek.

- Neked azonban meg kell nyiratkoznod, apa.

- Miért?

- Így nem jöhetsz színházba. Nézd, milyen borzas vagy. Oldalt is, hátul is.

Ákosnak csak felül ritkult a haja, de körös-körül annál sûrûbben burjánzottak a deres tincsek. Tavasszal vágatta utoljára haját, azóta torzonborz lett, elhanyagolt. Kabátja hajtókáján korpa fehérlett.

- Jöjj velem a városba - mondta az asszony. - Úgyis be kell mennem Weisz és társához. Kézitáskát veszek. Nincs mibe tennem a látcsövet.

Elkísérte feleségét a díszmûkereskedésbe. Weisz úr személyesen szolgálta ki õket.

Elébük rakta pompás áruit, melyek nemrég érkeztek Angliából. Nézegették a bõröndöket, csodálták, milyen könnyen zárulnak. Nekik is szükségük lenne ilyesmire, de most csak arról a krokodilbõr táskáról van szó, mely a kirakatban van.

Weisz úr intett a vézna, szomorú alaknak, ki a bolt mélyében üzleti könyvek közé temetve üldögélt, lepkelánggal világított üvegkalitkájában. Az kijött, a kirakatba osont, hozta a táskát, létrára mászott, új táskákat emelt le, és panaszos orrhangon megjegyzett valamit. Õ volt a Társ, az elkallódott, a félreismert, mellõzött Tehetség, kinek nevét sem tudta senki és savanyú arcára a gyomorbaj volt írva. Bizonyára nem evett oly kitûnõ bográcsgulyásokat, mint Weisz úr.

A bõrtáskára sokáig alkudtak. Drága volt, kilenc pengõ forint, és csak nyolc forint ötven krajcárért kapták meg. De azért megérte. Nyomban hazavitte az asszony.

Ákos bement a Gombkötõ utcába, a fodrászhoz.

A borbély sokáig dolgozott rajta. Kendõt kötött eléje, langyos habbal szappanozta. Mellén a fehér partellivel kisfiúnak tetszett, ki valami fantasztikus cukrászdai uzsonnán tejszínhabbal maszatolta be orrát-száját.

Majd, hogy annak rendje és módja szerint leborotválta a segéd, hajának esett neki, alul szépen kikerekítette géppel, füle mellett pengével nyisszantotta a sarjúhajakat, oldalt ollóval nyeste, gereblyézte, fésülte. Fülébõl óvatosan kivágta az õsz szõrpamacsokat. Bajuszát a most érkezett finom tiszaújlaki pedrõvel kente, melynek hat krajcár doboza, és az a tulajdonsága, hogy összefogja a legmakrancosabb magyar bajszokat is. Végül, miután a hajhulladéktól megtisztogatta, a puha nyakkefével lekefélte tarkóját, s bekötötte fejét.

Mikor leoldta róla a kendõt, Ákos a márványlapra tette a Kakas Mártont, melybõl egy íródeáktól sok dévaj élcet olvasott, és betekintett a tükörbe. Kissé elkomolyodott.

Alig ismert magára.

Új ember ült a forgatható borbélyszék bársonypárnáján. Haja, noha lenyírták, többnek látszott, bajusza villásan kunkorodott, úgy, ahogy sohasem viselte, ezenkívül a tiszaújlaki pedrõtõl feketébb lett, olyan fényes és merev, mintha öntött vasból kalapálták volna ki. Álla azonban sima, bársonytapintatú, üde. Egész mivoltában fiatalabb volt, az tagadhatatlan. Négy-öt évvel fiatalabb volt, de más volt, és ez nyugtalanította.

Vizsgálgatta magát kis, savós szemével, bizalmatlanul. Általában valami idegen kifejezés ült rajta, melyet nem tudott megszokni.

A borbély észrevette ezt.

- Jó lesz? - kérdezte.

- Jó - mondta Ákos elégedetlenül, mintha azt mondaná, hogy nem jó.

Fizetett, kezébe vette sétabotját, még egyszer a tükörbe nézett. És most látta, hogy arca is piros volt, kövérebb. Határozottan pirosabb, kövérebb.

Felesége meg volt vele elégedve.

Õ is fésülködött, és a tükörasztalkán épp meggyújtotta a borszeszlámpát, melyre rátette a sütõvasat. Homlokán az apró hajat elöl-hátul kisütötte, nem hiúságból, csak illedelembõl, mert ez már így illik. Arcát púderezte. Csakhogy a szarvasbõrrel nehezen tudta elkenni a rizsport, már gyengén látott, és bõrén itt-ott kisebb-nagyobb lisztes foltocskák maradtak. Kezére, mely a kézimunkától kicserepesedett, pár csöpp glicerint öntött. Aztán kikereste egyetlen szép ruháját.

A ruhaszekrény hátsó fogasán lógott ez, lepedõvel borítva, s évenként csak egyszer-kétszer vette fel, rendszerint Úrnapján, húsvétkor, vagy ilyen kivételes alkalmakkor. Ennek tulajdonítható, hogy bár régen csináltatta, még vadonatújnak hatott.

Lila selyemruha volt, fekete csipke-áthuzattal, nyakán fehér csipkezsabóval, ujjai buggyosak, sonkaujjak, a szoknya földig érõ. Ehhez járult egy fekete cérna félkesztyû. Násfát akasztott mellére, fülébe gyémánt függõt, a családi ékszert, melyet anyjától örökölt. Az új krokodilbõr tárcába beledugta a gyöngyházlátcsõt meg a lorgnonját, melyet Pacsirtának ajándékozott, de ketten együtt használták.

Ákos körülményesebben készülõdött. Nála ez mindig nehezen ment. Felesége kikészítette ruháit, de õ nem találta ezt-azt, bosszankodott. Gallérját nem tudta összeszorítani, kemény ingmellén egymás után tört el két gomb, a nyakkendõ sem került elõ. Szalonkabátját eleinte bõnek érezte, majd szûknek, és visszavágyakozott az egérszürkébe. De mikor teljesen felöltözködött, s asszony mellé állt, tetszett magának, ezüstlakodalma jutott eszébe, ahogy a fényképészhez mentek. Friss volt, finom, úri. Csak a tiszteletlen kifejezés bántotta, melyet még a borbély tükrében vett észre. Hiába mosakodott, kefélkedett, az csak nem tûnt el róla. Bajusza egyre ágaskodott. Ha lenyomta, azonnal visszaugrott.

A Kisfaludy Színház a város egyik legnagyobb épületében volt, melynek egyik felét a Széchenyi fogadó és a Széchenyi kávéház, fönn a bálterem foglalta el, másik felét pedig a színház, melynek egyik bejárata a kis mellékutcába nyílt.

Vajkayék itt surrantak be az elõcsarnokba, hogy feltûnést ne keltsenek, onnan pedig a földszint kettes páholyba. A nyitogató kitárta elõttük az ajtót, színlapot nyomva kezükbe.

Az asszony elõre ült. Maga elé terítette a színlapot, mely nem volt nagyobb egy nõi zsebkendõnél, és olvasgatta. Ákos egyelõre a háttérben maradt, a zenészeket figyelte, kik közvetlen alatta a pincébe süllyesztett zenekarban kottáikat lapozgatták, hangszereiket próbálgatták. Egy fuvolás fehér homlokára rásütött a lámpa. A hegedûsök németül beszélgettek. Egy trombitás pedig, ki a temetési menetben szokott mûködni, valami cseh, kinek gutaütéses-piros arca és pirinyó orra volt, épp nyakába emelintette tekervényes trombitáját, mintha küszködött volna vele, mint valami fojtogató arany polippal.

Bár a közönség még gyéren mutatkozott, füllesztõ levegõ borította a nézõteret. Vasárnap két elõadást is tartottak, délután és este, s ezeknek elviharzott emléke, forró párázata ráfeküdt a mellekre. A páholyok sötét sarkaiban ott hevertek az elhajigált jegyek, a cukorkák papírjai, narancshéjak. Nem szellõztettek és nem söpörtek. Aztán a sárszegi színházban, szégyenszemre - a helyi sajtó sürgetõ cikkeinek ellenére - még mindig nem vezették be a villanyvilágítást, petróleumlámpással világítottak, és azokat valahányszor meggyújtották, nehéz füstöt bocsátottak, valami bús szagot, melyet õk „színházszag”-nak neveztek.

Pacsirta ezért nem járt színházba. Mihelyt megérezte ezt a szagot, és arcába csapott ez a hõség, és látta elõtte-alatta ezt az ismeretlen, nyugtalan tömeget, fejfájást kapott, a tengeri betegséghez hasonló rosszullét, émelygés fogta el. Egy ízben három egymás melletti zártszéket váltottak. Az elsõ felvonás közepén azonban haza kellett menniök. Azóta nem jártak színházba. Leányuk azt mondta, hogy inkább otthon marad, és kézimunkázik.

Lassan kivirágzott a nézõtér.

Szemben velük, az elsõ emeleti páholyban Priboczayék ültek, az anya, egy jóindulatú, szõke teremtés és az apa, a példás családapa, Priboczay, négy leányával, kik egyformán voltak fésülve, középütt elválasztott hajjal, egyforma rózsaszín ruhát hordtak. Mint négy rózsaszál, a nyílás különbözõ korszakában.

Mellettük Doba törvényszéki bíró a feleségével, egy sovány, kacér, fekete asszonnyal, aki élt-halt a színházért, fõképp a színészekért, és mindig elhozta ide urát is, ki idõ elõtt kopaszodó fejét búsan, unottan hajtotta kezére.

A bíró nagyon szomorú volt, és okkal. Lépten-nyomon csalta a felesége, nyíltan, ügyvédbojtárokkal, színészekkel, nagyobb hetedik, nyolcadik osztályos gimnazistákkal is, s azt beszélték, hogy szeretõinek külön kapukulcsot is csináltatott, és azok bejártak hozzá, mikor nem volt otthon az ura. Doba pedig nem tudott semmit, de semmit, legalább nem mutatta. Hivatalában kitûnõen teljesítette magasztos kötelességét, páratlanul osztva az igazságot másoknak, de aztán feleségével meg a felesége barátaival beült a Széchenyibe, virzsiniára gyújtott, és hallgatott. Most is hallgatott.

A kaszinópáholyból Füzes Feri és Galló könyökölt ki egy csomó tanácsnokkal, városi úrral, kik egyúttal a színügyi bizottság tagjai. Ezek most egyszerre fölkeltek. Belépett Gyalokay, Széll Kálmán új fõispánja.

Gyalokay valóban „agilis” embernek látszott, amint a Sárszegi Közlöny többször megírta róla, fürge, kénesõeleven mozdulatokkal, torzonborz bajusszal, mely kuszáltan fölfelé borzolódott, és oly tömörnek rémlett, mintha a fõispán úr bajuszkeféjét is benn felejtette volna, csupa szelességbõl és agilitásból, két bajuszkefét a bajusz két szárában. Folyton izgett-mozgott, hajlongott, integetett, nem tudott ültõ helyében maradni, mihelyt leült, azonnal fölpattant, mintha parázzsá válna alatta a szék, mindig ugrált. Holmi nyugtalan, virgonc rágcsálóhoz hasonlított, leginkább egy vidrához.

Alighogy kezelt az urakkal, Vajkayék felé köszönt, mire Ákos is elõbújt a félhomályból, és a fõispán úr páholya felé fordulva meghajtotta magát. A közönség váltakozván a fõispánt és Vajkayt látcsövezte. Szerencsére nem sokáig tartott. Kopogott a karmester, rázendítettek a nyitányra.

Sokan ismerték már a Gésák kedves dallamát. Akadtak olyanok is, például a Priboczay-lányok, kik már többször végignézték az elõadást, és a dalokat kívülrõl tudták, zongorázták mind a négyen. Ákosnak azonban merõben új volt minden. Nemcsak a közönség, hanem a kivilágított rivalda, a kortina is az álarccal, melynek tátott szájából írótoll fityegett ki.

Amint a függöny felgördült, elállt szeme-szája. Elõrehajolt, hogy minden figyelmét központosítsa. A keleti regék tündérvilága elevenült meg elõtte. Sárga, piros, zöld, lila cikázott, színek, melyek összekeveredtek mozgásokkal, hangokkal, szavakkal, új, ismeretlen érzésekkel, régi, ismert ábrándokkal.

A színpad kápráztató volt.

A japán teaház homlokzatát látta, lampionok lengettek az indigókék ég hátterében, és a csöpp teaházi lányok, a gésák karban énekeltek.

Egy-egy szófoszlány megütötte fülét.

Boldog Japán,
Még egy ilyen ország
Nincs igazán.
Csak a mennyország.
Finom teát
Csak mi kínálunk.
Venni tehát
Tessék minálunk.

- Japán - súgta oda feleségének.

- Igen, Japán, Japán.

Japán, Sárszegen.

Õk az elõadást nem tudták pontosan követni. Az, ami a nézõtéren és színpadon történt, a különbözõ térbeli és idõbeli események összezagyválódtak elõttük valami cifra gombolyaggá, melynek pászmáit és szálait nem mindjárt sikerült kigubancolniok. Az asszony a színlapot betûzte egy ideig, a kardalosnõk neveit olvasta, Virág Márta, Joó Anny, Feledy Teréz, Labancz Lenke nevét.

Most a színfalak mögött dalolt valaki, szintén a kar dallamát, s mindenki figyelt a láthatatlan énekesnõre, ki egyszerre zajosan kilebbent, a nézõtér tapsolt, és a zenekarból óriási virágkosarat nyújtottak föl, melyet a karban elhelyezkedõ elsõ gésa hajlongva a színpadra emelt, aztán félretett. Orosz Olga volt, a primadonna: a híres, a gonosz az érdekes, kirõl annyi mindent beszéltek.

Ákos elkérte feleségétõl a látcsövet, szeméhez igazította. A nagyítóüveg két kerek kristálykörébe csakhamar belibbent a primadonna.

Mimózát alakította, az elsõ teaházi énekesnõt, kinek, akár csak a többinek, foglalkozása a szerelem, mely japáni fölfogás szerint nem megbecstelenítõ, kenyérkeresete az, hogy áruba bocsátja testét. Bõ, virágos kimonót hordott, fehérselyem cipellõt. Mimózafrizurát, és kétoldalt, kecsesen, krizantémet tûzött belé. Mandula szeme a szemöldök fekete íve alatt tétován rémlett feléje.

A rivalda lámpái visszás fényükkel úgy világították meg ezt a szemet, hogy nem lehetett eldönteni még látcsõ segítségével sem, vajon fekete-e vagy kék-e? Néha valóban feketének látszott, néha kéknek, legtöbbször pedig - a kettõ között - ibolyafényben ragyogott. Mintha kissé kancsi is lett volna. De ez jól állott neki.

Aztán tekintete is érdekes volt. Mindenkinek egyszerre a szemébe nézett, mindenkivel, ki a nézõtéren volt, egyszerre foglalkozott, mindenkit igyekezett megbûvölni valami felületes, tartalmatlan kedvességgel. Hangját túlzás lenne szépnek nevezni. Tompa volt, halk, fátyolos. Amint a prózára tért át, és csevegni kezdett, minden mondata után kacagott, kissé rekedten. Azt mondták, sokat cigarettázik és pezsgõzik, attól olyan rekedt.

Ákost maga a cselekmény nem érdekelte, mert kevésre becsülte azokat a koholt históriákat, melyeket emberek találtak ki, és mint heraldikus, a címertan tudósa, ragaszkodott a történelmi igazsághoz. A regényt, színdarabot nem tartotta „komoly” dolognak. Nem is olvasott semmiféle munkát, hol a képzelet otthagyta bûvös nyomát. Fiatalabb korában belekezdett egyikbe-másikba, de untatta. A társaságokban olykor, ha könyvrõl esett szó, megjegyezte, hogy „csak annyit olvas, amennyit hivatali kötelessége megenged”, de hivatali kötelessége semmit sem engedett meg, ennélfogva semmit sem olvasott.

Egy ízben áttanulmányozta Smithnek a jellemrõl szóló mûvét. Ezt dicsérte, sokáig ajánlgatta ismerõseinek. Elvben általában azokat az épületes, elmemozdító könyveket kedvelte, melyek erkölcsi igazságokat tüntetnek föl, kölcsönhatást a magukban érthetetlen, zavaros tények közt, oly tanulságot például, hogy „a munka megnyeri jutalmát”, a „rossz elõbb-utóbb elveszi méltó büntetését”, és abba a kellemes káprázatba ringatnak bennünket, hogy senki sem szenved érdemtelenül, senki sem hal meg ok nélkül gyomorrákban. De hol van itt az összefüggés?

Reginald Fairfax, az angol sorhajóhadnagy, kit egy nyúlánk, sudár színész alakított, megcsókolta Mimózát.

A nõ nem tiltakozott. Kivetkõzve nemes nõiességébõl, maga ajánlotta föl a csókot az európai ismeretlennek, maga tanította meg arra, micsoda a szerelem mûvészete.

Mimóza nem is engedte el a fiút, szemérmetlenül ölelte. Ez a perszóna semmit sem szégyellt. Hosszan pihent egymáson a két száj, ette egymást, habzsolva a gyönyörûséget, tépdesve a kéjt, melynek nem akart vége szakadni. Egyre izzóbbá, parázslóbbá vált az ölelkezés, úgyhogy a sárszegi polgárok - nõk és férfiak egyaránt - lélegzetüket visszafojtva lesték, mi következik ezután, rájuk csavarták a látcsövet, és mintegy tanulva tõlük, akár az iskolában levõ diákok, arra gondoltak, hogy hasonló körülmények között majd õk is így fognak cselekedni.

Ákoshoz oly közel hozta a képet a látcsõ, hogy pillanatra visszahökkent.

Rosszallóan letette látcsövét, elkomorult, majd feleségére tekintett, mintha kérdezné, mit szól ehhez az ildomtalansághoz.

Az asszony semmit sem szólt. Õneki már régen megvolt lesújtó véleménye a színészekrõl. Gyakran beszélt Pifkó Etelrõl, egy régi sárszegi színésznõrõl, ki áldott állapotban megmérgezte magát, és sírja ott állt a sárszegi temetõkön kívül, mert el sem temették a szentelt földben, nem részesült az Egyház utolsó áldásában.

Vun-Csi mindkettõjüket földerítette. Az „Ezer gyönyörûséghez” címzett teaház tulajdonosa, a copfos kínai jobbra-balra futkározott. Kifogyhatatlan volt ötletekben.

- Tudod-e, ki ez? - kérdezte Ákos.

- Kicsoda?

- Szolyvay.

- Az lehetetlen.

- Nézd meg a színlapot. Õ Vun-Csi.

- Érdekes. Én meg sem ismertem volna. Milyen jó a maszkja.

- És a hangja, kérlek. A hangja. Egészen elferdíti.

Szolyvay pöszén beszélt, mekegett, harákolt. Minden mókája után egymásra néztek Vajkayék. Egyik mosoly a másikat gyullasztotta.

Amikor pedig Immari márki megjelent piros napernyõje alatt, azzal fenyegetvén Vun-Csit, hogy ellicitálja teaházát, a kínai ijedtében hasra vágódott. Rengett a színház a kacagástól. Ákos és felesége nevettek.

Annyira nevettek, hogy meg sem hallották páholyuk ajtaján a kopogást. Környey nyitott be, az elsõ felvonás vége felé.

- No - érdeklõdött -, hogy mulattok?

- Kitûnõen - felelte az asszony.

- Kedves bolondság - enyhítette a véleményt Ákos -, mindenesetre mulatságos.

- Várjatok, most jön a java.

Környey, mint színházi törzsvendég, csak a közönséget látcsövezte.

- Láttátok? - kérdezte.

Egy másodemeleti páholy felé mutatott, hol Zányi Imre ült szalmasárga hajú, kétes hölgyike társaságában.

- Minden este itt ül - mutatott Zányi felé a fõparancsnok. - De csak akkor, ha Õ játszik. A nagy Õ. Orosz Olga. Halálosan szerelmes belé. Már két éve.

Ákos most látcsövét hol Zányira, hol Orosz Olgára szögezte. Nem tudott betelni velük.

Környey a felvonás után Vajkaynét városi pletykákkal szórakoztatta, Ákos pedig komoly szalonkabátjában, fésülten, kipödört bajuszával föltûnt a kaszinó-páholyban, a városi urak között. Tisztelkedett a fõispánnál, ki nagyon kedvesen fogadta, ismét fölugrott és ismét leült sohasem nyugvó könnyû kis testével, s nyomban meghívta másnap ebédre, melyen jelen lesz a budapesti kormánybiztos is. Aztán a tiszta választásokról beszélgettek, oly közvetlenül és magvasan, hogy észre sem vették, megkezdõdött a második felvonás. Ezt Ákos innen nézte végig.

Ijas Miklós a felvonás közepén érkezett, miután elvégezte szerkesztõségi munkáját. Leült a Sárszegi Közlöny állandó helyére. Szokása szerint oda se nézett a színpadra. Az elõzõ zártszék támlájára könyökölt olyan mozdulattal, mely azt jelentette: Mucsa.

Sohasem volt megelégedve az elõadással, de azért mindegyikre eljött. Különösen Szolyvayt bírálta keményen, kirõl utóbb is megírta, hogy: „a kakasülõnek játszik, s a Vun-Csi alakítása egyenesen fölháborító, minden ember- és lélekismeret nélkül való vidéki komédiázás, melyet a budapesti közönség visszautasítana”.

Ezt a bírálatot, mely nem kis föltûnést keltett, sokan szigorúnak, sokan igazságtalannak tartották, maga Szolyvay is, ki egy-két napig gondolkozott rajta, de azután folytatta bakugrásait, melyek ellenállhatatlan kacajt fakasztottak. A szerkesztõ fölbiggyesztette ajkait, úgy bosszankodott.

Csak akkor mozdult ki ebbõl a helyzetébõl, mikor Molly alakítója lépett a színpadra, Lator Margit, a szubrett. Õt vérbeli színésznõnek tartotta, cikkeiben dicsérte friss ötletességét, hangterjedelmét pedig Orosz Olgáé fölé helyezte, Küry Klárához hasonlította õt, és több ízben kifejtette, hogy egyik budapesti színpadon lenne méltó helye. Állítólag versei a Sárszegi Közlönyben mind hozzá szóltak.

Környey a második felvonás végeztével átment a kaszinópáholyba, magával vitte Ákost, elszívni lenn az udvarban egy cigarettát.

Zegzugos boltíveken át botorkáltak, míg a fogadó elsõ emeletére értek, a vörös márvány lépcsõre, melynek széles fokain egykor Ákos feleségével, leányával a bálterembe ment. Még mindig két ciprus között állt a nagytükör, mely elõtt a nõk hajukat igazították. De a bálterem ajtaja be volt zárva. Barátságtalan félhomály lengett a folyosón. A szobalány, egy dundi-kövér nõ fehér harisnyában, magassarkú lakkcipõben, kezében vörösréz-gyertyatartóval ide-oda ringott, és a lépcsõ karfájára támaszkodva olykor félreérthetetlen jeleket adott a fiatalembereknek. Szemérmetlen élet folyt erre, annyi szent.

Sietve lépkedtek le a lépcsõkön, áthaladtak a kisajtón, és egy udvarra értek, a színház udvarára. Itt rágyújtottak.

Acetilénlámpa világította meg a díszletek vászonhátát, rikító fénnyel. A lampionokat, melyek a színpadon szerepeltek, kopott suhancok szedték le, és bevitték egy raktárba.

Középütt, a nagy platánfa alatt, Szolyvay ült valami vendéglõi asztalon kínai ruhájában, és fehér fröccsöt ivott.

- Remek vagy - gratulált neki Környey.

- Remek - szólt Ákos -, remek, remek - és kacagott.

Folyton szorongatta kezét, folyton nézte õt és folyton kacagott. Micsoda ördöngõs egy fickó ez a Szolyvay. Szolyvay és mégsem az. Copfja most is himbálózott tar fejérõl, a vastag festéken izzadságcsöppek gyöngyöztek át. Ákos nem tudta visszatartani nevetését.

Szolyvay pedig komoly dolgokról beszélt a csoportnak, mely körülvette, Orosz Olga és Zányi Imre esetérõl, illetve a régi szerelem legújabb fejleményérõl.

Gál doktor volt itt, mint színházi orvos, több bizottsági tag, aztán egyéb bennfentesek, a mûvészek barátai, Fehér tata is, az Agrár Bank igazgatója. Õ most más híján egy névtelen gésát ölelgetett, kinek szemhéján kék árnyék sötétedett.

- Rémes botrány volt - folytatta a komikus a már megkezdett elbeszélést. - Tegnap este a Bíboros harmadik fölvonását fél órával késõbb kezdtük. A közönség már nem tudta, mi történt. Hát az az õrült Zányi a második felvonás után úgy, ahogy volt, bíbor talárban, aranylánccal kiment a városba. Orosz Olgához rohant a lakására, a Bólyai utcába. Egyszerre rájött a féltékenység. Ott beverte az ablakot, iszonyú patáliát csinált, és véres kézzel jött vissza. A Széchenyibõl látták is, amint a bíborosi ruháját fölfogva visszafelé szaladt. Nagy muri volt. Egy havi gázsijába kerül.

A társaság ámult, firtatta a részleteket.

- Olga most már tudni sem akar róla - tette hozzá Szolyvay. - Férjhez megy. Azt mondják, Kárász Dani el is veszi.

Kárász Dani, a földbirtokos, az ezerholdas Kárász István fia elvesz egy színésznõt. Ez izgatta õket. Vallatni akarták, de a komikus eldobta cigarettáját, mert meglátta Ijas Miklóst, ki Lator Margit öltözõjébõl közeledett a csoport felé. Õk a kritika óta nem beszéltek egymással. Szolyvay egy mandarin méltóságával vonult vissza.

Környey Ijasba karolt. Bemutatta Ákosnak.

- Ti nem ismeritek egymást? - kérdezte. - Vajkay Ákos, Ijas szerkesztõ.

Ijas elbiggyesztette száját. Nem szerette, ha szerkesztõzik.

Meghajolt, leemelte kalapját Ákos elõtt.

- Szervusz - köszöntötte Ákos.

- Szervusz - mondta Ijas.

Együtt mentek a cukrászdáig, bámulva egymást, de egy szót sem beszélve. Ott elváltak.

Ákos vett egy aranyzsinórral átkötött csokoládésdobozt, fölvitte feleségének a páholyba.

Attól, amit látott, kóválygott a feje. Nem mindent fogott föl egészen, nem mindent értett. Zavartan nézett maga elé, s örült, mikor ismét felgördült a függöny, és belemerülhetett a játék csinált, de mégis egyszerûbb, áttekinthetõbb látványába.

A Gésák japáni nyoszolyólányoknak öltözve énekkel, tánccal ünnepelték Immári márki lakodalmát a krizantém ünnepén. Az is, kit Fehér tata ölelgetett. A kis nõcskék, a taknyosok, szõkék, barnák, soványak, kövérek, mind a gyönyör felé tartották csõrüket.

Köztük pedig elsõk közt az elsõ, Orosz Olga. Sikere percrõl percre növekedett. A cselekmény a színpadon csak körötte forgott. Mindenki róla beszélt, mindenki rátekintett. Valóban, micsoda gyönyörû dög volt, micsoda cudar, istentelen kis macska. Már nem is fiatal. Túl a harmincon, talán már harmincöt is elmúlt. Húsa azonban porhanyó, kéjesen-fáradt, mintha a sok idegen ágy, a sok idegen kar megpuhította volna, az arca lágy, mint a banán omló bele, a melle pedig mint két apró szõlõfürt. Valami romlatag báj lakozott benne, a korai hervadás és halál költészete. Úgy szívta a levegõt, mintha sütné a száját, a kis forró szajha-száját, mintha édességet nyalogatna, pezsgõt szürcsölne.

Alig énekelt, csak trillázott, rikácsolt, hanyagul, összevissza. De a nézõk éppúgy bámulták õt, mint a szereplõk. Odaadták volna neki mindenüket.

Van-e igazság? Erre a buja, bibliai paráznára, erre a förtelmes perszónára kénköves esõ kellene, és virág hull rá. Mindenki ismeri erkölcstelen életét, piszkos ügyeit, megvásárolható voltát. Tudják hogy a társadalom szemete, ki arra sem érdemes, hogy beletöröljék a lábukat. Mit törõdnek azonban ezzel? Körülrajongják, minden az övé, õ a nagy nõ, több, mint a szelídség és jóság, szeretik õt, ki semmi szeretetre, semmi tiszteletre sem érdemes, minden szépet, minden fennköltet kigúnyol. Nincs igazság, nincs igazság.

Ákos látcsövét szemére szorítva azon gondolkodott, mit tenne, ha egyszer találkoznék vele. Úgy érezte, hogy elfordítaná fejét, végigmérné tekintetével, vagy egyszerûen köpne elõtte.

Ezektõl a sötét gondolatokról ismét Vun-Csi térítette el, ki betáncolt a színpadra, és ezúttal igazán remekelt. Bús, hosszú copfjával legyezve magát híres kupléját énekelte:

Csúf, csúf, csakugyan,
A kínai tincs.
Node volt s van-e nép
Hol ilyesmi nincs?
Van-e föld, hol a copf
Nem ismeretes.
Hip-hop csúnya copf
Hess, hess, hess!

Hatása olyan nagy volt, hogy az elõadást percekre föl kellett függeszteni, mert a taps nem akart megszûnni.

Tapsolt mindenki, a páholyok, a zártszékek, a kakasülõ, tapsolt kihajolva páholyából, magáról megfeledkezve Ákos is, ki beleolvadt a tetszés mindent elragadó mámorába, és páholy-könyöklõjén verte ki a dal ütemét. Nem bánta már, ha látcsövezik. A tömeg láza tovasodorta õt is, feleségét is. Úgy nevettek, hogy potyogtak szemükbõl a könnyek.

- Csúf, csúf, csakugyan - kuncogott az asszony.

- Hess, hess - visszhangozta Ákos, tréfásan feléje mutogatva, böködte a levegõt.

Ez azonban még nem volt minden. Utána az idõszerû strófák következtek, melyeket a helyi és politikai viszonyokra alkalmaztak ügyesen. Sárszeg is csúf volt, csúf, csúf csakugyan, mert csupa sár, nincs csatornája, a színháznak nincs villanyvilágítása. Tomboltak.

Maga a fõispán is elértette a tréfát, jó példával járván elöl, kegyesen össze méltóztatott verni tenyerét, megmutatta, hogy méltányolja a közállapotainkról szóló szigorú, de igazságos kritikát.

Csak akkor ugrott föl - ekkor azonban olyan gyorsan, mint egy automata -, mikor a Hentzi-szoborról meg a sárga-fekete zászlóról is megállapították, hogy csúf. Hátrább húzódott, a páholya mélyébe. Másképp azonban nem tehetett. Végre õ a magyar kormány tekintélyét képviselte.

Ebben a forró hangulatban végzõdött az elõadás. Ákos meglepõdve látta, hogy a kortina utolszor is legördül, és a közönség a ruhatár felé tódul.

Pár pillanatig ült a helyén, a színlapot nézte, dörzsölgette kezét. Elõvette szalonkabátja felsõ zsebébõl négyszögletûre hajtogatott zsebkendõjét, megtörölte hevült arcát. Az asszony a páholyszékeken kézitáskáját keresgélte.

Már nem volt tolongás, mikor kiértek a színház elõcsarnokába.

Arácsy, ki a pénztár elõtt állott, kenetesen üdvözölte Ákost, kezet szorított vele. Õ elragadtatását fejezte ki, megígérve, hogy máskor is eljönnek. De nyílt az ajtó, és odasurrant a színházigazgatóhoz a primadonna.

Le se festette magát, könnyû selyemköpenykét vett, valahová sietett.

Az öreg határozatlanul nézett rá.

Arácsy bemutatta õt.

Most meghajolt a primadonna felé, alig egy árnyalatnyival kevésbé udvariasan, mint az elõadás kezdete elõtt a fõispán felé.

És minthogy a nõ kezét nyújtotta, elfogadta.

- Gratulálok - rebegte -, nagyszerû volt.

- Ó, dehogy - szerénykedett a primadonna.

- De igen, igen. Én nem szoktam bókolni, kedves kisasszony. Nagyszerû volt.

- Valóban? - kérdezte Orosz Olga, és rekedten kacagott.

Bódító illatszer röpködött körötte, az új, divatos parfüm: a Heliotrop.

A párás, kellemes kacsó nem engedte el az öreg kezet. Csak pár pillanat múlva.

Ákos aztán odament feleségéhez, ki a színház kapujában várta.

- Egészen úgy nevet - jegyezte meg az asszony -, mint a színpadon.

- Igen, nagyon természetesen játszik.

Ballagtak a még mindig meleg éjszakában. A Széchenyi téren az asszony megszólalt.

- Azt mondják, Zányit szereti.

- Nem - felelt Ákos -, Kárász Danit szereti. Feleségül is megy hozzá.

Ebben a pillanatban nyitott födelû landaui hintó robogott elõttük, remek, zabon hízott két pejjel. Benne ült szorosan egymás mellett Orosz Olga és Kárász Dani.

A két öreg bámult a hintó után.