Ákos megint
magára maradt feleségével.
Nyugtalansága
elérkezett addig a pontig, melyen már megszûnik az önvád okozta tépelõdés,
fölmondja a szolgálatot a gondolkozás, és helyét a bódulat váltja föl, mely
csak tördelt, értelmetlen szavakat tud rebegni. Nem gondolt õ már semmire, nem
képzelõdött, hogy mi történhetett és mi történik majd, csak föl-fölsóhajtott,
hogy lázát táplálja.
- Jaj, csak
már itt lenne.
- Mindjárt
itt lesz.
- Csak
megsegítene még egyszer a jó Isten.
- Megsegít,
megsegít.
Anya, aki
éppoly ideges volt, rámosolygott, hogy csillapítsa õt, és odaadta kezét, hogy
szorongassa. Mindkettõjük keze hideg volt. Reménytelennek látszott minden.
Közönyös
dolgokról kezdtek beszélni, számításból, hogy eltereljék figyelmüket, és
vitatkoztak arról, hová tették a kamrakulcsot, bezárták-e a dolgozószoba
ajtaját.
Ekkor
kongott a jelzõharang.
Összeborzongtak.
Egyedül álltak a peronon, mert miután elmentek a párducok, az egész indóház
kiürült. A pincérek szedték az abroszokat.
Hátul, az
utolsó sínen kényelmesen, nem sietve beállt egy hosszú vegyesvonat, mely
számtalan teherkocsiján ponyvával letakart árukat, petróleumhordókat, állatokat
hozott. Tompa, meg-megismétlõdõ sípolást hallottak a sötétbõl, ahonnan hosszú
idõ múlva bukkantak ki az alakok, kik leszálltak a személyszállító kocsikból, a
harmadosztályból, igénytelen emberek, batyus parasztok, kofák, kik gyümölcsös
garabókat vittek fejükön, és az utolsó kijáratnál üggyel-bajjal kotorászták elõ
keblükbõl a bilétát.
Cifra Géza értésükre
adta, hogy még mindig nem ez a vonat az. De a tarkövit már a szomszédos
állomásról jelezték, minden
pillanatban itt lehet.
Úgy is
lett, ahogy mondta.
Mikor
legkevésbé várták, a szemhatár alján megjelent a kis kávédaráló, az, amelyik
egy héttel ezelõtt elment.
Két
meggyújtott piros lámpájával, mint valami véres szemmel, erõlködve nézte az
utat az éjszakában, óvatosan közeledett, tapogatózva, hogy valakinek a lábára
ne lépjen. A mozdony minden
pillanatra növekedett. Fényes-fekete volt, mert lemosdott az esõben, de folyton
prüsszögött, köhögött, mintha meghûlt volna. A kocsik jajgattak, a fék
nyöszörgött. Nem lehetett valami fölemelõ látványnak nevezni.
Zökkenve a
váltókon, majdnem sántikálva haladt, míg egyszerre váratlanul kanyarodott és
nem a háttérbe ment, hanem elõre, az elsõ sínre futott, itt azonban nem akart
megállni, fölhúzta szerelvényét a gépházig, úgy, hogy utolsó kocsija pont az
orruk elõtt állapodott meg.
Vajkayék e kocsi felé rohantak.
Ákos nem jól látott, s önkénytelenül zsebéhez nyúlt, de
akkor jutott eszébe, hogy szemüvege az éjszaka valahol elkallódott, újat kell
majd vennie.
Fönn egy oszlopon egyetlen ívlámpa égett, melynek reszketõ
világa még tétovábbá tette a homályt.
Ezenkívül lármáztak is. Az utasok hordárok számait
kiabálták, veszekedtek, és a zaj elkeveredett a félhomállyal.
A két öreg szeme-füle egyaránt káprázott. Minthogy lankadó
figyelmüket már nem voltak képesek összpontosítani, csak azt a kocsit nézték,
mely elõttük állt. Ebbõl valami csiszár szállt ki, meg egy magas nõ az urával,
kit nem ismertek, meg két idõsebb úr, aztán utoljára egy házaspár. A
fiatalasszony és fiatal férj közösen vitte karján kisfiát, ki fején zöldbojtos,
olcsó szalmakalapban édesdeden aludt. A kocsi most teljesen kiürült.
Elöl nem jártak már emberek, az utasok jórészt átadták
jegyüket a vasutasnak, ki a kijáratnál meg-megszólalt:
- A jegyet
kérem, a jegyet.
Kézikocsikon
a poggyászokat tolták kifelé.
- Nem látom
- mondta Ákos.
Az asszony
nem felelt.
Inkább csak
önmagát erõsítve mondta félhangon:
- Lehet,
hogy lekésett, és holnap jön.
De ha még
csak egy másodpercig tart ez a kétség, már nem bírja ki egyikük sem.
Messze-messze,
a homály mélyébõl, ingadozó járással, kissé kacsázva egy nõ közeledett. Fekete,
viaszkosvászon sapkát viselt az esõ ellen, mint valami fürdõsapkát, és hosszú,
majdnem bokáig érõ, áttetszõ gumiköpenyt. Kezében kalitkát tartott.
Mereven
bámulták. Nem merték azt hinni, hogy õ az, mert féltek, hogy még egyszer
csalódnak. A viaszkosvászon sapkát nem ismerték, sem a gumiköpenyt, a kalitkát
pedig, melyet a nõ, minden csomag nélkül, a jobb kezében lóbázott, olykor
magasra emelve, a melléig, éppen nem értették.
Négy-öt
lépésnyire lehetett tõlük, mikor anya a nõ háta mögött megpillantotta a
hordárt, ki a barna vászonbõröndöt cipelte, melynek két oldala kidudorodott. A
kosarat is látta átkötve cukorspárgával, a kulacsot, a vizeskulacsot, és a
hordár vállán a fehércsíkos gyapjútakarót. Igen, igen, igen.
Vadul
elkiáltotta magát:
- Pacsirta!
- és szinte magánkívül rohant feléje, hogy átölelje.
Apa éppúgy
kiáltott:
- Pacsirta!
- és már ölelte leányát.
De míg így
ölelkeztek, egészen átadva magukat az édes örömnek, egy harmadik hang is
megszólalt, távol a sötétben, mint csúfondáros visszhang, kissé nyávogva.
- Pacsirta.
Valami
vásott kamasz, ki az utasok holmiját szokta bevinni pár krajcárért a városba,
mulatságosnak találta ezt a színpadi kitörést, s szegény apa, szegény anya
hangját utánozta egy vagonban, melyben késõbb meglapult.
Mindhárman
fölriadtak a viszontlátás öntudatlan örömébõl. Arcukra fagyott a mosoly.
Pacsirta az
indóház felé emelte szemét, de nem látott senkit, sem a peronon, sem a sínek
között. Azt hitte, hogy tévedett, és úgy tett, mintha nem hallotta volna. Ment
anyjával, ki beléje karolt.
Ákos utánuk
bandukolt a hordárral. De még többször a vagon irányába tekintett, fürkészve a
sötétet. Ismerte ezt a hangot. Hasonlított a többi emberek hangjához, csak
bárdolatlanabb volt, õszintébb. Egyszer meg is állt, és indulni akart a sötét
felé, de visszafordult. Csak a kezében levõ esernyõvel sújtott a levegõbe,
hatalmas ütést mérve, melyet nyilván annak az otromba golyhónak szánt. Majd a
két kedves nõhöz csatlakozott.
Pacsirta
kedélyes volt, humoros:
- Az én
drága jó szüleim nem is örülnek. Lám-lám, már meg sem ismernek.
-
Dehogynem. Csak ez a sapka - mondta anya.
- Rosszul
áll?
- Nem. De
olyan furcsa.
- Szûk
kicsit. Összetöri a hajam - és megigazította haját. - Etelka nénitõl kaptam. A
köpenyt is. Hogy meg ne ázzam.
- Remek
köpeny.
- Nem jó?
- De. Csak
más vagy benne. Olyan érdekes. Olyan önálló.
- Etelka
néni is azt mondta.
- És ez?
- Ja, igen.
A kalitka.
- Micsoda?
- Galamb.
A
kijárathoz érkeztek. Pacsirta megint szívéhez emelte a kalitkát, és míg Ákos
átnyújtotta a már távozni akaró vasutasnak a leánya jegyét, õ becézgette kedves
madarát:
- Tubi, úgy
hívják, hogy Tubica. Tubicát nem adom oda senkinek. Tubicát én magam viszem
haza.
Az állomás
elõtt apa inteni akart egy bérkocsisnak, hogy haza hajtassanak. De Pacsirta
elkapta kezét, nem engedte. Takarékoskodni kell. Különben sem érdemes. Egy kis
séta nem árt a sok ülés után. A hordár majd elszállítja a poggyászt.
Ákos meg
anya átadta neki esernyõjét, az pedig megrakodva vitte elõttük a csomagokat,
vissza-visszafordulva, hogy jönnek-e már.
Nem esett
az esõ, a szél is elállt. Csak az utcai akácfák gallyairól hullottak olykor
borzongva a csöppek.
Lassan ballagtak a nyárfa-soron.
Pacsirta középütt, kétoldalt apa és anya. Apa a kulacsot
vitte, melyben még mindig víz kotyogott, s a fehércsíkos gyapjútakarót.
Szórakozottan bámult a földre, és nem hallotta, mit beszél leánya és felesége.
Bal vállát ismét behúzta idegesen, s cepelte rajta a láthatatlan terhet, az õ
kevesektõl ismert terhét, melyrõl tegnap beszélt elõször. De azért arca nyájas
volt, láthatóan örült a viszontlátásnak.
- Mi újság? - kérdezte Pacsirta az anyjától.
- Semmi nevezetes - szólt anya -, vártunk, lelkem, nagyon
vártunk.
Kiértek a Széchenyi térre, melynek szállongó porát elverte
az esõ. Házai némán sorakoztak egymás mellé, leengedett függönyeikkel, csukott
ablaktábláikkal, még jobban eltörpülve ebben a törpe éjszakában.
Mindenki aludt már. Aludt Környey Bálint, aludt Priboczay és
kövér felesége, négy egészséges, szép rózsabimbólánya, aludt Szunyogh és
Mályvády, aludt Zányi és Szolyvay, aludt Doba is, hallgatva sovány, fekete,
rossz, nagyon rossz felesége mellett, aludt Füzes Feri is, mint úrifiú, álmában
kedvesen mosolyogva, aludtak az összes párducok és polgárok. Weisz úr is,
kényelmes rézágyában, és társa is, talán, egy mindenesetre kényelmetlenebb
rézágyban.
Az Úri Kaszinó, melynek elsõ emeleti ablakai egyébként izzó
négyszögek gyanánt világítottak a sárszegi éjszakába, a csütörtöki ricsaj után
gyászolt. Csak egyetlen ablakában pislákolt halovány fény.
Sárcsevits, mint Sárszeg õrlelke virrasztott itt szénfonatos
villanykörte mellett, olvasván a Le
Figarot, haladt a mûvelt nyugattal, a fölvilágosodott európai népekkel,
elõre.
Aztán még valaki ébren volt: Ijas Miklós, a Sárszegi Közlöny segédszerkesztõje.
Színház után hazakísérte Lator Margitot, kihez csakugyan
gyengéd kötelék fûzte, de csak annyi, mint vidéki ifjú költõt a múzsájához.
Néha ölébe hajtotta fejét, és a nõ összecsókolta a poéta gesztenyeszín
sörényét, megcsókolta homlokát, száját. Most is együtt teáztak, kis kék
lámpával „misztikus félhomály”-t csináltak a szubrett szobájában, melyet
különben albérletben bírt, havi öt forintért. Mind a ketten Budapestre vágyakoztak, és ez
kötötte össze õket. Ijas ezeken az estéken, akár csak kritikáiban, dicsérte
Lator Margit hangterjedelmét, szidta Orosz Olgát, a nõ pedig, ki mellesleg Fehér
tata babája volt, a sárszegi Agrár Banké, meghallgatta Ijas még kéziratban levõ
és még sokáig kéziratban maradó verseit, szóval elismerte õt.
Ijas e
szeánsz után a Széchenyibe tért, melynek lámpáit, minthogy itt zene nem
játszott, már oltogatták, és a félig elsötétített kávéház egyik
márványasztalkájához ült, közel a pénztárhoz. Rumos feketét ivott most is, és
erõsen cigarettázott. A pincér kezébõl kikapta Kiss József frissen érkezett
hetilapját, A Hétet, lapozgatta elõre
és vissza, vissza és elõre, keresve, megjelent-e verse, melyet már hónapokkal
ezelõtt beküldött, és hónapok óta hiába keresett. Irodalmi csalódását
átjátszotta bizonyos általános, mélyen lakozó, századvégi mélabúra, és ezzel a
kifejezéssel pillantott ki az utcára is, mikor meglátja Vajkayékat, kik
hármacskán mendegéltek, elöl a fáradt hordárral.
Lassan
fölkelt, és hogy észre ne vegyék, a pénztár likõrös üvegei mögé bújva figyelte
õket, összevont szemöldökkel, elkomorodva, s még utánuk is hajolt, úgy nézte ezt
a három embert, míg el nem tûntek szeme elõl. Legott kivette jegyzõkönyvét, és
álló helyében fölírt valamit, valami fontosat, amit soha, de sohasem szabad
majd elfelejtenie.
Ezt írta:
„Szegény Pacsirta szüleivel éjfél
után megy. Széchenyi utca.
Hordár.”
A jegyzõkönyvet visszatette zsebébe. De aztán még
egyszer kivette, hosszan bámulva a jegyzetet, valamin tépelõdve.
És kezébe kapva irónját, három nagy
felkiáltójelet írt utána.
Vajkayék már a Magyar Király elõtt
haladtak, melynek éttermébõl csiklandós pecsenyeszag áradott ki. Pacsirta
fintorgott.
- Fû, vendéglõi szag.
- Volt benne részünk - szólt anya
kíméletes gúnnyal.
- Szegények.
A Mária gyógytárnál parasztszekér álldogált, a
bakon tüszõs gazda ült, ki még délután behajtott a tanyáról, lóorvosságért, várván,
hogy a gyertyánál dolgozó patikussegéd márványcsészéjében összekeverje a vagy
másfél kiló kenõcsöt, és átadja neki. Távolabb a
Baross-kávéház ázott, elárvult bádogkertjével hiába csábítgatta a sárszegieket.
Csinos Józsi üres székeknek, asztaloknak húzta csodaszépen a
Gésák és Szulamit legújabb dalait.
- Ott is esett az esõ?
- kérdezte az asszony.
- Csak délután. Reggel remek idõnk volt. Még
átsétáltunk a tarkövi templomba. Misére.
- Ma ünnep van?
- Igen - mondta Pacsirta. -
Kisasszonynapja.
Kisasszonynapján gyûléseznek a
fecskék, és elrepülnek meleg partokra, Afrikába. Utána csak a vénasszonyok
nyara következik.
A parknál jártak. Kopogtak
lépteik az aszfalton. Benéztek a kerítésen.
Középütt, a park gyepágyában
fehérre meszelt karók álltak üveggolyókkal, és rájuk borultak a haldokló
rózsák, kiégett maghonnal. Könnyû szellõcske tipegett a homályos utakon,
egy-két száraz levelet csörgetve. A padok, az is, melyen Ákos kedden délután
sütkérezett, csöpögtek a nyiroktól. A gyep kopaszodott. Senki sem tartózkodott
itt, csak egy rendõr járkált a kerítés elõtt, ki Vajkay Ákosnak mereven
tisztelgett. Mély éjszaka volt.
Ákos összehúzta mogyorószín
õszikabátját, mert fázott. Valami motozást hallott fönn, magasan fönn a
levegõben.
- Ez az õsz - gondolta.
Milyen hirtelen jött. Nem
fönségesen, nem halálosan, nem nagy pompájában, arany levélszõnyegével és
gyümölcsös koszorújával. Kis õsz volt ez, alattomos, fekete, sárszegi õsz.
Sötéten gubbasztott mozdulatlan
bokrokban, fák felett, házak tetején. A város alján füttyentett egy vonat, és
elhangzott a füttye. Kietlen unalom borult mindenre. Vége volt a melegnek.
Mindössze ennyi volt.
- Még lehet szép idõ - mondta Pacsirta.
- Lehet - mondta anya.
- Lehet - mondta apa is.
A Petõfi utca sarkán már siettek, hogy
egy-kettõ otthon legyenek. Pacsirta nehezen szokta meg a pusztai életet, minden
áldott nap hazavágyakozott, és most örült, hogy visszaérkezett a városba, mely
kényelmével sok mindent elfelejtet, s igazi magányt biztosít annak, kinek
egyedül kell lennie.
Alig várta,
hogy átlépje az otthon küszöbét.
|