HETEDIK FEJEZET

(melyben egy zöld, vidéki költõ beszélget az öregekkel)

Kedden délben a Magyar Király éttermében asztaluk, melyet a fõpincér fönntartott számukra, üresen maradt.

Ákos a fõispánnal evett. Felesége fölhasználta az alkalmat, és elment régi barátnéjához ebédelni, Záhoczkynéhoz, egy ezredes özvegyéhez, a Katolikus Nõegylet elnöknõjéhez, kinél különben minden kedden összejönnek az úriasszonyok, és ozsonna alkalmával - haboskávé, befõtt, kis cukrászsütemények mellett - megbeszélik a folyó ügyeket.

Utóbb buzgón mûködtek a jótékonyság terén. Lelencházat tartottak fönn, Mária-egyletet az úrilányoknak, Márta-otthont a cselédeknek, ahonnan megbízható alkalmazottat lehetett kapni, azonkívül kiterjedt figyelmük a városban elharapódzó nyomorúságra is. Ingyen ebédet, ruhát adtak néhány szegénynek, valláskülönbség nélkül. Áldoztak, ki mennyit tudott. Hálával gondolt rájuk mindenki.

Idejött érte az ura hat felé. Ákos elmesélte, mi történt a fõispánnál.

Vagy negyvenen lehettek, mondta, köztük a budapesti kormánybiztos is, egy lekötelezõ modorú úriember, s nagyon jól mulattak. Kis findzsában kapták a húslevest, nem tányérban, mint otthon és a Magyar Királyban. Kétféle hal volt, vesepecsenye mártással, sonkás pogácsával, több tészta, melybõl már enni sem tudott. De fél pohárka francia pezsgõt azért megivott.

Felesége viszont elmesélte az ozsonnát. Fõképp a foszlós kalácsot dicsérte.

A Széchenyi tér sarkán találkoztak Ijas Miklóssal.

Sárszegen mindenki találkozott mindenkivel, naponta többször, akár akart, akár nem, mert a város úgy épült, hogy a téren okvetlenül át kellett mennie mindenkinek, bárhová is igyekezett. Az emberek alig köszöntötték egymást, csak intettek a szemükkel. Nem okozott bennük nagyobb izgalmat ilyen találkozás, mintha egy család tagjai látják egymást a közös lakásban.

Csak az volt a kérdés, mikor találkoznak. Mindenkinek megvolt a maga órája.

Mályvády például mindig fél nyolckor haladt át a téren diákjaival, kikhez éppoly barátian nyájas volt az iskolán kívül, amilyen szigorú az iskolában. Diákjai kartontesteket vittek utána, korongokat, vasrudakat a fizikai kísérletekhez, olykor házinyulat, verebet is, melyet a tanár úr üvegbúra alá tett, és kiszivattyúzva belõle a levegõt, megölt. Szunyogh nyolc után jelent meg, és hallván a gimnázium kis harangját, mely az elõadás kezdetét jelezte, sokszor szaladt is föltûrt gallérú felöltõjében, mivel félt az igazgatótól, és nem mert elkésni. Kilenckor Gál doktor jelent meg. Tízkor Priboczay végezte már ismert körömtisztogatási mûveletét a patika elõtt. Tizenegy órakor Környey tûnt föl, többnyire könnyû gigjén, melyet maga hajtott, s egy erõs tûzoltó-paripa, egy vasderes, villámgyorsan röpített. Tizenkettõkor a színészek korzóztak. Déltõl kezdve estéig pedig a párducok tették elevenné a várost, kik vagy a Magyar Király éttermében, vagy a Széchenyi kávéházban tanyáztak.

Ijas este nyolc felé indult sétájára, hogy szabadult a szerkesztõségbõl. Mellék-utcákon szokott bandukolni egyetlen barátjával, Freund Ferenccel, egy pirosarcú, mosolygó, éles eszû zsidó fiúval, ki megértette, buzdította, és maga is írogatott. De legtöbbször egyedül sétált, mint most is.

Miklós váratlan föltûnése a tegnapi futó színházi bemutatkozás ellenére is sokat foglalkoztatta Vajkay Ákost. Valaha térdeire ültette, barackokat nyomott fejére. De ez régen volt. Nem említette neki, és õ bizonyára nem is emlékezett rá.

Vajkayék egykor sokat jártak az Ijas-házba, az õ tiszta, vendégszeretõ otthonukba, a tarligeti villájukba, míg egy sötét véletlen el nem söpörte a híres, gyönyörû családot.

Ijas Jánost, Miklós atyját, ki a megyei elõkelõséghez tartozott, egy este két detektív tarligeti villájából a rendõrségre vitte, és ott letartóztatták.

Az eset rejtélyes volt. Hiszen a neve maga is zálogul szolgálhatott becsületéért, tudták, hogy jómódú, s ha sokat is költött, és néha kártyázott is, talpig becsületes embernek ismerték. Azt beszélték, hogy tévedésrõl van szó, titkos rosszakarói jelentették fel, és semmi bizonyíték nincs ellene. Egy birtokát adta el közvetítõk útján, kik az elsõ vevõtõl elfogadták a vételárt, százötvenezer forintot, de aztán másik, jobb vevõ jelentkezett, azzal kötötték meg az üzletet, és az elsõ vevõ, ki elesett a birtoktól, bosszúból följelentette õt, arra hivatkozva, hogy pénzét nem kapta vissza, s a vételt már a telekkönyvbe is bevezették.

A részletek a nyilvánosság elõtt meglehetõsen homályosak maradtak, de a vizsgálati fogságot mégis elrendelték ellene, semmi óvadék ellenében nem helyezték szabadlábra. Hogy megtartották-e a tárgyalást vagy sem, arra nem emlékeztek. Tény azonban az, hogy az öreg Ijas János csak másfél év múlva szabadult börtönébõl, testben-lélekben megtörve külföldre utazott, ott is halt meg. Felesége már fogsága idején belehalt izgalmába.

Akkoriban az újságok is írtak errõl egyet-mást. Különösen, mikor az apa tragédiáját követte a legnagyobb fiúnak, Jenõnek a tragédiája. Az Sárszegen szolgált, mint honvédhadnagy. A keringõ hírek alapján ellene is elrendelték a becsületügyi eljárást, hogy a történtek után méltó-e a tiszti kardbojt viselésére. Õ azonban nem várta meg a végét. Egy reggel kisétált tarligeti birtokukra, és ott, a nagy diófa alatt szolgálati pisztolyával agyonlõtte magát. Utolsó levelében, melyet atillájára tûzött egy gombostûvel, azt írta, hogy ez a legkevesebb, mivel tartozik apja becsületének.

Közben birtokaikat, villájukat eladták, fölélték, családjuk szétzüllött.

Csak a tizenöt éves Miklós élt még, kit rokonai magukhoz vettek, a pusztán neveltettek. Itt lovagolt, tornászott, sokat evett és aludt. Késõbb a kolozsvári egyetemre iratkozott be jogásznak, de vizsgáit nem tette le, hanem megtanult angolul, és mikor a botrányról már keveset beszéltek, Sárszegen bukkant föl mindenki meglepetésére, mint újságíró.

Miklós félszeg helyzete folytán nemigen érintkezett emberekkel, Füzes Feri is kikezdte, propagandát csinált ellene, a kaszinóba sem engedte fölvenni tagnak. Ezért délelõtt a kávéházban újságokba temetkezett, délután otthon, hónapos szobájában írt. Különc hírében állott, ki lelkes híve volt a legújabb mûvészi iránynak, a „szecesszió”-nak. Most is azért kószált így, mert verset hordozott fejében. Abban a reményben indult el, hogy majd útközben kialakul, de hiába bolyongott, a szavak salakosan forrongtak, kopottak, unalmasak, semmitmondók maradtak.

Hajadonfõtt mendegélt, angol ruhájában, vékony lila nyakkendõjével, kezében puha kalapjával. Dús, gesztenyebarna haja meredek homlokára omlott, végtelen fiatalságot lehelve.

Vajkayékat meglátva föltekintett. Odasietett Ákoshoz, kit már tegnap rokonszenvesnek érzett félénk, hallgatag határozatlanságával. Kezet fogott vele.

- Szervusz, kedves Ákos bátyám.

Ákos melegen szorongatta kezét, mintha mindenki nevében bocsánatot kérne azért, ami történt.

- Szervusz, kedves Miklós öcsém.

Ijas határozatlanul állt, majd megkérdezte tõle:

- Hová?

- Hazafelé.

És mert nem tudta Miklós, hogy mit csináljon, és mert a versén való kotlást is unta már, hozzájuk csatlakozott.

- Ha megengeditek.

Ákos meghajolt, az asszony zavartan nézett rá. Minden fiatalember zavarba hozta.

Haladtak a langyos estében, melyben a sárszegi házak mozdulatlanul álltak, bizonyos álpátosszal, mintha még várnának valamire.

- Sok dolgod van a szerkesztõségben? - kérdezte Ákos, hogy mondjon valamit.

- Elég.

- Képzelem. Mindennap újságot írni. Cikkeket. Ilyen nehéz idõben. Mikor minden tótágast áll. A Dreyfus-pör, a sztrájkok.

- Brazíliában ötezer munkás sztrájkol - szólt félénken anya.

- Hol? - kérdezte Miklós.

- Brazíliában - magyarázta Ákos, igen határozottan - múltkor olvastuk egy fõvárosi hírlapban.

- Lehet - mondta Ijas. - Igen. Emlékszem ilyesmire - mormogta szórakozottan.

Majd felsóhajtott.

- Én most máson dolgozom.

A verseire gondolt, melyek a Sárszegi Közlöny vasárnapi számaiban jelentek meg, a nyilvánosság teljes kizárásával, és ajkát eredetieskedve elrántotta, mint mindenkor, mikor ki-nem-elégített irodalmi becsvágyára célzott, s elismerést keresett magának.

De célzását nem értették el. Ákos nem olvasta verseit. Az anya lehet, hogy olvasta, õ azonban sohasem nézte meg az író nevét. Ezt nem tartotta fontosnak.

A hosszú, néptelen Petõfi utca sarkára értek, mely elhagyottan nyújtózott el a csöndben. Miklós megállt.

- Micsoda unalmas fészek - szólt. - Nem értem, hogy élhetnek itt emberek. Budapestre szeretnék kerülni. Múlt héten Budapesten jártam. Ó, Budapest.

Erre nem kapott választ. Úgy tetszett azonban, hogy jóindulatúan hallgatják, és bizalomra gerjedt e két öregember iránt, vágy fogta el, hogy kitárja nekik a szívét.

- Mióta az apám meghalt - mondta -, nem jártam Budapesten.

Az apját emlegette. Õt, kirõl soha senkinek sem beszélt, azt, amit szégyenkezve, óvatosan rejtegetett. Ez közelebb hozta Vajkayékat, kik egyszerre mondták:

- Szegény, szegény.

- Te ismerted õt - szólt Miklós, Ákosra tekintve.

- Ismertem. És szerettem. És becsültem. Kedves, jó barátom volt.

Lassabban mentek. Ákos összeráncolta homlokát. Mennyit szenvednek a gyermekek a szülõk miatt, és a szülõk a gyermekek miatt.

Az asszony beszélt:

- A családjaink összejártak. Õk mihozzánk, mi õhozzájuk. Maga, Miklós, még kicsi volt akkor, hat-hétéves. Katonásdit játszottak a Jenõvel. Mi a verandán ültünk. Annál a nagy, hosszú asztalnál.

Ákos megszólalt:

- Áldott, jó ember volt.

- Én már alig emlékszem az arcára - mondta Ijas szomorúan.

Egy gázlámpa alá értek mind a hárman. Ákos megállt. Ijasra nézett.

- Akkora vagy, mint õ. Ilyen magas volt. Hasonlítasz rá. De az apád valamivel erõsebb volt.

- Késõbb összeesett. Ilyen vékony lett. Sokat szenvedett. Mindnyájan sokat szenvedtünk. Az anyám folyton sírt. A bátyám. Azt tudod. És én.

- Te még gyerek voltál.

- Igen. Akkor még nem is egészen értettem. De késõbb. Az nehéz volt, kedves Ákos bátyám, nagyon nehéz. Jogásznak adtak. A megyénél még talán lehetett volna helyem. De az emberek. Hamburgba mentem, gyalog. Amerikába akartam szökni. Oda, ahová a sikkasztók, a csalók.

Elnevette magát. Ákost sértette a nevetés. Lehetséges-e, hogy valaki ilyen nyíltan beszél arról, ami benne van, ilyen hetvenkedve vall arról, ami fáj belül? Vagy talán már nem is fáj. Hiszen nevet.

- De nem mentem Amerikába - folytatta Miklós. - Itt maradtam, azért is itt maradtam. Írni kezdtem. Hidd el, most messzebb vagyok mindenkitõl, mint ha Amerikában lennék.

Hogyhogy? Ákos ezt nem értette. Nagyzoló, gyerekes kérkedésnek tartotta. De rátekintett, és ezen a fiatal arcon észrevett valamit. Emlékeztetett kicsit Vun-Csi arcára, mely sárgára volt mázolva, vastag festékkel, és álarcot viselt. Mintha álarc lenne Miklós arcán is. Csakhogy keményebb álarc, kõvé vált fájdalomból.

- Nekem - mondta Ijas - most már mindegy, mit beszél itt Füzes Feri, a sárszegiek, meg mindenki.

Úgy látszott, hogy nem hazudik, mert keményen mondta, acélosan lépdelt.

Mindenesetre különös figurák ezek a bohémek. Henyélnek és azt mondják, hogy dolgoznak, boldogtalanok és azt mondják, hogy boldogok. Több a bajuk, mint másoknak, de bírják, jobban állják, mint mások, mintha éltetné õket a szenvedés.

Zányit sem viselte meg nagyon, hogy elhagyta Orosz Olga. A fõispán ebédjén könnyedén mulattatta a hölgyeket, gesztikulálva kezével, melyet vékony angoltapasszal ragasztott be. Ma este ismét kifesti magát, és tovább játszik. Szolyvaynak sokszor annyi pénze sincs, hogy megvacsorázzék, Fehér tatától kér kölcsön, mégis önérzetes. Ez a szegény, szerencsétlen gyerek pedig, kinek panaszkodnia kellene, dicsekszik, az életrõl beszél, õneki, ki már annyit élt, tanácsokat ad, oktatja, semmi ellenvetést nem tûrve.

Ezek mind hozzáférhetetlenek. Mintha mindnyájan szigeten lennének, távol az emberektõl, távol az emberi törvényektõl. Ha volna oda út. A szigethez, ehhez a biztonsághoz, a festékhez. De nincs oda út. Nem lehet elkomédiázni az életet, nem lehet felöltöztetni. Vannak, akiknek csak a fájdalom marad, a kegyetlen, alaktalan fájdalom, mely semmire sem jó, semmire sem használható, csak arra, hogy fájjon, ebbe aztán beleássák magukat, mindig mélyebben hatolnak bánatukba, mely csak az övék, a végeérhetetlen tárnába, a sötét bányába, mely végül összeomlik fölöttük, és akkor ott maradnak, nincs mentség.

Ákos nem tudott figyelni fiatal barátjára, ki már mindenféle zavaros dolgokat fecsegett a szenvedés örökkévaló, dicsõ voltáról, részletesen beszélt verseirõl, azokról, melyeket eddig írt, és azokról, melyeket ezután ír majd. Folyton ezt ismételte:

- Dolgozni kell, dolgozni kell.

Õ pedig elkapta a szót.

- Dolgozni kell, fiam. A munka. Csak a munka. Nincs szebb, mint a munka.

Ijas elhallgatott. Látta, hogy két malomban õrölnek, nem értik õt. De hálából, hogy eddig figyeltek rá, az asszony mellé ment, vele kezdett foglalkozni.

- Pacsirta még nem jött meg? - kérdezte.

Vajkayné összerezzent. Furcsa volt, váratlan egyszerre ez a kérdés. Öt nap óta, hogy nincs itt, elõször említette valaki. Mégpedig a becézõ nevén.

- Nem - mondta -, péntekre várjuk.

- Képzelem, mennyire hiányzik.

- Végtelenül - mondta az asszony. - De... itthon agyondolgozta magát. Kiküldtük a pusztára, pihenni.

- Pihenni - szólt apa, ki gépiesen ismételte az utolsó szót, melyet hallott, mint rendesen, mikor idegeskedett, és hangjával akarta elnémítani gondolatait.

Ijas ezt észrevette. Az öregúr arcába tekintett, mint elõbb Ákos az õ arcába, és most annyira megszánta õt, hogy szíve összefacsarodott. A fájdalom micsoda mély, ásatag rétegeit bolygatta meg pár szava.

Miklós nem hagyta abba munkáját, tovább érdeklõdött, tovább kutatott.

Az asszony örült a figyelemnek, noha nem egészen tudta, mi lehet az oka. Odafordult a fiatalemberhez.

- Maguk nem ismerik egymást, Miklós?

- Nem, még nem volt szerencsém. Azaz, párszor láttam. A Mária-egyletben, egy gyûlésen. Nagyon buzgó.

- Ó, nagyon szorgalmas.

- És önökkel. Mikor sétálnak, erre kifelé. Mindig középütt megy.

- Igen, igen.

- Milyen egyszerû és jóindulatú.

- Áldott lélek - mondta az asszony, szemét az égre emelve.

- Kedves és finom teremtés lehet. Különb, mint az itteni lányok.

- Ha ezt hallaná Pacsirta - sóhajtott anya -, mennyire örülne. És mennyire örülne, ha személyesen megismerné magát. Õ is szereti a szép verseket. Van egy könyve - ugye, apa? - abba beleírja a szép verseket.

Ákos botjával a falakat kopogtatta, hogy zajt csináljon, mert belül hangokat hallott, erõsebbeket, mint a beszélõkéi. Azokat óhajtotta elhallgattatni.

Ijas tovább beszélt. És részletekbe bocsátkozva kikérdezte az asszonyt Pacsirta szokásairól, errõl-arról, néha olyan pontos kérdéseket téve, mint Gál doktor, mikor beteghez hívják. Majd képet rajzolt róla, mely talált.

Pacsirtával, mióta élt, kevesen foglalkoztak ennyit, ily melegséggel, ily jóságosan.

Nem mondta azt, hogy szép, azt sem, hogy nem csúnya. Nem hazudott. De a kettõ közt mozogva megkerülte a veszedelmes pontot, más irányba csapott, fölfelé, utat nyitva a megbékélésnek, és az asszony lelkében, ki mohón hallgatta õt, homályos reménység éledezett, olyan sejtelem, hogy nem is merte magának bevallani.

- Igazán, jöjjön el egyszer, ha lesz ideje, Miklós - szólt. - Látogasson meg bennünket.

- Bátor leszek - mondta Ijas.

A Vajkay-ház elé értek. Elkísérte õket egy fiatalember. Ez sem igen történt meg velük. Csak épp most.

Ákos kezet fogott vele:

- Köszönjük, Miklós öcsém - szólt, és sietett befelé.

Becsapódott mögöttük a vaskapu.

Miklós a rácson át a kertbe nézett. Csönd volt itt és magány.

Az üveggömböket figyelte, a pázsiton a kõtörpét, mely õrködni látszott. Egy napraforgó lecsüggesztette fejét a sötétedõ éjszakában, mintegy vakon, keresve a földön a napot, melyet bámulni szokott, a napot, melyet most nem talált sehol.

Belülrõl, a lakásból motozást hallott, az öregek nyugodni tértek. Miklós biztosan látta maga elõtt a nyomorult szobákat is, melyek sarkaiban söpretlen szemét gyanánt hever a szenvedés, életek piszka, évek során át fölhalmozott fájdalom. Lehunyta szemét, és magába szívta a kert keserû illatát. Ilyenkor „dolgozott”.

Sokáig álldogált a kapu elõtt, oly türelemmel, mint egy szerelmes, ki valakit vár. De nem várt õ senkit. Nem volt õ szerelmes sem, nem volt õ földi szerelmes, hanem isteni szerelmes volt, ki megért valakit, magába ölel egy életet, meztelenre vetkõztetve hústól, testtõl, és átérzi, mintha az övé volna. Ebbõl a legnagyobb fájdalomból születik majd a legnagyobb öröm, hogy minket is megértenek egyszer, és a többi idegen emberek is úgy fogadják szavunkat, életünket, mintha az övék volna.

Az, amit hallott apjáról, fogékonnyá tette mások szenvedésére is. Eddig azt hitte, hogy semmi köze sincs azokhoz, kik körötte élnek, Környeyhez, a részeges Szunyoghoz, Szolyvayhoz, a rossz ripacshoz, Dobához, ki folyton hallgat, meg szegény Pacsirtához. Igaz, elsõ látásra érdektelenek mind, torzak és görbék, lelkük befelé kunkorodik. Nincs tragédiájuk, mert itt el sem kezdõdhetnek a tragédiák. De milyen mélyek, mennyire atyafiai mind. Milyen hasonlatosak hozzá. Ha egyszer elkiáltja ezt, nagyot kiált. Csak hozzájuk van köze.

Ezt a tanulságot vitte magával. Keményebben, biztosabban lépdelt, hogy befelé indult a Petõfi utcán. Az a vers, melyet fejében hordozott, rossz volt, nem is törõdött vele. Majd másról ír, talán ezekrõl és arról, amit hallott, a verandáról, a hosszú-hosszú asztalról, melynél valamikor együtt ültek, és ma már nem ülnek.

A Széchenyi téren szaladni kezdett, sietett a Gombkötõ utcába, mert itt lakott a fodrász mellett Kladek, a Sárszegi Közlöny felelõs szerkesztõje és kiadója.

Ez a szakállas, lassú észjárású, de mûvelt, lelkiismeretes öregúr már be sem járt a szerkesztõségbe, csak azt követelte segédszerkesztõjétõl, hogy naponta meglátogassa. Petróleumlámpa mellett üldögélt elvadult szobájában, melynek padlóján könyvek hevertek, s ablakait embermagasságig eltorlaszolták a széthányt, régi újságok. Kikopott õ ebbõl az átkozott, modern korból, nem bánta, akármit csinál az újabb nemzedék, nem bánta, akármennyire dicsérte is Ijas lapjában a szecessziót.

Zsebébõl, mely tele volt mindenféle írással, kikotorászott egy vezércikket, mely Füzes Feri mûve, és a szõlõ hóharmat betegségérõl szólt. Ezt átadta neki, megkérve, vigye a nyomdába, hogy legyen olvasnivalójuk a sárszegi parasztoknak is.

Ijasnak csak a budapesti telefont kellett még felvennie a Dreyfus-pör tárgyalásáról meg a legújabb politikai eseményekrõl. Iparkodott, mert a telefon kilenckor szokott jelentkezni.