NYOLCADIK FEJEZET

(melyben Pacsirta levele olvasható, teljes terjedelmében)

Ákos másnap délután épp indult hazulról, mikor a kapuban eléje jött a levélhordó. Ajánlott levelet hozott.

Pacsirta írt. Azonnal megismerte a borítékon az õ hegyes, szálkás betûit, melyek a gót betûkhöz hasonlítottak, és valamit az anyja keze-vonására.

Még az utcán föltépte a levelet. Máskor tollkést használt ilyesmihez, mert a legkisebb dologban is szerette a rendet. Most ujjával nyitotta ki, oly izgatottan, hogy nemcsak a borítékot szakította el, hanem maga a levél is kettérepedt, középen és oldalt. Ezért össze kellett illeszteni a papírdarabokat.

Nem törõdve a járókelõkkel, kik belébotlottak és rábámultak, silabizálta. Példás, tömör sorokban vonultak fel egymás mellett a szavak, az írás tiszta volt, de Pacsirta ezúttal irónt használt, mégpedig oly kemény irónt, mely nem árnyalt, csak karcolt, halvány, alig látható vonalakat vonva, mintha varrótû kaparta volna ki a papírt. Mire Ákos kibetûzte, a parkhoz ért.

Itt zsebredugta a levelet, és hátratett kézzel járkált. Délutáni sétálók õgyelegtek a kopott, szegényes parkban, melyben csak néhány vedlett galagonyabokor meg vérszegény rózsafa tengett. A hõségtõl kipörkölõdött szemetes pázsiton újságpapírok hevertek. Leült egy padra, és térdére újra kiteregette a levelet.

Pacsirta helyesírási hibák nélkül írt, szabatosan, értelmesen, mert elvégezte a felsõbb leányiskolát. Stílje azonban merev volt. Mihelyt tollat vett kezébe, másképp fejezte ki magát, mint mikor beszélt, az iskolai fogalmazványok hatása alá került, Janecznét látta maga elõtt, egykori szigorú tanárnõjét, keményített gallérjában, fekete nyakkendõjével, s félt, hogy hibát ejt, ennélfogva olyan szavakat használt, melyeket élõbeszédben sohasem alkalmazott.

Írása el is vesztette természetességét, rendszerint emelkedettebb, lelkesebb lett, mint ahogy akarta.

Ákos megint elolvasta a hosszú levelet, melyben Pacsirta mindenrõl részletesen beszámolt.

Így:

Tarkövi puszta, 1899 szeptember 4.

Hétfõ este, fél 7 órakor.

Édes jó szüleim!

Bocsássatok meg, hogy most írok tinektek, de eddig annyira elfoglalt a pusztai élet sok öröme, és vendéglátó rokonaim annyira gondoskodtak szórakoztatásomról, hogy levélírásra csak ma este szakíthatok idõt.

Napok óta keresek tollat.

Tegnap egyetlen tollat találtam Béla bácsi asztalán, az is rozsdás volt, a tintatartó pedig ebben a nagy melegben egészen kiszáradt. Berci unokaöcsém végre ezt az irónt bocsátotta rendelkezésemre. Kénytelen vagyok irónnal írni. Ezért is elnézésteket kérem.

Kezdem a legelején.

Kitûnõen utaztam. Hogy megindult a vonat, és eltûntetek szemem elõl, jó szüleim, bementem fülkémbe, melyben két kellemes, igen jómodorú útitársam ült, egy fiatalember és egy agg, katolikus lelkész. Én azonnal a tájék szemléletébe merültem, mely kedves változatosságával, üde színeivel lebilincselte érdeklõdésemet, és figyeltem a természetet, mely csak a város falain túl bontakozott ki igazi pompájában, csak ott szólt lelkemhez az õ csöndes, vigasztaló szavával. Vele társalogtam egész úton.

Elgondolkoztam a múltról és fõleg tirólatok. Az idõ röpült. Késés nélkül érkeztem meg. Kocsival vártak. Este már rokonaim körében költöttem el az ízletes, párolgó vacsorát, kedélyes beszélgetés közben.

Nagyon szívesen fogadtak mindnyájan, Béla bácsi, Etelka néni és Berci is.

Csak egy nem örült jöttömnek: Tigris.

A hû, kedves kutya nem ismert meg, sokáig ugatott, vicsorította rám a fogát, morgott. Nem is mertem egyedül járni több napig. Ma reggel aztán a verandán megbékítettem. Kalácsomat tejbe mártottam és neki adtam. Most jó barátok vagyunk.

Hét év óta nem jártam itt, és azóta sok minden történt. Képzeljétek, a dombon kert van, délszaki növények, rododendronok, és kígyóút vezet le a kis érig, mely már nem olyan nádas, a szittyót kiirtották, csónakázni is lehet rajta, de csak tavasszal, most kiszáradt. Szóval, valóságos paradicsom.

Berci, kit negyedik gimnázista korában láttam utoljára, nálunk, Sárszegen, ezen a nyáron letette Pesten az érettségit, egy magánintézetben, meglehetõs nehezen, de már „érett”, és jövõre Magyaróvárra megy, gazdasági iskolába.

Béla bácsi azonban kissé megváltozott. Haja a halántékán deres s én valahogy másképp képzeltem el. Nem is tudtam eleinte megszokni, néztem-néztem és mosolyogtam. Õ is nézett-nézett és mosolygott. Megöregedtem? - kérdezte tõlem.

- Nem - mondtam -, dehogy. - Erre az egész társaság kacagni kezdett, s õ is kacagott.

Etelka néni sokat zsörtölõdik vele, hogy annyit cigarettázik, errõl azonban, úgy látszik, sohasem tudja majd leszoktatni. De már nem vacsorázik, csak egy pohár tejet iszik estefelé, cukor nélkül, és Aleuronát-kenyeret eszik hozzá, mellyel engem is váltig kínál, természetesen tréfából.

Ma is én vagyok a kedvence. Maga mellé ültet, megölel, megcsókol, és azt mondogatja, amit kislánykoromban: „Pacsirta, ne félj, míg engem látsz. De ha nem látsz majd, akkor félj, nagyon félj.” Ezen mind a ketten nevetünk.

Nekem egész vacsora alatt rólatok kellett beszélnem. Mulattak azon, mennyire féltetek engem. „Rossz pénz nem vész el” - mondta Béla bácsi az õ aranyos humorával.

Éjfélig csevegtünk, és akkor bevezettek a vendégszobába. Hamar elszenderedtem a jó, puha ágyban.

Reggel aztán éktelen lármára ébredtem. Künn a verandán visítottak. Vendégek érkeztek Budapestrõl, valami Thurzó-lányok, kiket régebben meghívtak már, és ezek most egyszerre betoppantak. Reggelinél bemutatkoztak, megkértek, engedjem bevitetni a vendégszobába négy nagy bõröndjüket. Kérésüket szívesen tejesítettem. Egész délelõtt ott csomagoltak. Minthogy pedig én jobban szeretek egyedül lenni, magam indítványoztam, hogy csak maradjanak ott, én majd átmegyek a kis szobába erre a pár napra, Etelka néni mellé.

Azóta a díványon alszom Etelka néni mellett, de itt kellemesebb. Én nem tudnék ezekkel a lányokkal rokonszenvezni. Zelma, a nagyobbik, olyan szecessziós. Cigarettázik és nem visel fûzõt. Naponta háromszor átöltözködik, ebédre, vacsorára és akkor is, amikor teniszezni mennek. Engem kinevet, mert mindennap nagy csokor mezei virágot hozok haza.

Szerinte a mezei virág ronda. Csak az orchideát és kaméliát kedveli.

Berci a kisebbiknek, Klárinak csapja a szelet. Az még egészen kislány, tizenhat éves. Elbújnak a szobában, este kiszöknek a kerekerdõbe, kíséret nélkül, és késõn jönnek haza.

Etelka néni tegnap megkért, menjek velük, de én többet nem vállalom ezt a szerepet. Micsoda gyerekek. Úgy látszik azonban, komoly az ügy. Béla bácsi az asztalnál sokat bosszantja õket. Berci fülig pirul, Klári nem.

Másnap ismét új vendég érkezett, Olcsvay Feri, ki, azt hiszem, Zelma iránt érdeklõdhet. Õ már figyelmes, elõzékeny fiatalember. Hosszasabban foglalkozott velem. Kisütöttük, hogy szegrõl-végrõl rokonok lennénk. Megnéztem pecsétgyûrûjét, és a liliomról megállapítottam, hogy nyilván egy nemzetséghez tartozunk - a Boksa nemzetséghez? -, náluk azonban, állítása szerint, a mezõny nem vörös, mint a mi címerünkben, hanem arany, viszont a liliom nem arany, hanem vörös. Különben abban sem bizonyos, hogy a kisvárdai vagy a nagyvárdai Olcsvayak közül való-e. Senki sem volt képes pontos fölvilágosítást adni neki erre vonatkozólag. Apja azt hiszi, hogy a kisvárdai ág leszármazottjai, a Nemzeti Múzeumban pedig azt mondták, hogy valószínûleg a nagyvárdai Olcsvayak utódai. Szegény fiú, most nem tudja, hányadán van. Tanácsoltam, forduljon apához, õ könnyen eldönti. Feri meg is ígérte, hogy fölkeresi apát, mihelyt bemegy Sárszegre.

Egyébként kitûnõen mulatok. Kellemes ébredni a puszta zajára, a tehenek méla kolompszavára és a galambok turbékolására. Milyen bájosak a picinyke sárgatollú csibék is, melyek csipogva bújnak a kotlósok szárnya alá. Milyen édes a mezei élet. Milyen gyönyörû az itteni munka. Szüretre készülõdnek, a hordókat már kihozták a pincékbõl, Béla bácsi nagyban kénezi a dongáit. Hallom, nagy szüreti mulatság lesz, jó termés ígérkezik.

Most pedig elmondom, hogy töltöm itteni napjaim. Korán kelek, már hatkor, nézem a fönséges napfölkeltét, sétálgatok Etelka nénivel, majd segédkezem a háztartásban. Azt mondja, hogy a konyhán én vagyok a jobbkeze. Délután Józsival, a kertészfiúval bemegyünk a méhesbe, s nem gyõzöm eléggé bámulni a kedves méhikék szorgalmas munkáját. Józsi azon csodálkozik, hogy leány létemre milyen bátor vagyok. Bezzeg a Thurzó-lányok sikoltoznak, mihelyt egy méh feléjük repül.

Tudjátok, hogy nem szeretek henyélni. Horgolom is a sárga terítõt, pár nap múlva készen lesz. Most azonban már korán sötétedik.

Este hatfelé, hogyha meggyújtják a lámpát, Jókai regényét olvasom, „A kõszívû ember fiai”-t, melyet már ismertem, de csak most élvezem igazi szépségeit. Könnyezek Baradlay Ödönön és nevetek Tallérossy Zebulonon. Mennyire ismerte nagy írónk az emberi szív rejtelmeit, és mily ékes szavakkal tudta ecsetelni. Sajnos, csak a második kötetet találtam itt, az elsõ elkallódott valahol.

Ma este bál van Tarkövön, és a vidám társaság, a Thurzó-lányok, Berci és Olcsvay Feri Etelka nénivel átrándult, két fogaton. Engem is nagyon hívtak, de nem mentem el. Azt mondtam, hogy nincs ruhám. Én nélkületek nem érezném magam jól, s õszintén szólva, nem nagyon kecsegtet a Thurzó-lányok társasága sem. Aztán tegnap éjjel, egy felé, hirtelenül fájni kezdett a fogam (az, amelyet utóbb tömtek), úgy hogy fel kellett keltenem Etelka nénit is. Ne aggódjatok, nem sokáig fájt, mert rumot tartottam rá, az elmulasztotta. De féltem, hogy a fogam újra bolondozni kezd, ezért maradtam itthon Béla bácsival együtt a házat õrizni. Õ lefeküdt, én pedig meghitt szobácskámban levelet írok nektek.

De milyen önzõ vagyok. Folyton magamról fecsegek, dicsekszem, panaszkodom, és egészen elfelejtlek benneteket, kik egyedül vagytok. Apa sokat dolgozik-e? Milyen új családfát rajzolt? Anya nem fárad-e el szegény, a takarításban? Nem nagyon rossz-e a vendéglõi koszt? Egészségesek vagytok-e? Hiányzik-e nektek kicsit a ti rossz, háládatlan leányotok? Megtaláltátok-e a kamra kulcsát, melyet az utolsó percben a kék terítõ alá tettem?

Minden gondolatom tinálatok van, és sokszor, mikor nevetünk, elszomorodom, mert látlak benneteket az ebédlõben, amint magatokban ültök, jó szüleim. Nincs is itt maradásom. Roppant tartóztatnak, veszekednek velem, hogy még egy hétig legyek a vendégük, de én, bármily kellemes lenne még egy kis üdülés, semmi szín alatt nem maradok tovább, péntek este ígéretemhez híven otthon leszek a félkilences (8 óra 25 perc) vonattal. Alig várom, hogy újra szívemre ölelhesselek mindkettõtöket.

Sietek zárni soraimat. Még ma éjszaka el akarom küldeni a kocsissal, ki éjfél után áthajt Tarkõre a leányokért. Sokszor csókol és ölel titeket szeretõ leányotok

Pacsirta

Nem írt többet. Itt vége volt.

Ákos sóhajtott. Szemüvegét vigyázatosan betette a papírtokba. A levél még mindig térdén maradt.

Csak egy név jutott eszébe, csak egy nevet nyögött ki, félhangosan, maga elé:

- Orosz Olga.

És nem is a tarkõi pusztát látta képzeletében, nem a díványt, melyen Pacsirta alszik, nem a Thurzó-lányokat, hanem élesebben, mint tegnapelõtt a színpadon, Orosz Olgát látta, mikor Reginald Fairfaxot szájon csókolta.

Õ nem értené meg ezt a levelet. Nem tudná megérteni azt sem, miért fáj úgy minden szava, mintha kést forgatnának szívében, miért oly különös minden észrevétele, az is, hogy kígyóút van a dombon, az is, hogy rododendronok nyílnak a virágágyakban, az is, hogy már hatkor meggyújtják a lámpát, és szüretre készülõdnek. Orosz Olga nevetne mindezen, egy rekedt trillával.

A gyermekek, kik eddig a parkban játszottak, a kis rablók és zsandárok már elmentek. Közeledett az alkony. Vidéken napszállat után otthon a helye minden gyereknek.

Bakák sétáltak, lassan lógázva az imádott cselédek ripacsos kezét, mely épp belefért az õ kurtaujjú földmíveskezükbe. Ebbõl az érdesbõl azonban valami édes születhetett. Kis szobaleányok jöttek velük, debella szakácsnõk, loncsos bakasárik szurtos ruhában, s belekaroltak a közvitézekbe, ezekbe a kemény, grádicsosan nyírt parasztfickókba, kik a kaszárnyában káromkodnak, nyaklevest, kurtavasat kapnak az õrmestertõl, de most mintegy ártatlanul andalogtak.

Kék szemük elmeredt a bamba gyönyörûségtõl. Semmivel, senkivel sem törõdtek. Pubis arcukkal, sapkájukkal, pálinkától vörös, pisze orrukkal eltévedt kisdedeknek látszottak, kik a szerelem tündérkertjében ámolyogtak, a nõk pedig vezették õket. Meg-megálltak egymáshoz közel, szorosan, sokáig nézték egymást, majd padra telepedtek, a bokrok mellé, és várták, hogy egészen besötétedjék.

Micsoda mocsok itt, és micsoda mocsok a színházban, a kopott díszletek között, mindenütt Orosz Olga és õk, mindnyájan. Az élet megy a maga útján. Minden, ami hitvány, közönséges, úgy hívják, hogy élet. Nincs és nincs és nincs igazság. Semminek sincs értelme. Minden mindegy.

Ákos elalélt a gyûlölettõl, tátott szájjal nézte õket. Arra ébredt, hogy valaki megfogta kezét.

- Te itt vagy?

Felesége kereste. A parkban adtak egymásnak találkozót, hogy vacsorára menjenek.

- Mi történt? - kérdezte az asszony, miután Ákos fölkelt, és vagy tíz lépést mentek.

- Semmi. Azaz - mondta - Pacsirta írt.

- Hol a levél?

- Itt van - mondta s zsebébe nyúlt.

Az egyik zsebében nem találta. És a másikban sem találta.

Visszasiettek a padhoz, keresték.

Ott sem volt.

A levél elveszett valahol, a földre esett talán, és elsöpörte a szél a szakadt újságpapírok közé, a szemétbe.

Ákost ez bosszantotta.

- Mit írt? - kérdezte felesége.

- Jól van, nagyon jól mulat.

- Egészséges?

- Egészséges. Csak kicsit fájt a foga.

- Szegényke.

- De rumot tartott rá - szólt Ákos -, jó erõs rumot, és mingyárt elmúlt.

Ez megnyugtatta az asszonyt.

Környeyvel vacsoráztak, nem rossz hangulatban. Tizenegyig maradtak együtt. Ákos, minthogy a sertéssült a vöröskáposztával meglehetõsen zsíros volt, kivételesen két deci vöröst is megengedett magának.