TIZEDIK FEJEZET

(melyben elkövetkezik az évek óta készülõ, nagy leszámolás,
és hõseink az élettõl megkapják azt a vigasztalást és igazságszolgáltatást,
melyre mindnyájan jogosan számot tarthatunk)

A részeg emberek röpülnek.

Csak a józanok hiszik, hogy ide-oda imbolyognak, õk valójában láthatatlan szárnyakon szállnak, s mindenhová elõbb érnek, mint remélik.

Hogy közben múlik az idõ, nem számít, mert nekik az nincsen, és nyilván a többiek csalódnak, kik ilyesmikkel törõdnek.

Bajuk sem esik, mert a Szûz Mária kötényében hordozza a részeg embereket.

De a kapu kinyitása nehéz volt. Sokáig bajmolódott a kulccsal ide-oda forgatva a zárban, de nem akart kinyílni. Még tovább veszõdött azonban a szoba ajtajával, míg rájött, hogy azt be sem csukták.

Dörmögve haladt befelé, káromkodott, hogy ebben a házban semmi sincs rendben, kilophatják a szemüket is, elrabolhatnak mindent.

Csakugyan, ilyen rendetlenség ritkán fordult elõ.

Ez úgy esett meg, hogy felesége, mikor kilenc óra lett, nyugtalankodni kezdett, mert ebben az idõben, mióta eszét tudta, mindig otthon volt már az ura. Kiment a Petõfi utcába, és a sötétbe kémlelõdve nézte, hogy jön-e. Aztán visszajövet elfelejtette bezárni az ajtót.

Vajkayné idegeskedett. Nem értette, mi történhetett.

Õ egész nap itthon maradt. Miután Ákos délután egy negyedórára fölnézett a kaszinóba, két látogatót is fogadott. Az egyik a mosónõ, ki a nagymosást jött megbeszélni, a másik Szilkuthy Biri, Pacsirta egyetlen jó barátnõje, csinos asszonyka, ki valami erdészhez ment férjhez, de azután az ura elhagyta a Széchenyi kávéház pénztárosnõje miatt, és most válni akartak.

Szilkuthy Biri Pacsirta iránt érdeklõdött, kivel utóbb összebarátkoztak, sokat tárgyaltak suttogva a kerti padon, a vadgesztenyefa alatt.

Anya megkínálta õt a színházi csokoládéval, melyet még nem fogyasztott el, és csevegve, nevetgélve mind megeszegették, nyolcig.

Hogy elment, a leányszobában varrogatott, ingeket, blúzokat, melyeket Pacsirta vetetlen ágyára terített. Majd idegességében egy kocka fehércukrot vett a szájába, azt szopogatta. Nézte a képeket, melyeket annyiszor látott, Dobozyt és hitvesét, az elsõ magyar minisztériumot, Batthyányt, a kapcsos albumokat, melyekben megtalálta a Vajkayak, Bozsók képeit harmadíziglen, Pacsirtát is tíz-, tizennégy éves korában, babával, léggömbbel, sziklán ülve merengõ helyzetben, de gondolatait semmi sem terelte el.

Fölkelt, átment az ebédlõbe, járt a gyári ebédlõszõnyeg cikcakkos mintáin, onnan a folyosóra sietett, s végigsétált a rongypokrócon is, mely a külsõ ajtóig futott.

Itt elfogta a félelem. Ezért a szobák közötti ajtókat is föltárta, úgyhogy az egész lakás egybe nyílik. Majd, hogy a sötétség ne bántsa, egymás után meggyújtotta a villanyokat az összes szobákban, a folyosón is. Erõs fényár tündökölt az elhagyott házban.

Csakhogy ebben a kivilágításban a csönd még nagyobbnak rémlett, mint annak elõtte. Semmi sem moccant. Hallgatózott, nem zörren-e a kilincs? Némaság ült mindenfelé. Figyelt, kifelé az utcára. Ott nem járt már senki. Pusztán lépteinek nesze reccsent a padlón, amint ide-oda ment. Ekkor megállt.

A hálószobába tartott. Ákos éjjeliszekrényébõl kivett egy kulcsot, azzal a kivilágított lakáson áthaladt, az utolsó szobába, a tisztaszobába, hol a kopott fekete zongora állott, a Bösendorfer, mely szüleinek nászajándéka volt, sok vihart, kedves batyubált látott, és mint hû, öreg bútor, már két nemzedéket kiszolgált.

Leült a zongoraszékre, kezét ölébe tette, tûnõdött.

Mióta nem zongorázott? Nagyon régen. Valaha pedig szeretett. Pacsirtát is õ tanította zongorázni, de szegényke, a kedves, nem sokra haladt, semmi hajlama nem volt hozzá, tizennyolc éves korában lezárták a zongora födelét, kulccsal, hogy rend legyen. Azóta zárva maradt. Õ sem igen nyitotta ki.

Hogy rövidítse a várakozás perceit és csillapítsa nyugtalanságát, föltárta a zongora födelét, mely egy roppanással kinyílt, végigfuttatta merev ujjait a billentyûkön, melyeket repedezett csontok födtek, nem sokkal öregebbek, mint ujjai.

Egyetlen dalt tudott kívülrõl, még leánykorából: „Hullámzó Balaton tetején...” Azt játszotta most, gyarlón, hiányosan, meg-megállva, de így is hamar vége volt.

Aztán a hangjegyfüzetekben lapozgatott, kiemelte a sok kötet közül Beethoven szonátáit, és az elsõt próbálgatta, mely merész, ugrándozó ütemeivel átszállva évek távolságán fájó zsongást ébresztett benne. Gyakran játszotta ezt, mikor húszéves volt, nyári reggeleken. Most eleinte nem jól ment. Föltette szemüvegét, hogy lássa a kottát, s addig ismételte, míg ujjai forogni kezdtek, és a lehangolt zongora acélosan zengett az összhangos bánattól. Valóságos gyakorlat volt ez, izgalmas hajsza. Mindig újra és újra, mindig jobban és jobban. Arcán, melyet a két égõ lámpa között közel kellett tartani a hangjegyfüzethez, erõlködõ figyelem, csodálkozás tükrözõdött.

Három óra lehetett, mikor azt érezte, hogy elfáradt. Be sem csukva a zongorát, az összevissza hányt füzeteket, el sem oltva a villanylámpákat, a hálószobába ment. Elhatározta, hogy már nem várja urát. Lefeküdt.

Épp magára húzta a paplant, mikor valahol a közelben cigány zenélt, és utána a környék kutyái ugattak. Nemsokára határozottan hallotta, hogy zörögtek a kapun, mint már eddig sokszor, de most nem csalódott. Felkönyökölt az ágyban a villanylámpa mellett.

Ákos belépett a hálószobába.

- Apa - mondta kérdõn, feddõn, kissé ámuldozva.

Ura megállt a szoba közepén. Nem vette le kalapját. Fején tiszteletlenül kackiásan sötétedett a fekete keménykalap. Szemüvege nem volt az orrán. Valahol elvesztette.

- Mi az? - kérdezte a felesége halkan.

Ákos még mindig nem szólt. Nézte az asszonyt. Szájában bûzös szivar csonkja füstölgött, mely sehogy sem akart szelelni, hiába rágta. Komor volt.

- Részeg - gondolta hirtelen az asszony, és annyira megrémült ettõl a gondolattól, meg a mereven álló rejtélyes alaktól, mintha éj idején vadidegen ember törne házukba, kit sohasem látott.

Azonnal leszállt az ágyról. Papucsot sem vett, odasietett hozzá, hogy támogassa.

- Ülj le.

- Nem ülök.

- Feküdj le.

- Nem fekszem.

- Hát mit akarsz?

- Itt maradok - dadogta Ákos, az ajtófélfához támaszkodva.

De mégis megindult. Az asztalig ment, s ott tenyerével hatalmasan rácsapott az asztalra.

- Itt maradok - mondta fenyegetõen -, azért is - ismételte -, itt maradok.

Makacs volt, mint a gyerek. Felesége ráhagyta.

- Jó, maradj itt.

- Gyufát! - parancsolt.

Az asszony hozta a gyufát a mécs mellõl. Ákos a hulladozó szivarral föllehelte a tüzet, az lángra lobbant, s megpörkölte bajszát. Jobbra-balra köpködött. A szivart a földre lökte nyelvével, és utánaköpött.

Nyáltócsák fehéredtek a viaszkos, fényezett padlón.

- Szivart! - parancsolt apa.

Felesége az egérszürke kabát belsõ zsebébe nyúlt, onnan elõkereste a tárcát, kivett belõle egy szivart. Ákos leharapta, rágyújtott.

Most sikerült elcsalnia Ákos fejérõl a kalapot, kezébõl a botot. De azért még mindig nem mozdult.

- Kicsit ittál, kedves - szólt felesége mosolyogva, békéltetõen, hogy magára eszméltesse, és mikor látta, hogy ura megsértõdik, hozzátette enyhítve - elszórakoztál kicsit - és rátekintett a holtrészeg emberre.

Az öreg kotorászni kezdett nadrágzsebeiben, sokáig, kecmeregve. Egyszerre mind a két zsebét kifordította.

Arany-, ezüst-, rézpénzek hulltak ki, csörömpölve szaladtak végig a padlón, és a bútorok alá bújtak.

- Itt van - kiabált Ákos -, pénz - és belemarkolt egy újabb csomóba -, nektek hoztam - és a földre vágta.

A pénzdarabok ijedten sikítottak.

Vajkayné is majdnem felsikított.

Valami nagyon baljósnak érezte ezt a rendetlenséget az õ tiszta lakásában, maga sem tudta, miért. A kártyanyereséget mind a ketten piszkos dolognak tartották, elítélték azokat, kik nagyban, komolyan kártyáztak.

Az asszony a pénzdarabok után nézett, melyek már sötét sarkokba gurultak, és ott megnyugodtak. Csak ezt kérdezte:

- Kártyáztál?

Ákos rábámult, és megindult okvetetlenkedve, bakafántosan, hogy bebizonyítsa, mennyire nem részeg. Tántorogva érkezett az éjjeli szekrényig. Itt azonban egyensúlyát vesztve megtorpant, és szájában az égõ szivarral, teljes hosszában, arccal az ágyra vágódott.

- Meggyújtod az ágyat - jajveszékelt anya -, meggyújtod az egész házat.

- Hát aztán? - dörmögött Ákos -, akkor legalább elég. Akkor legalább nem lesz ez sem. Mindegy - mondta szomorúan -, mindegy.

- Ugyan kérlek - vágott szavába az asszony, és söpörte a parazsat a paplanról, párnáról.

Ákost, ki ismét szájába vette a szivart, és pöfékelt, valahogy fölemelte a felesége, s az asztalig tuszkolta. Egy zsöllyét tolt alá, melybe ura belepottyant.

- Hallatlan - mondta az asszony, hogy leültette. - Mi bajod? - kérdezte tõle.

- Hogy mi bajom? - szólt Ákos, és vállat vont. - Hogy mi az én bajom?

- Igen, mi a bajod?

- Az a bajom - kezdte, és letörölte a hamut, mely bajszára hullt -, az a bajom - mondta mély, határozott hangon -, hogy gazember vagyok.

- Te?

- Én hát - és bólintott.

- Mi jut eszedbe - sopánkodott az asszony -, te, kedves, aki...

- Hallgass - rivallt rá az öreg -, fogd be a szád. Gazember vagyok. Aljas, elvetemült gazember. Az vagyok.

Az asszony megsajnálta, odament, hogy átölelje. Ákos ellökte.

- Hagyj engem.

- Ostobaság - válaszolt az asszony gondolkozva. - Gazember? Miért lennél te gazember?

- Azért - szólt Ákos, és kiköpte a padlóra ezt a szivarját is, mely csípõs mérgével marta nyelvét -, azért - ismételte fáradtan.

Csak most kezdett igazán szédülni. Ebben a zárt szobában, melyben még a tegnapi meleg rekedt meg, teljes erõvel tört ki rajta a részegség. Feje oldalt csuklott, bóbiskolni látszott. De arca egyre halványodott. Oly gyengeséget fejezett ki, hogy felesége aggódva kérdezte tõle:

- Ne fõzzek teát?

Intett neki, hogy fõzhet.

Az asszony csak horgolt kendõjét kapta magára, és úgy, ahogy volt, egy ingben, mezítláb, kiszaladt a konyhába, edényekkel zörgött, gyorsforralót gyújtott. Forralta a teát.

Ákos ott ült a zsöllyében, majdnem mozdulatlanul. Mindkét kezével megfogta a bársony karfáját, mert a zsöllye kissé fölemelkedett a levegõbe. Alig egy-két arasznyira. De aztán tovább szállott fölfelé, egy méterre, két méterre, egészen a mennyezetig és vissza, egyre gyorsabban. Majd körbe pörgött. Nem is volt kellemetlen ez a hintázás. Ákost elszórakoztatta. Bámulta a száguldó tárgyakat, a görbe ajtókat, a táncoló tükröt, mely kótyagosan forgott a többiekkel. Öntudata kihagyott, visszatért.

Ilyen pillanatban megemberelte magát, fölkelt, hogy levetkõzzék. Levetette kabátját, nadrágját, letépte nyakkendõjét, mely kapcsával inggombjába akadt. Holmiit pedig, bármennyire is ittas volt, az aggkor aggályos rendszeretetével rakta ki, mely a kicsinyes dolgokra már jobban ügyel, mint a nagyokra. Zsebórát, pecsétgyûrût, kulcsot a tálcára tett, hogy reggel megtalálhassa, megint zsebébe dughassa úgy, mint eddig, házassága harminchat éve alatt.

Felesége hozta a teásfindzsát, kannát, rumot.

- Idd meg ezt - mondta Ákosnak, ki már az ágyon ült, levetkõzve. - Mingyárt jobban leszel.

Ákos a findzsát teleöntötte rummal, egy kis teát is loccsantott belé, kavargatta. Az asszony az ágyba feküdt, mert a konyhában megfázott, és át akart kissé melegedni.

Az öreg csak pár kortyot tudott inni.

- Most feküdj le - szólt az asszony.

Le is feküdt volna, ha nem jut eszébe az, ami minden este, lefekvés elõtt, hogy a lakást megvizsgálja, és keresse azt a rablót, kit sohasem talált itten. Ingben, gatyában az ebédlõben dülöngött.

A csillár villanyai mind égtek. Egy percig föl sem ismerte, hol jár. A folyosón is milyen illumináció volt, meg a leányszobában is. Csökönyösen botorkált tovább a zongoraszobába.

Itt még nagyobb fény fogadta. Két lámpa lángolt, melyet anya égve felejtett a zongora két szélén, erõsen megvilágítva a billentyûzetet, a föltámasztott zongorafödelet és a kottatartón összevissza hányt hangjegyfüzetet.

Ákos elkacagta magát, oly erõsen, hogy kacaja áthallatszott a nyitott lakáson a hálószobáig, hol az asszony az ágyban aggódva leste, hogy mi történt, homlokát ráncolva kérdezte magától, hogy miért nevet az ura. Az gyorsan visszajött.

- Mi volt itt? - kérdezte azon a durva hangon, melyet megérkeztekor használt, és ismét megállt a hálószoba közepén. - Micsoda kutyakomédia? Bál volt itt? - és úgy nevetett, hogy köhögött, elfulladt a szava.

- Min nevetsz?

- Bál volt - ismételte Ákos -, bál volt a mi házunkban? Mulattál, anya?

- Vártalak - mondta az asszony egyszerûen - és zongoráztam.

- Az ám - szólt Ákos gúnyosan -, bál volt - és vádlóan -, bál.

De alig ejtette ki ezt, torkát görcs szorította össze, lehanyatlott a zsöllyébe, és zokogni kezdett.

Egész testét rázta a száraz zokogás, mely szájából vonyítva, könny nélkül szakadt ki. Odaborult az asztalra.

- Szegényke - jajgatott -, szegényke, csak õt sajnálom.

Maga elõtt látta Pacsirtát, úgy, amint az álomban: a palánk mögül nézett rá eszelõsen, és kérte, hogy segítsen rajta. Nem bírta el ezt a képet, meg azt, amit érzett. Szinte csaholta keservét.

- Jaj, mennyire sajnálom, jajajaj.

- Miért sajnálod? - kérdezte az asszony.

Felesége nem akart belemenni a játékba. Szerepe különben is könnyebb volt. Bódultan hevert ugyan a szokatlan, kései lefekvés miatt, de azért rendelkezett ellenõrzõ értelmével, azonkívül nem látta azt az álomalakot, melyet az ura, és nem olvasta Pacsirta levelét sem, mely mély benyomást gyakorolt Ákosra.

- Sohase sajnáld - szólt az asszony, hogy nyugodt, hideg szavával hûtse -, semmi okod rá. Elutazott. Majd visszajön. Neki is kell szórakozni. Ne légy oly önzõ.

- Milyen árva - suttogta Ákos, maga elé meredve -, milyen árva.

- Holnap megjön - mondta az asszony közönyt tettetve. - Holnap este itt lesz. Akkor nem lesz árva. No, feküdj már le.

- Nem értesz engem - felelt az öreg indulatosan. - Nem arról beszélek.

- Hát mirõl?

- Arról, ami itt fáj, itt - és szívét verte. - Arról, ami itt van. Errõl itt. Mindenrõl.

- Aludj már.

- Nem alszom - mondta Ákos hepciásan. - Azért sem alszom. Most végre beszélni akarok.

- Hát beszélj.

- Mi õt nem szeretjük.

- Kik?

- Mi.

- Hogy mondhatsz ilyent?

- Igenis - kiabált Ákos, és kezével az asztalra vert, mint elõbb. - Gyûlöljük õt. Utáljuk.

- Megõrültél? - kiabált az asszony, ki még mindig az ágyban feküdt.

Ákos pedig, hogy kihozza sodrából feleségét, és megbotránkoztassa õt, egyre emelte hangját, mely megbicsakolt, rikácsolt.

- Azt akarnánk, hogy ne is legyen itt, úgy, mint most. És azt se bánnánk, ha szegény akár ebben a pillanatban meg...

Nem mondta ki a szörnyû szót. De így még szörnyûbb volt, mintha kimondta volna.

Az asszony kiugrott az ágyból, eléje állt, hogy megakadályozza a botrányt. Halottfehér lett. Felelni akart valamit, de torkán akadt a szó, mert önkívületes izgalma ellenére gondolkodott azon a szörnyûségen, melyre ura célzott, hogy vajon igaz-e, nem-e. Döbbenten meredt rá.

Ákos azonban nem beszélt.

Felesége most már várta volna szavát. Szinte kívánta, hogy beszéljen, mondja ki, mondjon ki mindent. Érezte, itt van a nagy, végsõ leszámolás órája, melyre sokat gondolt, de azt hitte, hogy mégsem történik meg, legkevésbé pedig vele és ilyenkor. Leült a szemben lévõ zsöllyébe, minden ízében remegve, mégis elszántan, s valamit, egy csöppet kíváncsian is. Nem is szólt közbe, mikor ura beszélni kezdett.

Ákos így folytatta:

- Hát nem jobb lenne az? Neki is, szegénynek. És nekünk is. Tudod, hogy mit szenvedett? Csak én tudom, az én apai szívem tudja. Így-úgy, suttognak mögötte folyton, lenézik, kiröhögik. És mi, anya, mit szenvedtünk mi. Egy év, két év, vártunk, reménykedtünk, múlt az idõ. Azt hittük, hogy csak véletlen az egész. Azt mondtuk, hogy majd jobb lesz minden. De mindig rosszabb lesz. Mindig rosszabb és rosszabb lesz.

- Miért?

- Miért? - kérdezte Ákos is, majd egész csöndesen mondta. - Azért, mert csúnya.

Elhangzott, elõször. Utána csönd támadt. Kopár hallgatás kongott közöttük.

Az asszony fölugrott. Nem, mégsem így képzelte el ezt. Mikor a leányáról beszélgettek, és kíméletesen kerülgették a kérdést, azt gondolta, hogy egyszer majd csakugyan rátérnek részletesebben, és pontról pontra kifejtik, talán napokig is vitatkoznak, õ meg az ura és talán néhány rokon, Béla és Etelka, mintegy bizottsággá alakulva, de nem ily nyíltan, nem ily durva egyszerûséggel. Az, amit Ákos mondott, egyszerre véget vetett minden további ellentmondásnak, eszmecserének, lehetõségnek. Fájt neki. Fölháborította a kegyetlensége, az õszintesége. Egy nõt sértett meg az ura, az õ leányát sértette meg. És mintha csak ez a sérelem történt volna vele, haragosan, duzzogva rikoltott föl:

- Nem, nem.

- De igen, igen. Csúnya, nagyon csúnya - kiáltott Ákos kéjelegve -, csúnya és öreg szegény, ilyen csúnya - és száját orrát förtelmesen elhúzta -, olyan csúnya, mint én.

Föltápászkodott a zsöllyébõl, hogy megmutassa magát igaz mivoltában, és az asszony mellé állt.

Így meredtek egymásra Pacsirta agg szülei, egy ingben, mezítláb, majdnem meztelenül, a két kiszáradt test, melynek ölelésébõl valaha a leány született. Mind a ketten reszkettek az izgalomtól.

- Részeg vagy - szólt az asszony megvetõen.

- Nem vagyok részeg.

- Az Isten ellen vétkezel.

- Ha sánta volna - ordított Ákos -, ha púpos volna, ha vak volna, akkor sem volna ilyen csúnya - és most már sírt, bõ könnyek mosdatták szivarhamutól mocskos arcát, gyötrõdõ lelkét.

Az asszony azonban kiegyenesedett.

- Kérlek - mondotta egyszerre oly szigorúan, hogy ezt nem lehetett róla föltételezni, szemében oly éles értelemmel, melyet eddig nem látott senki, nem ismert senki abban a környezetben, amelyben mozgott. - Kérlek - és fölemelte hangját -, megtiltom, hogy így beszélj a leányomról. Õ az én leányom. Nekem kell megvédeni az én leányomat, a te leányodat, veled szemben. Szégyelld magad.

- Micsoda? - hebegett Ákos, és visszahökkent.

- Nem engedem - szólt az asszony, és az asztalra csapott. - Ezt már mégsem engedem. Kutyakomédia, mondtad az elõbb. Nahát, ez a kutyakomédia.

Ákos magára ocsúdott részegségébõl, mely mintha világosodott volna.

- Jó - hagyta rá -, beszéljünk okosan. Velem lehet okosan beszélni.

- Veled ma nem lehet okosan beszélni. Hajnalban jössz haza, fölfordítod a lakásom, elszemeteled a pénzt, fejemre akarod gyújtani a házat, összevissza beszélsz. Elõbb aludd ki magad - és indult az ágy felé.

- Anya - marasztalta Ákos -, maradj kicsit - mondta szinte könyörögve.

Az asszony ott maradt.

- Mit akarsz tulajdonképp? - vallatta urát. - Miért sírsz? Miért ordítasz? Nem értelek.

Keményen beszélt.

Most szünetet tartott. És gyengébb hangon:

- Jól van, nem megy férjhez. És aztán? Sok lány nem megy férjhez. Harmincöt éves, még mindig jöhet valakije. Sohasem lehet tudni. Akkor, mikor legkevésbé várjuk. Szólítsam meg az embereket az utcán, vagy apróhirdetést tegyek az újságba? Egy Vajkay-lánynak. Ugyan, eredj kérlek.

Anya elhallgatott. Ákos várta, hogy csak beszéljen. Jólesett a szava, minél kíméletlenebb volt, annál jobban. Csak még erõsebben vágná-verné.

Majd folytatta az asszony:

- Vagy férjhez megy. No, mondjuk. Tegyük fel. Akárkihez, aki kéri. Mert ilyent mindig lehet találni. Azt hiszed, a mai házasság olyan mennyország? Hernád Janka férjhez ment. Záhoczkyné mesélte, hogy múltkor kisírt szemmel jött a nõegyleti bálba. Elvette egy kártyás semmiházi, fél év alatt elkártyázta a hozományt, most aztán ott vannak. Proszner Magdát veri az ura. Veri, kérlek, és iszik. Szilkuthy Biri esetét ismered. Ma itt volt és kitálalt. Kár, hogy nem hallottad. Ezt akarod annyira? Nem, csak maradjon nálunk, sohase lesz boldogabb, mint itt. Ha már az Isten is így rendelte. Hisz annyira megszokott bennünket.

Az utcán, közvetlen ablakuk alatt részegek kurjongattak, talán a párducok egy csoportja, mely arra haladt éji útján. Megvárták, míg elhangzik a lárma.

Vajkayné töprengett, mindig visszatérve a kiinduló gondolatra.

- Képtelen dolgokat mondottál. Nincs-e meg mindene, amit szeme-szája kíván? Kilenc ruhája van, kettõt az idén csináltattam, és öt pár cipõje van. Õsszel kérte, vegyem meg a gyönyörû kék tollboáját, hát megvettem neki, azonnal, ebben a rettenetes drágaságban is, pedig tizennégy forintba került. Nem járatjuk-e tisztességesen, ahogy hozzánk illik? Takarékoskodtunk, az igaz, mert nehéz az élet. De amit hoztam ehhez a házhoz, az övé, az õ hozománya, senki sem nyúl hozzá. Minden krajcárom félreteszem, dolgozom öreg napjaimra, a jót is elvonom magamtól, hogy neki maradjon minden, amit kedvel, a legjobb. Vagy nem neveltettük? Elvégezte iskoláit, magam tanítottam zongorára, ebben nem sokra haladt, de mindenki elismeri, hogy finom, mûvelt lány. És hogy kézimunkázik. Sok szülõ büszke lenne rá. Nézd ezeket a remek terítõket. Mind tõle való. Bûn volt, amit mondottál. Bûn és ostobaság.

Most keresett valamit emlékeiben. Hosszú szünet utána szólt csak:

- Ötéves korában leesett a padlás följárójáról, bezúzta koponyáját. Koponyarepedéstõl, agyrázkódástól tartottak. Emlékszel, lehivattuk a pesti tanárt is. Két álló hónapig raktam szegény, véres fejecskéjére a jeges tömlõt, elcsigázódtam, tönkrementem. Engem vádolsz? Most is mindig vele jövök-megyek. Õ az én egyetlen barátnõm. Mi lenne nélküle az életem? Csak azt tudom, hogy szeretem, és jobban már nem lehet szeretni senkit.

Új rohamot kezdett, az apa felé fordulva.

- És te is szereted õt, apa, nagyon szereted. Hiába beszélsz, öreg, kedves apuska. Akkor, mikor az történt, magad sürgönyöztél a tanárért, éjfélkor futottál el, mint az õrült, és ugráltál, mikor a tanár azt mondta, hogy már nincs is rá szükség. Tavaly is mit csináltál, mikor elrontotta kicsit a gyomrát. És mindig magad kísérted az iskolába, nagylány korában is. Ha pedig nem jött haza pont fél egyre, attól féltél, hogy elgázolta a kocsi. Vastag ruhákat vettél neki, hogy meg ne fázzék, és miattad járt vastag harisnyákban is, szegényke. Egészen mulatságos voltál. Kinevettünk a leányoddal. Jaj, be jót kacagtunk sokszor. Nincs igazam?

Ákos bágyadtan mosolygott.

- Nem ez a hiba - folytatta az asszony -, hanem abban tényleg hibás vagy, hogy kerülöd az embereket. Utóbb egészen elvadultál, úgy élsz, mint egy embergyûlölõ. Nem lehet ilyen elzárkózottan élni, mint mi. Õ is szeretne társaságba járni, csak nem mondja. Miattad kuksol folyton itthon. Azt hiszi, hogy te ideges vagy, ezért nem megy sehová. Nélküled különben sem akar. Pedig látod, mennyire szeretnek, tisztelnek, becsülnek. Környey, Priboczay, Füzes Feri. Meg aztán - és itt gondolkozott - mindenki. Határozzuk el, hogy hetente legalább egyszer társaságba járunk, és elvisszük õt. Aki nem mutatkozik, azt elfelejtik. Egy kis változatosság kell. Akkor minden másképp lesz. Jó?

Örült, hogy felesége legyõzte õt érvekkel, és most, hogy a nevetségesség utolsó derítõ motívumát is fölhozta, Ákos visszavonult, boldogan megadta magát.

- Mért nem beszélsz? - unszolta az asszony.

Az öregúrnak már nem volt szüksége vigasztalásra. Megenyhült, el is álmosodott, talpa fázott az áthidegülõ padlón. Lassan, immár egészen kijózanodva azoktól a hullámzásoktól, melyek vérét fölkorbácsolták, az ágy felé ment, s ernyedten a dühkitöréstõl végigfeküdt rajta.

Kellemes volt feküdni, márcsak azért is, mert nem kellett szembenéznie feleségével. Szégyellte az elõbbi komédiázást, a pipogya, érzelgõs szószátyárságot, melyet csak részeg engedhet meg magának, a józan pironkodik miatta. Valósággal elbújt az ágyban, paplanát szájáig felhúzva. Figyelt, mi történik most.

Felesége azonban kifogyott a szóból. Ült a zsöllyében.

Most õ szerette volna, ha ura megerõsíti abban, amit mondott, vagy ellene támad. Új szavakat várt, új szempontokat, melyek támogatják az övéit, vagy végképp megdöntik. Mert bármily szilárd hangon beszélt, belül egyáltalán nem volt biztos. A fortélyos ügyvédi érvelések, a ravaszul, gyanúsan-lendületes, mindig nekifohászkodó védõbeszédek szerkezetében, építésében, úgy tetszett, mégis volt valami hézag, mely üresen maradt, valami rés, melyet ki kellett volna tölteni. De Ákos nem visszhangozta a jóságos szóáradatot, mellyel felesége elkábította õt.

Így magára maradt, és kínzóbb gondolatok mardosták, mint urát, kit õ vigasztalt meg. Fölkelt, mintha kérdené, ki segíthet rajta, ki segíthet õrajtuk. És minden eszébe jutott, mindenki eszébe jutott. Még Ijas Miklós is, egy pillanatra, ki oly szívesnek mutatkozott.

De a gondolatot azonnal elvetette. Õ még gyermek, alig huszonnégy éves.

Ákos némán feküdt.

Mégiscsak a nõnek kellett újra megszólalnia. Mintegy önmagában mondta, összefoglalva mindazt, ami a vitának eredménye.

- Mi nagyon szeretjük õt - hangsúlyozta - mind a ketten. És ha ezerszer is jobban szeretnénk, akkor...

- Akkor? - segített neki Ákos, lehúzva szájáról a paplant, mert kíváncsi volt - mi lenne akkor?

- Akkor - sóhajtott anya -, mit csinálnánk akkor? - kérdezte.

- Igaz - mondta Ákos zengéstelen, remény nélküli hangján - mit csinálnánk? Semmit sem csinálnánk. Mindent megtettünk.

Mindent megtettünk, gondolta az asszony, mindent, ami embertõl telt, mindent elszenvedtünk.

És körülnézett. De Ákos megint hallgatott.

Látta, hogy immár egyedül áll a szobában, egyedül az egész világon, azzal, ami fáj, és szívét olyan kétségbeesés szorította, hogy majd összeroskadt.

De tekintete ekkor önkénytelenül odatévedt az ébenfa feszületre, mely az összetolt hitvesi ágyak fölött lógott a falon.

A fekete fa-alapon csüngött a drága, elsanyargatott test, olcsó gipszbõl mintázva, aranyfüsttõl befuttatva, úgyhogy a sovány bordák, a kíntól kifelé roskadó mellkas, a halálos verejtéktõl csapzott, dús férfihaj is aranyosan csillogott.

Évtizedek óta nézte õket az ájult Istenember, élete és halála határmezsgyéjén. Ismerte minden szavukat, minden mozdulatukat, s õ, ki a szíveket és veséket vizsgálja, tudta, hogy most nem hazudtak.

Karjait hõsien vetette szét a keresztfán, fölistenítve minden emberi fájdalmat az egyetlen mozdulattal, melyet csak õ tett, mióta áll a világ. De a feje a mindjárt beálló dermedet közönyében bukott elõre, és arca már megkövült a kínszenvedéstõl. Nem nyújthatta e nõ felé sem segítõ kezét.

Jelenléte azonban mégis nagy volt, igaz valóság ebben a polgári szobában, hol minden kicsiny volt, egy világtörténeti tragédia magasztosságát, a lángész és forró szeretet végtelenségét árasztotta az édes Jézus, ki a boldogtalanokért jött a világra, és meghalt azokért, akik szenvednek.

Az asszony egy lépést tett a feszület felé. Szemében pedig most elõször csillant meg egy igen kis könny.

Ismét õ kezdte.

- Imádkozni kell - mondta maga elé, inkább magának, hinni kell Istenben, ki megváltott bennünket, mindnyájunkat. Én sokat imádkozom. Éjjel, ha fölébredek, és nem tudok aludni, mindig imádkozom. Akkor megkönnyül a szívem, és hamar elalszom. Imádkozni kell, apa, és hinni. Isten megsegíti majd õt. És megsegít bennünket is.

Ákos erre nem szólt semmit. Nem mintha nem értett volna egyet feleségével. Vallásos lélek volt õ is, különösen negyven éves kora óta, buzgó katolikus, ki minden húsvétkor gyónt, s magához vette az Úr szent testét, de Sárszegen az volt a szokás, hogy a férfiak szemérmes kegyelettel takarták el vallásos voltukat, mint a könnyüket, csak a nõk mutogatták, de tõlük ezt meg is követelték.

Anya eloltotta a villanyt, lefeküdt az ágyba. Õ is magára vonta a paplant a szájáig.

Nem döntötték el azt, amit akartak. Semmi megoldásra sem jutottak, de legalább elfáradtak. Ez is volt valami.

Vagy három percig hallgattak.

Aztán Ákos fölült ágyában.

- Te - mondta jelentõsen -, megint láttam.

Az asszony tudta, kirõl van szó.

- Igen?

- Ott ült a Baross-kávéházban. Köszönt.

- És te?

- Visszaköszöntem. Hogy ne higgye. Ivott.

- Már iszik is - biggyesztette el száját Vajkayné.

- Mindig mondtam - szólt Ákos -, hogy nem lesz jó vége. Rossz bõrben van. Nem él soká.

Évek óta tárgyalták Cifra Géza sápadtságát, soványságát, titkos betegségét, mely idõnként váltakozott, és mindig megjósolták közeli halálát is, márciusra, októberre. De a kis vasúti tiszt csak éldegélt, otromba barátjaival, el nem múló náthájával és gyógyíthatatlan zavarával. Ákos gondolkozott.

- Az Isten nem ver bottal - tette hozzá, és lefeküdt.

Majd megint fölült.

- Ég a pokol - mondta tréfásan.

A gyomra égett, kegyetlenül, nyelve tövéig. Szódabikarbónát vett be, s oly ügyetlenül, hogy hálóingére hullt, bepiszkította állát. A fehér port rágta fekete fogaival.

Nem gyújtották meg a mécsest. De nélküle sem volt sötét. A leengedett redõk résein átszüremkedett a világosság, a falon fényes léniák inogtak, és az utcáról a piacra haladó parasztszekerek zaja hallatszott be.

Megvirradt.