TIZENHARMADIK FEJEZET

(melyben a regény 1899. év szeptember 8-án,
pénteken véget ér, de nem fejezõdik be)

Benn viharosan megölelte az anyja.

- Most pedig - szólt - összevissza csókolom az én lányomat.

Cipp-cupp, cuppogtak a csókok.

- Állj elém - parancsolta anya, bizonyos öregasszonyos katona-regulával - egyenesen. Hadd nézzelek meg. Kitûnõ színben vagy.

Pacsirta levette esõsipkáját, esõköpenyét.

Csakugyan meghízott a sok tejtõl, tejföltõl, vajtól. Szája tejszagú volt, haja tejfölszagú, ruhája vajszagú.

De a hízás nem használt neki. Vastag, duzzadt hurkák rakódtak mellére, orrán pörsenést kapott, nyaka mégis hosszú volt. Hosszú és sovány.

- Isten hozott, lányom - mondta apa, ki szerette a szertartásosságot, és megvárta, míg Pacsirta kényelembe helyezi magát. - Isten vezérelt vissza mihozzánk.

Õ is megcsókolta mind a két orcáját.

Csitt-csatt, megint csattogtak a csókok.

- Ó - kiáltott Pacsirta -, künn felejtettem.

- Micsodát?

Hozta a kalitkát.

- Nézzétek, milyen aranyos. Tubi, Tubi, Tubica. Aranyos kis Tubica. Nem cukros?

A galamb, meglátva a villanyfényt, kaparászni kezdett kacska, körmös lábaival, félrefordítva szelíd, buta fejét, s feketeborsszerû szemével rákacsintott új úrnõjére.

- Szelíd - szólt Pacsirta, kinyitva a kalitka ajtaját -, ráül a vállamra. Ideszáll mindig.

Nem volt szép galamb. Kopott, borzas kis galamb volt.

- Búzamagot is hoztam ám neki. Hol a poggyászom?

Apa már nyitotta a barna vászonbõröndöt meg a kosarat, melybe Pacsirta példásan becsomagolt mindent, úgy, ahogy õ; ugyanabba a selyempapírba a fogkefét, sûrûfésût, ugyanabba az újságpapírba a cipõket. Rendszeretetét tõle örökölte.

Újságpapír-tölcsérkében, a Sárszögi Közlöny vasárnapi számában - az elsõ oldalban, melyen különben Ijas Miklós verse is olvasható - zsugorodott a búzamag. Abból etetgették a galambot jó sokáig, majd drótos börtönében odaállították Pacsirta asztalára.

- Mást is hoztam - mondta Pacsirta.

A rokonok két üveg málnalekvárt, egy üveg ringlóbefõttet küldtek, egy egész disznósajtot meg egy tortát, melyet Pacsirta és Etelka néni együtt remekelt.

Ez a torta, mely piskótatésztából készült s kávékrémmel volt töltve - és maguk közt családi tortának, vagy Bozsó-tortának nevezték -, az úton kissé összenyomódott a ruhák közt, s oldalt kifolyt a tölteléke, elmaszatolódott a fehér papírra. Sajnálták mind a hárman, sokáig nézték, csóválták fejüket. De késsel le lehetett kaparni a tölteléket, s így is igen jó volt.

Az ingek közül a csomagolásnál kivett egy fényképet.

- Itt vagyok, ragyogok - szólt nevetve, és anyjának nyújtotta.

Béla bácsi, ki szenvedélyes mûkedvelõ fényképész volt, levette õket. A fényképen mindenki rajta látható, még Tigris is, ki fülét hegyezve ült ott, a vadászkutyák hivatalos fontoskodásával és úri gõgjével, lógatva emlõs hasát, melybe a vadászaton éveken át annyi sörétet kapott, hogy az csörgött tõle, és Béla bácsi szellemes megjegyzése szerint valóságos „vaskutya” lett.

A fénykép különben csoportot ábrázolt, a tarkövi nyaralókból alakítva.

Elöl egymásba karolva a két Thurzó-lány, fûzõ nélkül, szecessziós hajviselettel, teniszverõvel kezükben: Zelma és Klári. Zelma mellett a jómodorú, határozatlan tekintetû Olcsvay Feri, ki szegény, nem tudja, hogy a kisvárdai, vagy a nagyvárdai ághoz tartozik-e.

Klári mellett Berci térdel a regényes szerelmesek pózát gúnyolva, amin a két lány láthatóan vihog, alig tudja elnyelni kipukkanó kacaját.

Háttérben szintén egymásba karolva Etelka néni és Pacsirta.

- Nagyon jó kép - mondta anya. - Ezek itt a Thurzó-lányok.

- Igen.

- A nagyobbik nekem nem rokonszenves. A kisebbik csinos fruska, de nincs az arcán semmi kifejezés.

Ákos elkérte a képet. Õ csak leányát nézte.

Ott állt a pajtában, melynek nyitott ajtajához fagereben volt támasztva, egyik kezével Etelka nénibe, másik kezével a falba fogódzva, mintegy védelmet keresve valami ellen, amitõl félt. Milyen egyedül tengett-lengett ebben a társaságban, az õ rokonai, az õ vérei között is. Csak ez a mozdulata látszott, a kétségbeesett menekülés mozdulata, mely szép volt, különben arca alig tûnt elõ, mert fejét, amint szokta, lehajtotta, és haját tartotta a lencse felé.

- No, milyen?

- Aranyos vagy - felelte apa -, nagyszerû vagy.

Pacsirta már minden ruháját fölakasztotta szekrényébe. Mikor becsukta a szekrény ajtaját, megszólalt:

- Igaz, megkaptátok a levelem?

- Meg, meg - sietett nyugtázni apa.

- Sokat fájt, szegénykém, a fogad? - kérdezte anya.

- Dehogy. Azonnal elmúlt. Semmi az egész.

- Melyik?

- Ez itt.

A villanycsillár alá állt, hogy anyja belenézhessen, s mutatóujját kíméletesen hátrafelé tolva, egy odvas, barnás fogra mutatott, melynek fele hiányzott. A többiek elöl apró rizskása-fogacskák voltak, kissé távol állók, de épek, fehérek.

- Ejnye - mondta anya, és kicsit fölágaskodott, mert lánya magasabb volt nála -, majd fogorvoshoz kell járnod. Ne hanyagold el.

Ákos nem tekintett oda.

Õ semmiféle testi szenvedést, betegséget, sebet nem bírt megnézni.

Csak leánya arcára meredt, amint száját kinyitotta, és látta a csillár alatt, a villanyfényben - élesebben, mint amikor elment a napfényben -, hogy valami hamuszín köd borult rá, gyengéden, de el nem téphetõn, valami alig látható, vékony, de erõs pókháló: az öregség, a közönyös, jóvátehetetlen vénség, mely már nem is fájt neki, hanem elfogadta, a leánya nevében. Amint álltak egymás mellett hárman, már hasonlítottak egymáshoz.

- Különben mi újság? - kérdezte anya.

- Köszönöm, jól vannak.

- Etelka nénéd?

- Jól van.

- Béla bátyád?

- Az is.

- Szóval, jól vannak.

Ott is ezt kérdezték:

- Különben mi újság?

- Köszönöm, jól vannak.

- Édesanyád?

- Jól van.

- Édesapád?

- Az is.

- Szóval, jól vannak - mondták.

De ezt nem vallotta be, csak így szólt.

- Tiszteltetnek benneteket - és kapcsolva blúzát, vetkõzni kezdett.

- Hát jól mulattál - szólalt meg anya, megállapítva a tényt.

- Pompásan.

- El sem lehet azt mondani ma - tette hozzá. - Majd holnap. Egy hétig beszélek róla nektek.

- Legalább most kipihenheted magad.

- Igen.

- És ti - kezdte Pacsirta, meleg önváddal emelve hangját -, ti, szegények? Képzelem, milyen rosszul mulattatok ti. A Magyar Király kosztja.

- Rettenetes - felelt Ákos, legyintve kezével.

- Kérlek - mondta anya, tréfás büszkeséggel -, apa egyszer a fõispánhoz volt hivatalos. Úgy ám. Nagykanállal evett.

- Igazán?

És Pacsirta az édesapjára nézett, élesen.

- De nekem apa nem tetszik. Gyere csak ide, édes. Hadd nézzelek meg.

Apa engedelmesen odament. És nem mert Pacsirta szemébe nézni. Félt.

- Milyen halvány - szólt Pacsirta, halkítva hangját. - Milyen sovány. A kezecskéje is milyen sovány.

Pacsirta csontos, de mégis kedves nõi kezét rátette apja kezére, simogatta öreg csuklóját, mint valami gyermekét. Aztán megcsókolta, szeretettel.

- No, majd én a kezembe veszlek - szólt most szinte férfiasan. - Apus, meg kell híznod. Értetted? Majd én fõzök neked.

- Igaz, mit fõzünk holnap? - töprengett anya.

- Valami könnyût. A sok zsíros pusztai ételbõl éppen elég volt. Talán köményleves, rizses hús. Meg egy kis darás metélt. Torta is van.

- Jövõ héten pedig nagymosás - dünnyögte anya.

Apa elbúcsúzkodott, a hálószobába ment, betéve a fehér ajtót, mely a hálószobát a leányszobától elválasztotta. Hallotta, amint anya a háztartás csip-csup gondjairól beszélt leányával, ki már lefeküdt, majd a mosónéról és Szilkuthy Birirõl, ki elválik az urától.

Ákos meggyújtotta a mécsest. De amint vaksi fénye végigcikázott a tálcán, elsápadt, hátrahõkölt, mint az, aki rémet lát.

Ott, a tálca szélén hevert egy papírlap, melyet valahogy nem tüntettek el a sok zûrzavarban, a rózsaszín színházjegy, a földszint kettõs páholy fél szelvénye, melyet tévedésbõl hazahoztak, megõriztek.

Az ajtóra nézett, majd markába gyûrte a vádló okmányt, apró darabokra szaggatta, s a fehér cserépkályhához ment, csöndesen kinyitotta ajtaját, és bedobta. Ha meggyújtják az elsõ tüzet õsszel, szeptember végén vagy októberben, ez is elég, rõzsékkel, hasábfákkal és azzal a limlommal együtt, melyet nyár idején belehajigáltak.

Aztán levetkõzött. Anya is bejött, lábujjhegyen, behúzva maga mögött a leányszoba ajtaját, mely elkülönítette tõlük Pacsirtát.

Suttogva beszéltek.

- Most már nyugodtabb vagy? - szólt anya apához, ki az ágyban vízszintesen feküdt alacsony párnáján.

- Alszik? - kérdezte apa.

- Igen.

- Szegényke, elfáradt az úttól.

Anya a leányszoba ajtajára pillantott. De az õ nõszíve tudta, hogy leánya nem alszik.

Pacsirta épp ekkor kattantotta el a villamos lámpa kallantyúját, és sötétben maradt. Mélyet sóhajtott, mint annyiszor, mindennap, és behunyta szemét. Azt érezte, vége, mindennek vége.

Semmi sem történt, ismét semmi. Csak hazudott, mosolygott, kedveskedett mindig, mindenkivel, de ezen a héten, távol szüleitõl, oly átalakuláson ment át, melyre csak most ocsúdott, hogy nem látta többé a tarkövi embereket, nem hallotta a vonat zakatolását.

- Én - gondolkodott, úgy, mint mindenki, aki magára gondol.

De ez az én õ volt, és õ ezt teljesen átélte. Õ volt ez az én, testben, lélekben, egy a húsával és emlékeivel, múltjával, jelenével, jövendõjével, melyet mind összefogunk, mint sorsot, mikor magunkra eszmélünk, s kimondjuk a változhatatlan szót: én.

Béla bácsi, Etelka néni valóban szívesen fogadta, de õ hamar megértette, hogy felesleges, terhükre van, igyekezett eltávolodni tõlük, olyan kicsinyre zsugorodni, amilyenre csak tudott. Aludni is ezért ment át a díványra. Mégsem sikerült egészen, amit akart.

A Thurzó leányoknak folyton útjában volt, akármit tett, akármit mondott, Bercinek is olykor, és Etelka nénit, egyszer vacsora alatt - észrevette - fárasztotta.

Õket látták szülei a fényképen.

Ezen a fényképen azonban nem volt ott valaki.

Nem volt ott Szabó Jóska, az ispán, az a negyvennégy éves, durva félparaszt, az a kajla bajszú, zömök özvegyember, ki elsõ nap beszélgetett még vele, hazakísérte a majorból, majd elmaradt, nem jött oda, kerülte társaságát, és mikor ránézett, lesütötte szemét.

Három árvája volt pedig, két fia s egy hatéves leánykája, Mancika, kit õ nagyon szeretett simogatni. Mancikának elmenet odaajándékozta a nyakán lógó érmet, a vékony ezüstlánccal, melyet Záhoczkynétól kapott, bérmaajándékul. Micsoda ostobaság és ízléstelenség. Szégyen, szégyen. Nem is említi majd szüleinek, azt mondja, hogy elvesztette.

Jövõ nyárra is meghívták. Megígérte, hogy elmegy. Nem megy el többé. Minek is?

Esztendõre harminchat éves lesz. Tíz év múlva mennyi? És aztán tíz év múlva ismét mennyi? Apa most ötvenkilenc, anya ötvenhét. Tíz év, vagy annyi sem talán. Szülei meghalnak. Mi lesz, Boldogságos Szûz Anyám, mi lesz?

Ágya fölött, akár szüleinek ágya fölött a Jézus, egy Mária-kép lógott, a boldogságos szent Szûz képe, ki térdein nagy, halott gyermekét ringatta, és szívére mutat, melyet az anyai fájdalom hét tõre ver át. Kislánykora óta hallotta ez buzgó, gyermeteg imáit, mint szüleiét a megfeszített Jézus. Pacsirta egy pillanatban feléje emelte mind a két karját, heves mozdulattal, melyet azonnal elfojtott. Csak türelem. Vannak, kik sokkal többet szenvednek.

Feküdt az ágyon, még mindig hunyt szemmel, ezen a meddõ, hideg leányágyon, melyen még nem történt semmi, csak aludt, betegeskedett, nyomta terhével lefelé, mint hulla a ravatalt. Kényelmesebben kinyúlhatott benne, mert jóval szélesebb volt, puhább is, mint a tarkövi dívány, és már józanul foglalkozott teendõivel.

Holnap reggel tehát majd fölkel hét elõtt, és fõz, borstalan rizses húst, darás metéltet, hogy szegény, áldott jó apát fölhízlalja. Délután tovább horgolja a sárga terítõt, mely nem készült el, még mindig nincs meg, mert a rokonok nem hagyták dolgozni, és õ engedett rábeszélõ szavuknak. Jövõ héten pedig nagymosás.

Kinyitotta szemét, mert eddig erõsen behunyva tartotta. Tompa sötétség lengte körül, mély feketeség barátian, és a levegõ érintésére vagy talán a homályra, melyben semmit, de semmit sem látott, a két szeme most hirtelen megtelt könnyel, s patakzó, eleven nedvességgel öntözte száraz párnáját, mely egyszerre olyan lucskos lett, mintha az éjjeliszekrényen levõ pohár rádõlt volna. Zokogott is. De hasra feküdt, száját a párnára nyomta, hogy szülei ne hallják meg. Ebben már bizonyos gyakorlatra tett szert.

Apa még mindig nem oltotta el a villanyt.

- Pacsirta - rebegte, s az ajtó felé mutatott, és feleségére nézett, boldogan.

- Hazarepült - szót anya.

- A mi kis madarunk - tette hozzá apa - hazarepült.

.oOo.