KILENCEDIK FEJEZET

(melyben a kanzsúr leírása foglaltatik, a párducok híres mulatozása)

A csütörtök pedig, a csütörtök.

A csütörtök nem közönséges nap. Nincs piros betûvel bejegyezve a kalendáriumba, de azért Sárszegen olyan nevezetes, mint a vasárnap. Csütörtökön van ugyanis a kanzsúr.

A kanzsúrt a kaszinóban tartják a párducok, kik a hét egyetlen napján igazán egymás közt akarnak lenni, kedélyesen eldiskurálni, távol minden asszonynéptõl. Félnek is tõle a sárszegi asszonyok. Uraik hajnalban vetõdnek haza, sokszor fényes reggel, másnap véres a szemük, rossz a gyomruk, és morognak.

Ákos csömörrel emlékezett vissza a csütörtök estékre, mikor tegnap Környey az egész társaság nevében ünnepélyesen meghívta a kaszinóba. Szabódott, hogy nem mehet el. Lárifári. Különben is elígérkezett feleségével valahova. Kopasz mentség. Addig-addig, míg megígérte, hogy kora délután fölnéz pár percre, nem bánja, legalább egy negyedórácskára, de nem többre. Ide a kezet. Ákos gyengeségbõl odanyújtotta kezét, úri becsületszavát adta. El kellett mennie.

Délután elõrelátásból aludt egy órát, s frissen ébredt. Ezüstfogantyús botjával kezében, galambszín bõrkesztyûben lépett be a kaszinó épületébe, kinyitotta a nagy üvegajtót, fölballagott az emeletre.

Az elõcsarnokban régi ismerõsével találkozott, Bástával, a városi hajdúval, ki a könyvtárba épp két rengeteg tálat vitt, melynek ecetes vizében fejessaláták s keménytojás szeletkék áztak. Letette az üres könyvespolcra - mert csütörtökön itt álltak az esti étkek -, majd összeütötte csizmáit, megállt a nagyságos úr elõtt, elvette botját, kalauzolta befelé.

Erre nem volt szükség. Ákos ismerte a járást. Minden úgy volt, mint régen.

Az olvasóteremben, akár évekkel ezelõtt, csak Sárcsevits görnyedt, valami gazdag magánzó, szófukar agglegény, ki most is a Le Figarot olvasta. Mindig a Le Figarot olvasta. Ezért városszerte európai mûveltségû férfiúnak tartották.

Balra volt a társalgó, nagyobb terem, melyben bõrdíványok terpeszkedtek.

Már messzirõl hallani lehetett, hogy társalognak a párducok.

Ákos ide tartott.

Mikor benyitott, eleinte semmit sem látott. Hatalmas fellegek tornyosultak szivarok, cigaretták füstjébõl, melyet a falakon, a mennyezeten égõ lámpáknak sem sikerült szétoszlatni. Ezek a fellegek a közelgõ, esti vihart jelezték.

Vagy harminc-negyven ember rémlett eléje. Ákos pillanatig zavartan állt.

De aztán észrevették, és diadalordítás fogadta. A párducok, a korhelykedés bajszos fenevadjai fölugráltak ülõhelyükbõl, eléje szaladtak, jobbra-balra húzták.

- Ákos - kiabálták összevissza. - Ákoskám, kerülj beljebb, foglalj helyet közöttünk.

Ismeretlenek mutatkoztak be, fiatalabbak, kik tegezték:

- Servus humillimus, van szerencsém, hol jártál eddig?

Voltak, kik megfeddették:

- Sok van a rovásodon, öreg, ezt ma jóvá kell tenned.

Környey azonban túlkiáltott minden hangot:

- Bocsánat a megtérõ bûnösnek.

Gömbölyû hahoták gurultak a párducok barlangjában.

Környey pedig ott állott két fejjel magasabban mindegyiküknél, aranyzsinóros, búzakék atillájában. Megropogtatta Ákos keskeny kezét a kezével, mely az ezüstforintost szokta széttörni, hivatalos szeretetre méltósággal üdvözölte, mint fõpárduc. Szigorúnak, majdnem félelmetesnek látszott.

Csak rövid ideig beszélhetett vele. Környeynek ezen a napon lótnia-futnia kellett, fogadni mindenkit, tárgyalni a személyzettel borról, vacsoráról. Most is a könyvtárba hívták, hogy megnézze a salátát. Több dolga akadt ilyenkor, mint annak idején, a gõzmalom égésénél.

Mindenképp páratlan esemény volt, hogy Ákos betoppant.

Priboczay átölelte õt, arcát arcához tapasztotta, és sokáig nem engedte el. Aztán gyöngéd férficsókkal megcsókolta arcát.

A patikus könnyezett, gyenge volt a szíve, gyenge volt a szeme is, és valahányszor egy régi, kedves emberét látta, mint lángnál a háj, olvadozott attól a melegségtõl, mely egész mivoltát áthevítette.

Zsebkendõjét kereste.

Mikor fölitatta könnyeit, Ákost mind a két kezénél fogva a csillár alá állította, hogy jobban szemügyre vehesse.

- Öreg - mondta csodálkozva -, te egészen megfiatalodtál.

- Dehogy.

- De bizony Úristen - ismételte határozottan. - Nagyszerû színben vagy.

A csoport, mely köröttük állt, megerõsítette ezt.

Ákos arca a délutáni szunyókálástól csakugyan kigömbölyödött, bõre paposan rózsállott. Pír színezte homlokát, s a két leffentyûs bõrzacskót is a szeme alatt.

- Teringettét - mondta Priboczay -, valóságos gavallér lettél - és ránézett a kesztyûre.

Ákos máris húzta kesztyûjét.

- És - folytatta Priboczay - milyen egyenes vagy. Nem olyan görnyedt, mint azelõtt. Canis mater. Mivel élsz te? Mit csináltál?

- Megnyiratkoztam - hebegte Ákos -, talán azért.

- Nem, nem, fiatalabb vagy. Tíz évvel. Öt évvel fiatalabb. A nyugalmas élet.

Ákos bajszán, melyen még mindig a borbély tiszaújlaki pedrõje keményedett, kis ravasz mosolyka bujdosott, sunyin. Elszégyellte magát.

- Öreg vagyok, pajtás - mondta végül -, véncsont, akár te, akár ti - és hamis önszánalommal lehorgasztotta fejét.

Priboczay belékarolt, körülvezette, hogy megismerkedjék azokkal is, kik kis kompániákba oszladozva, távolabb kvaterkáztak, vagy az ablakmélyedésben pletykáltak.

Bizony, bizony megöregedtek a cimborák. Néhány párducnak már aranyfoga volt, legtöbb mûfogakat viselt elöl, kaucsuk-ínyt. Eltûntek a kondor, fekete fürtök, melyeket csütörtök-estéken látott, zúzmara lepte be, pusztán a bajszokon kísértett pár szál barna szõr. Sokan egészen megkopaszodtak. Meztelen koponyájuk gömbölyû lett és fényes, mint a tekeasztalon guruló elefántcsontgolyó, vagy kihegyesedett, mint a tojás.

Csak az asztalok maradtak a régiek, a fekete márványasztalok, melyeken nyurga borospalackok, büdösvizes üvegek ütegei meredeztek, s a zöld posztóval bevont kártyaasztalok, a beléjük mélyesztett sárgaréz-hamutartóval.

Meg a nagy kép a falon, Széchenyi István gróf.

Õ nem öregedett meg.

Bal kezét csípõjére téve a kardkötõ felé, mentéjét félretolva állt ott, mint valamikor, boltozatos homlokával, melyet zilált kis fürtök libegtek körül, nyugtalan szemével, melyben az egyéniség ideges tettereje égett, s nézte, mi lett nemes gondolatából, az eszmeváltó körbõl, a kaszinóból, melyet az úri társaságok pallérozására, a társas érintkezés tüzetesbé tételére honosított meg. De a vágni való füstben nyilván õ sem látott jól.

Básta, a városi hajdú, kék-fehér díszruhájában megállt Ákos elõtt, kipödrött bajusszal, mely egy szinte láthatatlan, cérnaszál-vékony vonalban végzõdött, valahol a levegõben, messze túl a két arcon. Nagy borostálca volt kezében, asztalkendõvel leterítve. Az urakat kínálta, haptákban.

Priboczay felemelt egy poharat.

- Isten hozott nálunk.

Ákos körömcseppig itta a poharat, úgy, amint dukál.

- Isten éltessen - mondta aztán.

- Isten éltessen.

Kezet fogtak, leültek egy díványra.

Negyedóra múlva Ákos cihelõdött.

- Most pedig idestova mennem kell.

- Dehogy mégysz, édes öregem.

Környey, mint jó házigazda, a veszedelem közeledtére, mikor valaki szökni akart, mindig ott termett. Most is résen volt.

- Szó sincs róla - tiltakozott. - Itt maradsz - és acélkarjai közé szorította az öreget.

Vitte is már a terem egyik sarkába, hol a legvastagabb füstben, lógó lámpa alatt tarokkozók ültek. Épp osztani akartak.

- Szállj be ötödiknek - indítványozta Környey, a társaság felé mutatva.

Ez volt Ákos gyöngéje, ez volt Ákos erõssége: a tarokk.

Senki sem játszotta mesteribben, ötletesebben, nagyobb passzióval. Ezenkívül oly tudással rendelkezett, hogy, szaktekintélynek tartották, és a kaszinói urak vitás esetekben hozzá fordultak, hogy mint fellebbezhetetlen ítélõszék, döntsön.

- Paskievics? - szólt oda félvállról Ákos.

- Az - mondta az asztalnál Galló, a rokonszenves ügyész, maga is híres tarokkjátékos, kiemelve okos fejét szivarja füstjébõl.

Máris fölkelt.

- Én majd osztok - szólt.

Vele együtt fölkeltek, kik ott ültek, Doba, meg egy zömök úr, nyersselyem ruhában, Kárász István, a Dani apja, az ezerholdas, kinek kopaszra nyírt feje szerecsenfeketére égett a nyári naptól. Csak a negyedik maradt még ülve, Ladányi László, Sárszeg szabad királyi városának 48-as és függetlenségi képviselõje, ki deres, rövidre nyesett szakállával, busa szemöldökével Zrínyi Miklósra emlékeztetett.

Ladányi évek óta feszült viszonyban volt Ákossal.

A képviselõ - véres szájúnak hívták - a szenvedélyes túlzók közé tartozott, a szélsõbal legszélsõbb szárnyához, ki bizalmas társaságban abból sem csinált titkot, hogy az 1849. debreceni országgyûlés határozata alapján áll, és a Habsburg-házat akármikor detronizáltatná ama bûnök miatt, melyeket a nemzet ellen elkövettek. Nagyapját 1849-ben a császár katonái fölakasztották egy körtefára. Gyakran emlegette ezt, mikor úri portája elõtt megjelentek a választók, fáklyákkal, zászlókkal, és kiengedte hangját, mely a sok nemzeti keservtõl mindörökre megrepedt. Ákost pedig jól ismerte. Tudta, hogy állandóan kormánypárti jelöltre szavaz, félénk ember, szíve talán hozzá húz, de nem szeret harcolni, békét akarna önmagával, családjával, mindenkivel, s kedveli a kiegyezést, mindenféle kiegyezést, és így a 67-es kiegyezést is.

Ezért egyszer-másszor elítélõen nyilatkozott róla.

De most, hogy elõtte állt, és a többiek kapacitálták, õ is fölkelt. Magyar emberek pohárnál megértik egymást. Kezét nyújtotta Ákosnak.

- Tarts velünk - szólt recsegõ hangján.

Az alkalmat meg kellett ragadni. Úgy ünnepelték Ákost a tarokk barátai, mint valami messze földrõl érkezett nevezetességet. Aztán a szürkehátú, különös, nagy tarokk-kártyák is csábították. Nehéz volt ellenállni, beadta derekát.

- Nem bánom - mondta nevetve.

Környey könnyülten távozott.

Õ pedig letelepedett közéjük az asztalhoz, melynek márványán néhány csöpp bor csillogott, nyilván félrecsorrant a töltésnél. Takaros, fekete táblácskák álltak ott, ezekre fölírták a játszók nevét az elkészített, kihegyezett krétákkal.

Galló osztott.

Ákos kezébe vette a kilenc lapot, villámgyorsan elrendezte gyakorlott ujjaival, üdvözölte a kártyákat, melyek a régi világról, boldog idõkrõl beszélnek: a pagátot, emberfejes lantjával és kardjával, a krinolinos spanyol hölgyet, castagnetteével, a nagy skizt, tarkabarka bohócruhájában, kettõs fövegével, a hatalmas huszonegyest, a földön kuporgó, csibukos törököt, a honõröket, kik minden lapot ütnek, ennélfogva tisztelet is adassék nekik. Micsoda kedves, meghitt zsibongás. A falon szerelmesek ölelkeznek, ósdi katona válik babájától, hajó indul a tengeren. Remek kártyája volt.

Az urak megtekintették kártyáikat, aztán egymás arcába néztek, ugyanoly figyelemmel. Ravaszul hunyorogtak, mert az arc éppoly fontos, mint a kártya. Mit forralnak, milyen bombát tartogatnak, miféle cselvetésre, fondorlatra készülnek?

- Pász - mondta.

- Pász - visszhangozta a mellette ülõ Kárász.

Doba is pászolt, Ladányi is.

Ákos igen élvezetesen töprengett. Rá is kellett gyújtania szivarra, hogy még jobban menjen a spekuláció.

A tarokk nem afféle sehonnai játék, mint azok, melyeket manapság eszelnek ki. Messze visszanyúlik a múltba, nemes elõdökre tekint vissza. Ázsiából származik, akár vitéz eleink, kacskaringós, keleti gondolkozás szükséges hozzá, figyelem, lelemény, állandó lélekjelenlét. Hosszú, mint egy furfangos mese, melynek csalafinta bevezetése van, ármányos folytatása, meglepõ gyors kifejlete. Fejtörést is kíván, de amellett nem száraz, rendkívül kedélyes. Emberöltõk dolgoztak rajta, míg ilyen elmésre csiszolták.

Kárász kiváltotta a hármast a talónból.

- Segít a huszas - mondta.

Doba, Ladányi ismét pászolt.

Ákos megdörzsölte bajszát.

- Kontra - jelentette be vidáman.

A többiek spekuláltak.

Ákos és Ladányi, a két összemelegedõ barát, együtt játszott, Kárásznak Doba segített, ki szemben ült Ákossal. Bámulták egymást.

Doba bíró csodálkozott, hogy milyen friss az öregúr.

Ákos viszont Dobát figyelte. A bíró némán üldögélt, akár a színházban sovány, kacér felesége mellett, ki Orosz Olga frizuráját utánozza, és szeretõje volt még annak az éhenkórász Szolyvaynak is, legalább Szolyvay azt mondja. Vajon tudja-e ez a szegény, rokonszenves bíró, sejt-e valamit? Sohasem beszélt ez semmit. Arcán most is csak közöny, fáradtság tükrözõdött.

Ezt felelte Ákos kontrájára:

- Rekontra. Tous les trois.

- Ejha - mondta Ákos magában -, tous les trois, tous les trois.

Ilyen dolgokon tûnõdött, és lehet, hogy ez volt a hiba.

Õ, a régi matador, nem eléggé ügyelt a kártyák járására, s a végén már nem lehetett segíteni, a játszma olyan vészes fordulatot vett, hogy Doba és Kárász legyûrte Ákost és Ladányit.

Akik körülöttük álltak, csodálkoztak.

- Hihetetlen.

- No, de erre iszunk egyet - mondta Kárász.

Werner, osztrák vadászfõhadnagy, ki eddig szótlanul ült Ákos mellett, mint jóakaratú kibic, töltött. Már négy éve tartózkodott zászlóaljával Sárszegen, de egyetlen szót sem tanult meg magyarul, csak németül tudott, mikor józan volt. Ilyenkor, részeg korában, még németül sem tudott, talán az anyanyelvén, morvául sem. Azért kitûnõ párduc volt, és pompásan érezte magát. Folyton somolygott, ivott, töltögetett.

- Nem iszol? - kérdezte Ákost Ladányi. - Könnyû szilványi - jegyezte meg, és fölhajtotta poharát.

Ezt pedig: „könnyû szilványi”, oly ízesen mondta, hogy Ákos megitta a könnyû szilványit.

Ladányi megölelte Ákost.

- Legény vagy a talpadon, Ákoskám. Csak egyet tégy a kedvemért. Dobd ki kertedbõl azokat a randa napraforgókat.

- Miért?

- Mert fekete-sárgák. Még a virágban sem kell nekünk a svarcgelb.

Erre megint ittak.

Ákos már nemcsak a könnyû szilványit hörpintette föl, hanem a többit is: a könnyû homoki borokat, meg a nehéz hegyi borokat is.

Számolt a krétával:

- Hogy is vagyunk csak? Kontra, rekontra, négy pont, tous le trois kettõ, négy király egy, összesen hét. Hetven krajcár jár. Nesztek.

Fizetett. A táblát letörölte a kis sárga szivaccsal.

Új szivarra gyújtott, és szemüvegét is letette, ami nála mindig a jó érzést jelentette.

Olyan volt már, akár a többi. Nem látta kívülrõl a társaságot, mint mikor belépett ide, a füst fojtó szagát sem érezte, közvetlenül mozgott, mintha a távollét sok évét átaludta volna, s folytatná ott, hol elhagyta. Merev kérgek engedtek föl benne, koponyája izzott, és haja, mint a hó, olvadni látszott rajta. Szemében is boldog nyirok csillogott. Füle pirosra gyulladt a barátság tavaszában.

Hanem most következett a bosszú, a haddelhadd, az új párti. Mikor kiosztották a kártyát, Ákos nekigyürkõzött, még kézelõit is lekapcsolta, összeszedte minden erejét. Azzal vetette magát ellenfeleire, a régi biztonsággal.

- Segít a tizennyolcas - szólt azonnal.

Irigyelték a boldog tizennyolcast. Vajon ki lehet az? Õ azonban már elõször ütésben maradt.

Majd ravaszdian kacsintva feléjük, egymás után hívta ki a nagy „böhönc”-öket, elõször a skizt, aztán a huszonegyest, a tizenkilencest és végül a tizennyolcast is.

- Hahaha, nála volt - kiabáltak.

- Önmagát hívta ki - kacagtak mindnyájan, álmélkodva.

- Nem lehet vele bírni, a régi Ákos, a régi - ölelgették. - Ördögöd van, öreg - harsogtak -, igyunk egyet - és úgy dörgött a nevetés, hogy az ablaküvegek reszkettek.

Így fonódott össze egyik játszma a másikkal, õ pedig agyafúrtan állta helyét, leleplezve minden cselszövést, megelõzve minden orvtámadást. De a játszma hosszú volt.

Nem neki volt hosszú, meg a többinek, mert ki tudja, mi történt azóta, hogy ez a marasztaló, rábeszélõ játék rabul ejtette. Aki kártyázik, az a felejtés teljes mámorát élvezi, s külön világegyetemben él, melynek síkjait kártyalapok rakják ki.

- Volát, bika, pagát - röpködtek a szók a füstös levegõben -, pagátultimo, pagátultimó - és az emberek sziszegtek, hüledeztek.

Ákos mindenkit letiport. Csak akkor pillantott az órára, mely vele szemben ketyegett a falon. Elmúlt már fél tíz. Most egyszerre valami magyarázhatatlan szomorúság fogta el.

Pár pillanatig lógatta fejét, elszontyolodva a nagy vidámság után, úgy nézte társait, mintha nem is ülnének elõtte, s mind, kik ott vannak, levegõbõl lennének.

A pincérek jelentették, kész a vacsora.

Átmentek az olvasóba. Itt szoktak teríteni csütörtök estéken.

Sárcsevits még mindig nem végzett a Le Figaro-val, félreült a fal mellé, egy villanylámpa alá, és ott betûzgette. A társaság letelepedett a virágokkal ékes asztalhoz.

Derék, magyaros vacsora volt, csirkepörkölt, túróscsusza, mákos- és diósmetélt, ezenkívül penészes, büdös sajt, melyhez istenien ízlett a büdösvizes, savanykás bor.

Sokan falatoztak itt, legalább ötvenen, mert vacsorára új vendégek is érkeztek. Gaszner Máté árvaszéki ülnök, topa kis emberke, kiben semmi szeretetre méltóság sem volt, de mindenki kedvelte, és úgy hívta: „Mátékám”. Kostyál, valami nyugalmazott tanító a szomszéd városból, ki - mint mondták - „rendkívül szereti a potyát”. Vereczkey, a fõispán tollnoka -, ki Tirolban szolgálta le önkéntesi évét, és sok szép talián nótát tudott. Füzes Feri természetesen szintén megjelent. Idétlen mosolyát, melyet erre az alkalomra kifényezett, virgoncan hordozta körül, és vacsora alatt többször megjegyezte:

- Imádom a társaságot. Én végtelen jókedélyû fiú vagyok.

Még Hartyányi Olivér is lejött, az „ateista”.

Szegény Olivérnek évek óta hátgerincsorvadása volt, és ezért szegény Olivér ateista volt. Estefelé eltolatta magát a kaszinóig, és az ajtótól két hajdú hozta fel az emeletre abban a nagy párnásszékben, melyben otthon, az udvarán szokott üldögélni. Lábaira bolyhos plédjét borította.

Élénknek látszott, mert mielõtt elindult, a szokottnál is nagyobb adag morfiumot fecskendezett magába, szeme csillogott, tág pupillái szikráztak. Sovány, olajzöld arca valami élességet kapott. Csak szemöldökeit rángatta ide-oda, mikor beszélt.

Füzes Feri mellé került, kivel kölcsönösen utálták egymást. De azért szerettek beszélgetni, folyton vitatkoztak.

Füzes Feri azt állította, hogy van Isten, Hartyányi Olivér pedig azt, hogy nincs Isten. Évek óta tartott ez a vita anélkül, hogy meg tudták volna gyõzni egymást álláspontjukról. Most is kijátszották ismert érveiket, az idealizmus és materializmus nevében. Füzes Feri gúnyosan biggyesztette el száját Darwin nevének hallatára, nem mintha nem tartaná õt úriembernek, de róla is az volt a véleménye, mint Kossuth Lajosról: Darwinnak is megvan a maga fényoldala és a maga árnyoldala, mint mindenkinek a világon. Olivér tehát utolsó lépését tette meg. Keserû, csúfszavakkal a pusztulást rajzolta, az egyetlent, amiben hitt, a teljes megsemmisülést, a rothadó testet, a rajta nyüzsgõ nyüvekkel, pondrókkal. Hangosan beszélt, hogy megbotránkoztassa asztaltársait. De azok sem rá, sem Füzes Ferire nem hederítettek. Mindkettõjüket egyformán unták.

Különben is a cigány már húzta. Csinos Józsi híres bandája odaállt a magas szárnyas ajtóba, s a prímás, az urak régi ismerõse, jó barátja, lélekkel cifrázta. Soha szebben nem játszott, mint ennek a társaságnak csütörtök estéken. Odaadóan, de tisztes távolból Kárász István felé fordult, olykor rátekintve, olyan tekintettel, melyben közös emlékek szunnyadozhattak. Egykor a lakodalmán is õ muzsikált, és sok ezres bankót kihegedült zsebébõl. Aztán a földbirtokos évente lehívatta birtokára. Tavaly minden cigányának egy-egy sonkát akasztott nyakába, és úgy kellett húzniok kivilágos kivirradtig.

Kárász István, ki Ákos és Ladányi között ült, abbahagyta az evést. Mihelyt meghallotta a hegedûszót, hátradõlt székében, karjait ellógatta, dagadó homlokérrel, elmeredõ szemmel figyelt. Látszólag közönyös volt. Szívét azonban egészen átadta a cigánynak, hogy hozzon ki belõle mindent, csiklandozza, kezelje. Kényelmesen, úri nemtörõdömséggel nyújtotta oda neki, úgy, ahogy más a lábát teszi a körömápoló elé. Jobban bízott benne, mint Gálban, a háziorvosában.

A prímás mindent megtett: kínozta, gyötörte, édesen szenvedtette, mint úri szolgája. Pár perc múlva a nóták hatása alatt kövér könnycsepp pottyant ki a földbirtokos szemébõl, végiggurult napbarnított arcán. Miért sírt? Sárszeg egész környéke, sok-sok ezer hold az övé volt. Számát sem tudta méneseinek, kondáinak, gulyáinak, családja, fiai, leányai, unokái virágoztak. Micsoda régi, mennyegzõi ízekre, hamvába-holt ábrándra emlékeztette a muzsikaszó? Nehéz azt megmondani.

A többiek belesimultak ebbe a szertartásba, melynek megvan a maga rendje-módja, és valami nagy egység alakult ki. Mindenki más és más tartalommal töltötte meg a dalt, a verseket, melyek firól-fira szállnak, és évszázadok kincsét õrzik.

Galló szigorúan nézett maga elé, mint a vádlottra szokott, s az utolsó pillanatig tiltakozott a gyengeség ellen. Doba föltétlenül a feleségére gondolt, ki Isten tudja hol jár az éjszakában, elmerült bánatába, oly önkínzóan, hogy maga is megijedt, és aztán, mint ki mélybõl emelkedik levegõre, nagyot lélegzett. Ladányi egyenesen Bécs felé tekintett, arcán a négyszáz esztendõs osztrák rabság honfiúi bánatával. Priboczay elolvadt, mind a két szeme könnyezett, pocsékra ázott a mélabúban. Füzes Feri kukorékolt, Hartyányi Olivér dörmögött, Szunyogh lehorgasztotta fejét mélységes részegségében, és ingatta, mint az elefánt. Környey hetyke lett, Mályvády, a természettudomány derék barátja, tréfás, Kostyál kötekedett, Gaszner Máté õrjöngött.

Básta, a hajdú is megfeledkezett a reguláról, nem állt már haptákban - hiszen õ is székely-magyar volt -, testvériesen ellágyult az urakkal. A pincérek lábujjhegyen jártak. Megsejtették, hogy itt valami rendkívüli történik, amit megzavarni istentelenség.

Sárcsevits egészen elolvasta a Le Figarót, az apróhirdetéseket is, az utolsó betûig. Bámulta a mulatókat, csóválta fejét. Õ semmit sem érzett. Csak azt, hogy kár ennyi idõért, ennyi fáradságért. Micsoda pazarlás is, micsoda nábobi tékozlás, szétszórni azt, amit átélünk, kiloccsantani a borral együtt a padlóra. Valahol a Szajna partján ennyi jószándékból, ennyi színbõl és érzésbõl építmények emelkednének, könyvek íródnának. Ha elmondanák az urak, mi jár ilyenkor fejükben, abból több könyvet lehetne írni, mint amennyi a sárszegi kaszinó könyvtárában van, melyet senki sem olvas, csak õ meg Galló ügyész és szegény Olivér, ki, mielõtt a sírba száll, tudni óhajt egyet-mást errõl a szörnyû világról.

De õk ezzel sem törõdtek.

A prímás a „Cserebogár”-ra zendített rá. Ákos fölemelte kezét, megállította. Ez volt az õ nótája.

Magához intette a cigányt, hangfogót tétetett hegedûjére, és mikor ismét belekezdett, rágyújtott a nótára. Énekelt, eleinte bizonytalanul, majd fölényesen, urasan, nem erõs, de kellemetes tenor-hangján, mutatóujját valami hervatag, régies mozdulattal halántékához emelve.

Cserebogár, sárga cserebogár,
Nem kérdezem tõled, mikor lesz nyár...

Sárcsevits indult. Mosolyogva kérdezte a mellette álló Füzes Ferit:

- Ez az öreg Vajkay?

- Az.

- Azt hallottam, hogy valami mogorva troglodita.

- Dehogy - mondta Füzes Feri, feszesen -, nagyon közvetlen, joviális úriember.

Az volt a szokás, hogy míg az urak vacsoráztak, a társalgót fölseperték és kiszellõztették. Mire visszajöttek, csinos, rendes termet találtak itt, a hangulat melegsége eltûnt a füsttel együtt, és a levegõben rideg szigor érzett.

Ebben a környezetben nem lehetett folytatni azt, amit elkezdtek délután. A bort fölváltotta a pálinka, s a tarokkot és alsóst a ferbli és makaó. Vége volt a kedélyességnek: a komoly ivók pillanata jött, kik nem ismerik a tréfát, és a komoly játékosok pillanata, kik már nem enyelegnek a szerencsével, hanem kihívják, hogy vagy õk vagy mások maradjanak a porondon.

Ákos egy makaós asztalhoz került, hol a tét öt forint volt, s kontusovszkát és egyéb erõs lengyelpálinkát ittak.

Környey ügyelt, hogy mindenki teljesítse kötelességét.

Ákos megfelelt a pohárnak.

A makaóban is szerencséje volt.

- Kilenc - mondta folytonosan.

Halomban álltak elõtte a gyûrött bankók, nagy kúpok rézpénzbõl, oszlopocskák nikkelekbõl, ezüstbõl. A bõrtárcákból elõkerültek a tekintélyes hideg-kék ezresek is. Nem tudott szabadulni a pénztõl.

- Nyolc - szóltak társai.

- Kilenc - visszhangozta.

Bosszankodott is, mulatott is, új kártyát hozatott babonából, de ez sem segített. A szerencse csak nem akar tõle elpártolni. Pezsgõt nyittatott az egész társaságnak. A poharat a falhoz csapták.

Negyed háromkor aztán véget ért a csata. A társaság fölkerekedett.

Környey ordított.

- A Szent János áldást.

Kitöltötték, ami maradt, bort, pálinkát, pezsgõt. Ákos épp zsebébe gyömöszölte a pénzt, nadrágzsebébe, kabátzsebébe, felsõ és alsó mellényzsebébe, mikor egy borostás arcot érzett arcán s egy szájat a száján, mely nyálas csókkal végignyalta.

- Édes, édes öregem.

Ladányi volt, Sárszeg 48-as függetlenségi képviselõje, ki mellén zokogott.

Ákos megölelte õt.

- Derék 48-as vagy, Laci, tudom.

- Te is az vagy, édes, édes öregem - mondta Ladányi -, derék, magyar ember vagy.

És sírtak.

Ákos egyszerre kihörpintette az eléje tett vizespoharat, melyben pálinka állt, színültig. A szesz átmelegítette, talpra állította. Hatalmasan kopogott öreg agyvelejében, s olyan gyönyörûséget érzett, hogy nem bánja, ha most, a mámor e pillanatában, mikor egészen átfogja önmagát, egész életét, szörnyethal.

Arca sápadt volt. Szeme kissé bandzsított.

Környey, ki ezt észrevette, meg is szólította.

- Mi az, Ákoskám?

Õ azonban nem felelt.

A pálinka, melyet felhajtott, rettenetes erõt adott neki. Tudta, hogy tüstént haza kell mennie, különben vége. Mikor leérkezett az utcára, a kaszinó elé, fiatalságának minden önállósága visszatért belé, és balra csapott, a Széchenyi utca felé, s a házfalak mellett meglépett.

Hallotta, amint utána kiáltottak:

- Ákos!

Aztán durván, szeretet nélkül, még egyszer:

- Ákos!

A csoport, melytõl távolodott, hivatalos megrovással követelte vissza: az éjszakában a párducok ordítottak.

Nem is közönséges csíny volt az, amit elkövetett. Elmenni köszönés nélkül, megszökni orvul annyi, mint cserbenhagyni a zászlót, az már hûtlenség, az már függelemsértés, melyet a párducok semmi körülmények közt sem bocsátanak meg, még a barátság címén sem.

Ákos nem törõdve velük, határozott léptekkel iparkodott hazafelé.

Egyszerre durranást hallott háta mögött. Egyet, kettõt, hármat. Revolverbõl lõttek.

Majd ismét hármat lõttek, de most gyorsabban egymás után.

Nem ijedt meg. Tudta, hogy ez is hozzátartozik a mulatsághoz, és Környey széles jókedvében lövöldözni szokott, a levegõbe süti el forgópisztolyát. Múltkor a Széchenyi egész mennyezetét és minden tükrét összelövöldözte. Nem rosszindulatból, hanem kedélybõl.

A sárszegi polgárok is tudták ezt. Mikor csütörtök éjszakán ilyen hadizajra ébredtek, nyugodtan fordultak másik oldalukra, és ezt mormogták álmukban:

- A párducok mulatnak.

A párducok még pár percig várták Ákost, hogy a vészjelre visszajön. Majd dohogva, szitkozódva két részre oszlottak: az egyik csoport a Széchenyibe ment knikebájnra, a másik Panna nénihez, kinek kurtakocsmája hajnalig nyitva volt, és remek borát széltében dicsérték.

Ákosnak a Városháza sötét boltívei alatt végképp sikerült eltûnnie. Ide már tompultan hallatszott a korhelyek üvöltése, csak pár éji lézengõ járt erõsen tántorogva. Õk is ittak. Sárszegen mindenki ivott.

Egy paraszt a járda szélén álldogált, majd pár lépést próbált tenni, és arccal a földre vágódott, mint katona, kit eltalált a golyó. Leterítette a hatalmas szesz. Úgy is maradt. Elnyúlt a csatatéren.

Ákos nem volt annyira részeg, mert tudta, hogy részeg. Tovább ballagott mereven, nem ingadozott.

Gyér gázlángok csillogtak a borús éjben. A száraz meleg megtört. Párás, fülledt, felleges homály borított mindent, elõhírnöke a közelgõ esõnek. Árnyékok mozogtak a Széchenyi téren, abban a legyezõszerû fényben, melyet kissé messzebb a Baross-kávéház ívlámpája terjesztett, bizonytalanná, regényessé téve a sárszegi éjszakát. Fönn, a Városháza kivilágított sárga órája úgy ragyogott, mint az érett dinnye.

A Baross-kávéház bádogkertjében még fiatalemberek fagylaltoztak. Ákos erre haladt el. Egyszerre gyökeret vert a lába.

Künn a teraszon megpillantott valakit, ki új, divatos panamakalapot, fehér nyári ruhát viselt, és oldalt, egy leanderbokor mellett üldögélt, poharára hajolva. Cifra Géza éjjeli szolgálata végeztével ide tért be, cigányzenét hallgatni.

A rendesnél is komorabbnak látszott. Teljes erõvel kitört a náthája. Nemcsak bal orrlyuka dugult el, hanem a jobb is, mert orra a levelibékánál is jobban megérezte az idõváltozást, és ilyenkor egyáltalában nem szelelt, nem kapott rajta levegõt. Száján keresztül lélegzett. Málnaszörp állt elõtte, poharában szalmaszál.

Ákos sokáig nézte õt. Úgy látta, hogy boldog, az arcán önteltség ömlött el, mely azt mondja, hogy teheti, mert vasúti, fittyet hány az egész világnak. És az ártatlan málnaszörp is, melyet szopogatni kezdett a szalmaszálon, méregerõs, vörös pálinka képében jelent meg Ákos elõtt.

Mulat az úrfi, dünnyögött magában, s gyûlölte õt kimondhatatlanul. Jaj, ha lepofozhatta volna fejérõl a szemtelen ficsúros panamakalapot, melyen az a cifra szalag lötyögött.

Elvörösödött a dühtõl, vézna karján megfeszítette izmait.

Közeledett hozzá. Igen, elég erõt érzett most, hogy egyetlen ökölcsapással leterítse, maga alá teperje, üsse, ahol éri, cibálja haját, kitolja szemét, megölje, megölje.

De mivel ölje meg? Csak zsebkése volt nála. Botrányt csináljon legalább? Odalépett asztalához.

Kihívóan állt meg elõtte.

Nem köszönt.

Cifra Géza köszönt.

Lekapta panamáját, fölugrott.

Ákos nem mozdult. Mind a két kezét nadrágzsebébe mélyesztette, hogy kezet ne kelljen neki adnia, és kifelé feszítette ujjait a szöveten keresztül. Majd bólintott, sokatmondóan, egyszer és aztán még egyszer, mélyebben.

- Parancsolsz helyet foglalni?

Ákos még egy lépést tett. Olyan közel volt már, hogy arca arcához ért. Cifra Géza, ki sohasem ivott, megérezte rajta a pálinkaszagot.

- Semmit sem parancsolok - mondta Ákos csúfondáros éllel -, egyáltalán semmit sem parancsolok. És nem is kérek tõled semmit. Csak látni akartalak - és gúnyosan hajlongott elõtte, most már egész törzsével.

- Nagyon megtisztelsz, ülj le, kedves bátyám.

- Nem ülök le - szólt önfejûen -, csak mulass tovább - tette hozzá mást gondolva -, szervusz.

- Szervusz, kérlek alássan - hadarta Cifra Géza, örülve, hogy vége szakad ennek a beszélgetésnek, s nem kell gondolkoznia, mit feleljen, mikor köszönjön el -, jó éjszakát kívánok, csókolom a nagyságos asszony kezét, jó éjszakát.

Ákos kalapját meg sem billentve tovább ment, de a járdán még egyszer megállt, tétovázva, hosszan rátekintett Cifra Gézára, ismét bólogatva, mint elõbb. Az érezte ezt, de nem értette, mit jelent. Elfordította fejét, nem mert odanézni, és fölkapva a széken heverõ nádkeretbe foglalt Egyetértést, egész alakját betakarta vele.

A Szent István templom tornya mellett, a felhõk között kibukkant a hold, oly hirtelenül, akár egy titkos gombot nyomtak volna meg valahol, és siralmas, erõs fénye végigrezzent az alvó városon. Ákos a Bólyai utca felé tartott.

Ment a holdfényben, és félrecsapott keménykalapja árnyékot vetett homlokára. Ez a zöld köd eszébe idézte az idõt, mikor utoljára járt Pesten, s az orvosok eltiltották szesztõl, szivartól, minden jótól, ami az élet, és õ ilyen éjszakán hazafelé bandukolt pesti szállójába. Kezét pillanatra szeme elé tette. És most úgy rémlett neki, hogy ebben a derengésben igazán látja önmagát, azt, ami elmúlt és van, öreg csontjait, melyek ötvenkilenc éve szolgálták õt, és ki tudja, még meddig. Végtelenül szomorúnak látszott.

Ugattak a kutyák közel-távol a palánkok mögött, mert fölijedtek a nyugtalan világosságra. Õsi dühvel kaffogtak az állatok e holdkórosai, ferdén hányva hátsó, véznább lábaikat, s rövidlátó szemükkel fölfelé sandítottak a holdra, erre a lukacsos aranysajtra, melyet már évezredek óta szeretnének leharapni az égrõl. Haragjuk süket lármába halt el.

A Bólyai utca sarkán megint cigányzenét hallott. Azt hitte, hogy követi a kaszinói banda, a háta mögött, de az valahol elõtte cincogott, annál a háznál, melyben Orosz Olga lakott.

Három szál cigány húzta a hajnali zenét, a buzgalomtól lábujjhegyre állva.

Az ablak alatt, melyben már kigyulladt a fény, Kárász Dani állott, Kárász István fia, és könny hullott orcájára, úgy, mint édesatyjának.

Épp a Mimóza dalára zendített rá, a primadonna iránt való figyelembõl.

Ákos, amint a Petõfi utcába fordult, fütyörészni próbálta a Mimóza dalát, de nem tudta. Erre a Vun-Csi dalát dúdolgatta, a tréfás kínai kuplét, mely így kezdõdik:

Csúf, csúf csakugyan...