TIZENEGYEDIK FEJEZET

(melyben a kései ébredésrõl, az esõrõl van szó, és a párducok ismét megjelennek)

Akik éjszaka élnek a boldog fõvárosokban, és nappal alusznak, a korhelyek, megszokják, hogy fölnyitván szemüket, ismét sötét van köröttük, ismét az éjszakát látják, melytõl elõzõ nap búcsút vettek.

Ez az õ fekete reggelük. Nem ijednek meg tõle. Nyújtózva köszöntik, álmos kezükkel meggyújtják a lámpát, fürdõszobájukba sietnek, ott mosdanak, borotválkoznak, szekrényük elõtt öltözködnek, és frissen lépnek ki a homályos utcára. Az emberek, kik itt mozognak, már fáradtak a napi lótás-futástól, eltörõdtek a sok tárgyalásban, veszekedésben, zabálásban, hátuk mögött sok-sok óra, reggeli és ebéd, csak a vacsora meg a lefekvés van elõttük. Lassabban mennek, halkabban beszélnek, és láthatóan csalódtak már a napban, mely vége felé közeledik, mint mindenben. Bérkocsi döcög elcsigázott lóval, mely reggel még szaladni is tudott. Bánatos aléltság remeg a levegõben. De ez a szomorúság nem veri le õket, hanem annál inkább érzik saját vidámságukat, reményüket. Ruganyosan lépkednek tompult embertársaik között, kiket elhagynak az egyenlõtlen versenyben, ránevetnek a villanyfényre, eszükbe jut a verõfény, melynek hátat fordítottak, lubickolnak az életkedvben, és könnyedén, boldogan, majdnem kajánul fordulnak be egy rikítóan világított mulatóhely márvánnyal rakott elõcsarnokába, hová szenvedélyük vagy foglalkozásuk szólítja, s folytatják tegnapi életüket.

Annak azonban, ki nem így élt, valahol vidéken, s mindig reggel ébredt, az ilyen kései fölkelés csupa riadalom, önvád, szomorúság.

Amint az ablakra pillant, mely még sötét, azt hiszi, hogy nem virrad meg, s tovább akar aludni, befeküdni a másik éjszakába is, mely eddig mindig ágya volt.

Testét nem elégítette ki a nappali pihenés. Aztán egyszerre eszébe jut minden. Az, hogy micsoda rendkívüli dolgok történtek elõzõ éjszakán, melyet ébren töltött, micsoda poharak, kártyák, szavak forogtak, micsoda új irányba kanyarodott az élete, és még át sem gondolhatta ezt, meg sem foghatta, máris talpra kell szökkennie, mert az elmulasztott idõ gondolata bántja, sarkallja a kötelesség, hogy jóvátegye hibáját vagy elintézze teendõit, s belehelyezkedjék a rendes kerékvágásba. Ámolyogva kel, de sem szobáit, sem meghitt tárgyait, sem az utcát nem ismeri föl. Mindenen mintha vékony koromréteg lenne. Nem látta a napfényt, mely idõközben természetes módon elhamvadt, nem köszöntötte a reggelt és delet, mely tudta nélkül megfeketedett, s most csak pörnyéjét, kiégett salakját hagyta hátra ijedelmes meglepetésként. Azt sem tudja, éhes-e, jóllakott-e, melege van-e vagy fázik. Így ténfereg, míg megtalálja a helyét térben és idõben, s akkor veszi észre, hogy kábult, fáj a feje.

Az asszonyt, ki késõ délután öt felé nyitotta föl szemét, ilyenféle érzések marcangolják. Õ ébredt elõször. Ura még aludt.

Vigyázatosan kilépett az ágyból, felöltötte barhent ruháját, bekötötte fejét. Takarításhoz fogott, mint holmi öreg cseléd. Kezében szemétlapáttal, seprõvel szobáról szobára csoszogott.

A zongorán még mindig égett a két lámpa, melyet tegnap meggyújtott. Egész éjszaka, egész nap virrasztottak itt a lángok. Szemrehányást tett magának a fénypazarlás miatt.

Sok dolga akadt. Többször elõfordult ezen a héten, hogy egyik szoba székeit átvitték a másikba, ezeket ki kellett választani, odatenni, hol évtizedek óta álltak. Pacsirta munkáját, a terítõt, mely alatt megtalálták a kamrakulcsot, sokáig kereste, míg megkerült. Ezt ráborította a tükör márványlapjára, lenyomtatva a két kapcsos arcképalbummal. Nézelõdött, nem maradt-e valami jel, mely elárulná õket. Még csak a zongorát kellett letakarítani, elrakni róla a hangjegy-füzeteket, lezárni kulccsal. A kulcsot bevitte a hálószobába, átadta urának, ki már ébredezett.

Itt letérdelt, és ronggyal tisztogatta, sikálta a piszkos, nyálas, szivarhamus padlót, szedegette a pénzdarabokat, a bankókat, melyek szerteszéjjel hevertek. Zörögve takarított. Ákost ez a zaj kergette ki az ágyból. Hamar felöltözködött. Közönyös dolgokról beszélt.

- Hány óra?

- Fél hét.

Amint a tükörben megpillantotta állát, melyen még most is ott látszott a szódabikarbóna, félrenézett. Gyermekesnek, ízetlennek tartotta a tegnapi jelenetet. Nem szólt róla. Felesége sem.

- Milyen sötét van - mondta.

- Igen, késõre jár. Mingyárt itt a vonat.

- Hûvös van.

- Igen, künn esik.

Az asszony fölhúzta a redõnyöket, szellõztett. Hideg, barátságtalan levegõ csapódott be a pállott szobába, meglobogtatva a függönyöket.

Esett.

Hallani lehetett a szél füttyét, a cégérek zörgését. Gázlámpák üvegeirõl csorgott az esõ. Nedves, gömbölyû esernyõk puffadoztak. Az emberek csatakos nadrággal cuppogtak a sárban, arcuk eltorzult, amint a viharral viaskodva tartották az esernyõ nyelét. Csatornák bádogszája okádta a habos vizet, mely patakokban rohant le a Petõfi utca gazos árkába. Veres Mihály egészségtelen, sötétes mûhelyében már petróleumlámpa füstölgött.

Pár percig mind a ketten nézték ezt a képet.

- Õsz van - szólt Ákos.

- Igen - felelte az asszony -, egészen õsz van.

Becsukták az ablakot.

- Végy majd õszi kabátot - mondta aztán -, mert megfázol. És esernyõt is.

- Siess, kérlek - sürgette Ákos.

- Látod, hogy sietek.

Nem is volt oly egyszerû rendbe hozni mindent, az öt szobát, folyosót, egyheti rendetlenség után.

Cseteltek-botoltak, és minél inkább iparkodtak, annál lassabban ment.

Fél nyolcra járt. Ákos kezébe vette az esernyõt, kinyitotta a szobában, megbizonyosodni, hogy nem rozsdásodtak-e meg drótjai, és fölhúzta régi mogyorószín õszikabátját, mely elöl-hátul bõ lévén, nagyon soványnak mutatta.

Indulni akartak, mikor hirtelenül a földre kuporodott. A ruhaszekrény hátsó lábánál megpillantott egy aranyat. Fölvette, átadta feleségének.

- Tedd el.

Az asszony pedig, ahogy az utcára értek, visszafordult a kapuból.

- Várj - mondta, - ezt visszaviszem - és az új krokodilbõr-tárcájára mutatott. - Még sem akarnám. Ezzel.

- Jó - bólintott Ákos.

A szél sivalkodott. Nekiment Ákosnak, megpöndörítette, és ki akarta tépni kezébõl az esernyõt. Szemtelenkedve belefújt szájába, úgyhogy elállt a lélegzete. Az asszonyt is emelgette, ki ura után sántikált, hogy el ne késsék. Kocsira szálltak.

Künn az indóház elhagyott volt. Lélek sem mutatkozott.

Szaporázta az esõ, mosta a nyári portól piszkos kocsikat, bugyborékolt. Néhány zöld láng lobogott a pályatest fölött, az üres sínek messzeségében. Kõszénfüst szállt, a levegõben a kén sátáni szaga érzett.

Fél kilenc elmúlt, de még egyetlen csengettyû sem szólt. Sötétség borult a raktárokra.

Csak oldalt, a távíróhivatalban aranylott a lámpafény az ablakokon. Itt, ezen a boldog szigeten, hová nem hatolt a szél zúgása, esõ nedve, idilli nyugalomban üldögéltek a távírótisztek asztaluk fölé hajolva, s fantasztikus selyemhernyótenyésztõk módjára gombolyították a hosszú, fehér fonalakat, melyek a világot áthálózzák és összekötik, erõs kötelékkel. Hordárok dõltek a málhaházban gyalulatlan deszkaládákhoz, melyeken hátrányos ákom-bákomok komorlottak.

Vajkayék az indóház üveges tornácán ültek le egy terített asztal mellé.

Kilenc óra után Cifra Géza, kinek megint éjjeli szolgálata volt - úgy látszik, valakit helyettesített -, kilépett az állomásfõnökségtõl, melynek kenetlen ajtaja nyikorgott.

Õszikabátot viselt, s karjára sietve fölgyûrte a piros szalagot, a szárnyas kerékkel. Zsebkendõt tartott szája elé, hogy ne szívja közvetlenül a nyirkos levegõt, törölgette orrát.

Nagyon halvány volt. Bizonyára õ is hajnalban feküdt le.

Arcéle így a párás levegõben majdnem gonosznak tetszett. Vajkayné azt érezte, hogy ez az ember mindenre képes, titkos üzelmekre, sikkasztásra, talán még gyilkosságra is. Aztán milyen beteges, rá sem lehet ismerni. Összenéztek az öregek, és néma pillantásukkal megint eltemették, megállapítván, hogy vége. Márciusra, akkorra biztosan vége.

Odasietett hozzájuk, márcsak azért is, hogy a tegnapi félreértést eloszlassa, vagy megtudja, mi az oka, mihez kell tartania magát a jövõben. Náthás hangján kérdezte:

- Ma jön?

- Ma.

- Van bõven idõ - s kivette zsebóráját, szokása szerint. - A tarkövi két és fél órát késik.

Közönyösen mondta ezt, aztán eltávozott. De az, amit közölt, nagy izgalmat keltett a két öregben.

- Két és fél órát késik.

- Csak nincs valami baj? - kérdezte Ákos hangtalanul.

- Nem hiszem - szólt felesége ugyanúgy.

- De miért késik?

- Hallottad, azt nem mondta.

- Meg kellett volna kérdezned.

- Igen.

- Én talán sürgönyzök.

- De hová?

- Igaz, a vonat már úton van.

Ákos mégis fölkelt. Ottfeledve esernyõjét, kitámolygott a sínek közé, és a nedves kavicsokon botorkált, hogy valakitõl fölvilágosítást kérjen, valami megnyugtató választ. Tocsogott a szakadó esõben. De a hordárok is lefeküdtek már, falócákon az igazak álmát aludták, horkolva. A gépház körül egy mogorva, piszkos fûtõházi munkásra bukkant, ki valami vasrudat cepelt, meg egy francia harapófogót. Nála érdeklõdött, hogy miért késik a vonat.

- Majd begyön - mondta a munkás -, várni köll.

- Nincs valami szerencsétlenség, kérem?

- Azt én bizony nem tudom.

Ákos nézte a hektikás munkást, és a lelketlen izgatókra gondolt.

- Tessen arra jobbra - szólt a munkás.

Arra jobbra is ment, meg arra balra is, meg arra oldalt is. De nem talált senkit. Cifra Géza is bement valahová.

Ez volt az elsõ õszi nap, melyen az emberek otthon maradtak.

A peronon csak Vajkayné ült.

Csuromvizesen ért vissza hozzá.

- Megtudtál valamit?

- Semmit.

Megint letelepedett az asztalhoz. Ákos torkán émelygések futottak fölfelé, szájáig, gyakran nyelt, szíve kalimpált. Azt képzelte, hogy elájul a rosszulléttõl, leszédül a székrõl, és menten vége. A csömör undok szédülete most fogta el. Szeretett volna odadõlni a vaspóznához, mely a tornácot támogatta, a földre vágódni, de uralkodott magán, meg kellett várnia, míg megérkezik.

- Rosszul vagy?

- Kicsit.

- Rendelj talán valamit.

Odacsöngették a pincért. Az bõbeszédûen válaszolt kérdéseikre, és egy vasúti szerencsétlenség részletes elmondásával szórakoztatta õket, mely évekkel ezelõtt történt. Locsogott, mint az esõ.

Hideg tejet rendeltek.

Ákos levette kalapját, hogy fejét kiszellõzze a hûs levegõben. Homlokán szederjes sáv maradt a kalap szoros bõrbetétjétõl. Csak most lehetett látni, mivé lett. Bõre összegyûrõdött, mint a papír, arca krétafehér volt, az a kis hús, melyet magára szedett az utóbbi napokban a Magyar Király konyhájából, a kedves pirosság eltûnt. Ismét sovány lett, vézna és színtelen, mint mikor elutazott leánya.

- Igyál pár kortyot. Ez hûsít.

Ákos ivott, és ezt gondolta:

- Vasúti szerencsétlenség.

Az asszony pedig ezt gondolta:

- Nem késik a vonat, valami más történt.

Az öreg úgy képzelte - és néhány gyanús jel meg is erõsítette sejtelmét, hogy a vonat összeütközött valahol, csak még titkolják, nem merik bevallani, s összetorlódott kocsikat látott maga elõtt, a romok alatt vérzõ, hörgõ sebesültekkel. Majd arra a föltevésre hajlott, hogy a mozdony csak kisiklott, nyílt pályán vesztegel, és az esõben-éjben gyanús emberek rohanták meg. E föltevések között tétovázva hol az egyiknek, hol a másiknak hitt. Felesége viszont kezdettõl fogva azt tartotta, hogy a vonat már régen megérkezett, még akkor, mikor nem voltak itt, vagy késõbb, csak nem vették észre, s leányuk kereste õket, aztán elment, lehet, hogy haza, de lehet, hogy továbbutazott más ismeretlen helyre, hol sohasem fogják megtalálni.

Nem tudta megmagyarázni, miért gondolt ilyesmire, és hogy történhetett ez. De az õ kétségei, melyek kevésbé voltak véresek, mint uráéi, sokkal jobban fájtak, épp érthetetlen, titokzatos voltuknál fogva.

Közben pedig így beszéltek:

- Jobban vagy?

- Jobban.

- Hány óra?

- Tíz múlt.

Tíz után mégis benépesedett az indóház. Elállt az esõ, és negyed tizenegykor várták a gyorsat.

A sárszegi értelmiség egyetlen szórakozása az volt, hogy akár érkezett valakije, akár nem, kisétált a vonat elé, hogy szemügyre vegye az utasokat, beleringassa magát pár percig a nagyvárosi élet incselgõ káprázatába.

A pesti gyors percnyi pontossággal futott be, és a hatalmas mozdony a jámbor sárszegi publikum szórakoztatására rikkantott, szikrákat eregetett, afféle alkalmi tûzijátékot rögtönzött.

Ákost és a feleségét ez nem foglalkoztatta.

Õk a kiszállókat figyelték, mintha közöttük lehetne az, akit vártak.

Gõgös pestiek érkeztek, gyönyörû takarókkal, disznóbõr bõröndökkel, melyeket hajlongva vett el tõlük a Magyar Király portása, aztán kikísérte õket a fogadó üvegezett, világos omnibuszáig, és hazavitte a vendégeket, kiket friss vacsora, tiszta szoba várt.

Azok, akik tovább utaztak, nem sokáig néztek ki a jelentéktelen állomáson. Legfölebb félrevonták a függönyt, aztán megint összecsukták, fitymáló arckifejezéssel. Egy villanyfényes ablaknál európai kényelemmel fölszerelt, külföldinek tetszõ hölgy állt sállal a nyakán, s a rozsdás, szivattyús kutat meg az állomásfõnök ablakaiban levõ muskátlikat nézegetve ábrándozott, micsoda nyomorult fészek lehet ez itten. Az étkezõkocsi konyhájában, az ablak elõtt, pillanatra föltûnt a szakács, fehér sapkájával, piros arccal és valamin jóízût nevetett.

Most hágott tetõpontjára a szülõk riadalma.

Ha izgatott állapotban vagyunk, akkor minden jelentõssé válik, amit különben meg sem figyelünk. Ilyenkor maguk a tárgyak is - egy lámpaoszlop, egy kavicsos út, egy bokor - fokozottan éli a maga õsi, zárkózott, embernek ellenséges életét, s szívünket fájdítva mutatja közönyös mivoltát, úgyhogy visszadöbbenünk tõlük. Az emberek pedig, kik mindig önzõek, és testvértelenül rohannak céljuk felé, egy szavukkal, egy mozdulatukkal emlékeztetnek bennünket, milyen egyedül vagyunk, és ez a szó, ez a mozdulat minden látható ok nélkül örökös jelképévé dermed lelkünkben az élet egész céltalanságának.

Így hatott a két öreg emberre is a nevetõ szakács.

Mihelyt meglátták, nemcsak sejtették, hanem bizonyosan tudták, hogy hiába várnak, az éj elmúlik anélkül, hogy leányukkal találkoznának, bizonyosan érezték, hogy sohasem érkezik meg.

Nem is õk maguk vártak már. Minden tárgy köröttük és minden ember maga a várakozás volt.

A tárgyak álltak, az emberek jöttek-mentek.

Nyugat felé dalmahodó, tintafekete felhõk borították az eget.

Környey Bálint is azok közé tartozott, kik gyönyörködve nézik végig a gyors érkezését és indulását. Hahotázva köszöntött barátjára:

- Megszöktél, öreg - mondta szemrehányóan -, vén párduc, cserbenhagytál. Hánykor kerültél haza?

- Három felé - szólt Ákos.

- Akkor kialudtad magad - mondta Környey, beleásítva kesztyûs markába. - Mi valamikor reggel kilenckor kászolódtunk haza.

A tejre mutatott.

- Látom azonban, te megint elzüllöttél.

- Fáj a fejem - szólt Ákos.

- Tanulj tõlem - kacsintott a vén bûnös. - Pincér, egy csizma sört. No, öreg.

- Nem, azt már nem merem. Semmit, semmit. Soha többé.

Aztán mikor Környey elé tették az üvegcsizmát, mohó élvezettel kebelezte be a gyöngyözõ, hûs sört feneketlen gyomrába.

Természetesen követték õt a párducok, vagy tízen, kik a kaszinói kárlátóról jöttek, melyen ma délután hatkor hideg malacvelõt ettek ecetes uborkával, és jól „bevörösboroztak”. Vele együtt mind leültek Vajkayék asztalához sörözni. Priboczay, Gaszner Máté, a kedves „Mátékám”, Zányi Imre kürtõkalapjában, Szolyvay, ki a váratlan hidegre más híján régimódi malaclopóköpenyét kapta magára, Füzes Feri szirupédesen mosolyogva, Doba bíró, ki virzsiniát szívott, és egy szót sem szólt.

Legvitézebb volt közöttük Szunyogh. Az le sem feküdt tegnap óta. Hajnalban néhány percre elalélt, de õsi szokás szerint az asztalra fektették, két gyertyát gyújtottak fejénél, és elénekelték a Circumdederuntot. Erre magához tért. Azóta egyik kocsmából a másikba ténfergett, folyton ivott, de csak pálinkát.

Most is kicsinylõen tolta el magától a sört.

- Etiam si omnes, ego non.

És pálinkát rendelt:

- Aquam vitae, aquam vitae.

Már csak latinul tudott beszélni, mégpedig leginkább a klasszikusokból vett idézetekkel. Egész oldalakat elfújt ilyenkor Vergiliusból, Horatiusból. Éles esze fölvillant a szesztõl. Részegnek nem is látszott. Egyenesen ült, kék szeme ragyogott, úgy tetszett, hogy õ az egész társaságban a legjózanabb. Csak vastag, vörös orrában volt sárga vasvatta, mert délután eleredt orra vére, és a patikus azzal tömte be.

A harmadik pohárka pálinka után Priboczay régi tréfáját ismételte meg. Gyufát gyújtott, és óvatosan Szunyogh szája elé tartotta. Nagyot nevettek.

- Vigyázat - szóltak többen -, fölrobban, meggyullad...

Szunyogh nem haragudott, maga elé bámult.

- Castigat ridendo mores - mormogta.

A társaság latinul tudó tagjai is odakiáltottak:

- Vino veritas, bátyám, vino veritas.

Füzes Ferinek ez a tréfa nagyon tetszett.

Valaha Szunyogh diákja volt, mint gyenge latinista, sokszor beszekundázott, ezért szerette ingerelni az öreget, visszafizetni a kölcsönt. Minthogy pedig más ötlete nem támadt, s kettõt sohasem tudott gondolni, csak egyet, azt, amit mások is gondoltak már, õ is gyufát gyújtott, abban a reményben, hogy ami egyszer bevált, másodszor is beválik, és az elõbbi sikert remélve, Szunyogh szája felé emelte.

Szunyogh azonban a lángot egy lehelettel elfújta, a gyufát kiütötte kezébõl.

Mind tapsoltak, csak Füzes Feri nem.

- Pardon - mondta élesen.

- Si tacuisses, philosophus mansisses.

- Tessék? - kérdezte Füzes Feri a gavallér hidegvérével és a rossz diák leplezetlen zavarával.

Végigmustrálta volt tanárját, közeledett hozzá.

- Silentium - szólt Szunyogh, felemelve reszketõ ujját, és végtelen kicsinyléssel nézett át ezen az inci-finci lovagon -, silentium - ismételte most már magának, belesüppedve mámorába, abba a békébe és csöndbe, mely majd eljön nemsokára -, silentium.

Füzes Feri leült, és azon gondolkozott, hogy elküldheti-e holnap ehhez a részeges kancsóhoz a segédeit.

A párducok pénteki napja úgy múlt el, mint általában szokott. Úgyszólván egész nap ruhástul feküdtek otthon a díványon, és gyógyítgatták magukat. Az asszonyok otthon ültek, ápolták a betegeket. Ebédre korhelylevest, citromos, vöröshagymás kaviárpépet készítettek, egymás után dugaszolták ki az ásványvizes üvegeket meg a söröspalackokat, mert a szeszmérgezés ellenmérge tudvalevõen a sör.

Csak délelõtt tizenegykor mentek el pár percre a férjek Priboczayhoz, ki a Mária gyógytárban, mint hû mulatótársuk, régi párduc, szakszerûen gyógykezelte, kikúrálta õket. Ekkor a patikában kinek-kinek egyéni ízlése és betegsége mérve szerint gyógyszereket kevert folyadékokból, leemelte a Tinctura Chinát, a Tinctura Amarát, a Tinctura Gentianát, beleöntötte a csinos, metszett poharakba, egy-egy csöppet vegyítve a Spiritus Menthából, meg a kisebb palackokból, melyekben illóolajok álltak, és végül megkeresztelte az egészet egy kis Aetherrel is. A szeszt sohasem szabad mellõzni.

Szunyogh külön kapott tiszta Aethert, és ez segített rajta.

A többiek körben álltak, koccintottak, kihörpintették a keserû poharakat, s szájukat, orrukat elfintorítva azt mondták: brr. Máris rendben voltak.

Környey most érces hangon szót kért.

Sok mindenrõl kellett beszámolnia: hogy ki mikor dõlt ki és ért haza, lábon-e, kocsin-e, egyedül-e, vagy attól az irgalmas szamaritánus bizottságtól támogatva, mely a tökrészeg párducokat, mint hullákat, elszállítja, aztán ki mit ivott, bort, pezsgõt-e vagy pálinkát, és ki hányszor hányt. Sárszegen ezt a jó mulatás fokmérõjének tekintették. Aki kétszer hány, az jobban mulat, mint az, aki csak egyszer hány. Tegnap némelyikük háromszor is hányt, ennek következtében „fényesen mulattak”.

Hajnal felé, mikor mind eláztak Panna néni híres jó borától, Környey vak tûzilármát csapott, odarendelte a tûzoltókat, kik parancsára levízipuskázták a kompániát. Innen tûzoltókocsikon vészjelt fújva robogtak az utolsó állomásra, a gõzfürdõbe.

Werner is velük tartott, az az osztrák vadászfõhadnagy, ki tegnap Ákosnak kibicelt, az a kuka alak, ki pityókos korában még morvául sem tud, de azért nagyon kedves fiú. Õ a gõzfürdõben semmi áron sem akart levetkõzni. De azért megfürdött. Sárgagombos katonai felöltõjében, sapkával fején, karddal oldalán, aranycsillagokkal hajtókáján lépett be a harminc fokos forró medencébe. A társaság megéljenezte, mint igazi hõst, mire õ kirántotta kardját. Majd tisztelgett, s amint bejött, merev díszlépéssel ki is ment a medencébõl az elõcsarnokba, onnan az utcára. Fegyverkabátjáról még csöpögött a víz, s mikor tovább haladt a reggeli levegõben, óriási gõzfelleg képzõdött körülötte. Az egész leírhatatlanul kedélyes, elmés, ötletes volt, érdemes arra, hogy megörökíttessék a párducok jegyzõkönyvében, melyet Füzes Feri vezet.

A párducok hallgatták ezt a beszámolót, mely kiterjedt a legapróbb részletekre, egy lelkiismeretes történetíró pontosságával, ki adatokkal szolgál a majdan hálás utódoknak. Olykor hahotáztak is a hallgatók, ökrendezve nevettek, de mindnyájan halványoknak látszottak.

Idõközben újak is belézengtek, vadidegenek, kik otthonosan telepedtek az asztalhoz. Egy madárképû ripacs, valami kardalos, ki a seregélyre emlékeztetett, odanyújtotta Ákosnak a kezét.

- Szervusz, kedves öregem.

- Szervusz, kedves öregem - válaszolt Ákos, és kezelt vele.

- Ki ez? - érdeklõdött az asszony.

- Nem tudom - mondta Ákos.

Számosan akadtak ilyenek, kikkel tegnap a bor lázában nyilván te-poharat ivott, és azt sem tudta róluk, kicsodák.

Általában az egész asztal ködben rémlett elõtte. Amint nézte ezeket a fakó arcokat, lekókadt fejeket, fõként Szunyoghot meg Dobát, úgy rémlett, hogy álmodja, ami itt van, és alvilági árnyak között ül maga is, mint valami kísértet.

Környey tartotta õket szóval, ki már két üvegcsizmát megivott, dobálta a kõpadlóra cigarettáit, nem fogyva ki a szóból. Beszélt, beszélt, beszélt. Hangja darázs-szóként zümmögött Vajkayék fülében. Sem az öreg, sem az asszony nem volt képes ráfigyelni.

Ákos minden percben megnézte óráját.

- Ti vártok valakit? - kérdezte egyszer Környey.

- A leányomat.

- Hát elutazott?

- Már egy hete.

- Nem is tudtam.

- Hová?

- Béláékhoz a pusztára.

- És ma érkezik?

- Ma.

A párducok cihelõdtek.

Az asszony Füzes Ferinek magyarázta:

- Üdülni ment, kérem.

- A levegõváltozás - szólt Füzes Feri, mint kellemes társalgó - igen egészséges.

- De a vonat annyit késik. Nagyon aggódunk az urammal. Nyolc óra huszonötkor kellett volna érkeznie, és még most sincs itt.

- Ó - mondta Füzes Feri -, már féltizenkettõ.

- Remélem, nincs valami baj - sopánkodott Vajkayné.

- Azt nem tudom, nagyságos asszonyom - felelte korrektül Füzes Feri, ki semmi körülmények között sem tud hazudni, még hölgyeknek sem -, fogalmam sincs.

Nem is érdekelte az egész. Õ Vajkayék specifikus becsületügyével nem foglalkozott, ennélfogva semmiféle fölvilágosítással nem szolgálhat. Csak ennyit mondott még:

- Reméljük a legjobbat. Kisztihand - és megemelve kalapját távozott, édes mosolyával, követve a párducokat, kik élükön Környey elnökkel fölkerekedtek, és annyi nemes társasöröm, annyi kaland után - amint Szunyogh mondotta: post tot discrimina rerum - hazamentek lefeküdni.