TIZENKETTEDIK FEJEZET

(melyben a megérkezés és viszontlátás örömeit ecseteli az író)

Ákos megint magára maradt feleségével.

Nyugtalansága elérkezett addig a pontig, melyen már megszûnik az önvád okozta tépelõdés, fölmondja a szolgálatot a gondolkozás, és helyét a bódulat váltja föl, mely csak tördelt, értelmetlen szavakat tud rebegni. Nem gondolt õ már semmire, nem képzelõdött, hogy mi történhetett és mi történik majd, csak föl-fölsóhajtott, hogy lázát táplálja.

- Jaj, csak már itt lenne.

- Mindjárt itt lesz.

- Csak megsegítene még egyszer a jó Isten.

- Megsegít, megsegít.

Anya, aki éppoly ideges volt, rámosolygott, hogy csillapítsa õt, és odaadta kezét, hogy szorongassa. Mindkettõjük keze hideg volt. Reménytelennek látszott minden.

Közönyös dolgokról kezdtek beszélni, számításból, hogy eltereljék figyelmüket, és vitatkoztak arról, hová tették a kamrakulcsot, bezárták-e a dolgozószoba ajtaját.

Ekkor kongott a jelzõharang.

Összeborzongtak. Egyedül álltak a peronon, mert miután elmentek a párducok, az egész indóház kiürült. A pincérek szedték az abroszokat.

Hátul, az utolsó sínen kényelmesen, nem sietve beállt egy hosszú vegyesvonat, mely számtalan teherkocsiján ponyvával letakart árukat, petróleumhordókat, állatokat hozott. Tompa, meg-megismétlõdõ sípolást hallottak a sötétbõl, ahonnan hosszú idõ múlva bukkantak ki az alakok, kik leszálltak a személyszállító kocsikból, a harmadosztályból, igénytelen emberek, batyus parasztok, kofák, kik gyümölcsös garabókat vittek fejükön, és az utolsó kijáratnál üggyel-bajjal kotorászták elõ keblükbõl a bilétát.

Cifra Géza értésükre adta, hogy még mindig nem ez a vonat az. De a tarkövit már a szomszédos állomásról jelezték, minden pillanatban itt lehet.

Úgy is lett, ahogy mondta.

Mikor legkevésbé várták, a szemhatár alján megjelent a kis kávédaráló, az, amelyik egy héttel ezelõtt elment.

Két meggyújtott piros lámpájával, mint valami véres szemmel, erõlködve nézte az utat az éjszakában, óvatosan közeledett, tapogatózva, hogy valakinek a lábára ne lépjen. A mozdony minden pillanatra növekedett. Fényes-fekete volt, mert lemosdott az esõben, de folyton prüsszögött, köhögött, mintha meghûlt volna. A kocsik jajgattak, a fék nyöszörgött. Nem lehetett valami fölemelõ látványnak nevezni.

Zökkenve a váltókon, majdnem sántikálva haladt, míg egyszerre váratlanul kanyarodott és nem a háttérbe ment, hanem elõre, az elsõ sínre futott, itt azonban nem akart megállni, fölhúzta szerelvényét a gépházig, úgy, hogy utolsó kocsija pont az orruk elõtt állapodott meg.

Vajkayék e kocsi felé rohantak.

Ákos nem jól látott, s önkénytelenül zsebéhez nyúlt, de akkor jutott eszébe, hogy szemüvege az éjszaka valahol elkallódott, újat kell majd vennie.

Fönn egy oszlopon egyetlen ívlámpa égett, melynek reszketõ világa még tétovábbá tette a homályt.

Ezenkívül lármáztak is. Az utasok hordárok számait kiabálták, veszekedtek, és a zaj elkeveredett a félhomállyal.

A két öreg szeme-füle egyaránt káprázott. Minthogy lankadó figyelmüket már nem voltak képesek összpontosítani, csak azt a kocsit nézték, mely elõttük állt. Ebbõl valami csiszár szállt ki, meg egy magas nõ az urával, kit nem ismertek, meg két idõsebb úr, aztán utoljára egy házaspár. A fiatalasszony és fiatal férj közösen vitte karján kisfiát, ki fején zöldbojtos, olcsó szalmakalapban édesdeden aludt. A kocsi most teljesen kiürült.

Elöl nem jártak már emberek, az utasok jórészt átadták jegyüket a vasutasnak, ki a kijáratnál meg-megszólalt:

- A jegyet kérem, a jegyet.

Kézikocsikon a poggyászokat tolták kifelé.

- Nem látom - mondta Ákos.

Az asszony nem felelt.

Inkább csak önmagát erõsítve mondta félhangon:

- Lehet, hogy lekésett, és holnap jön.

De ha még csak egy másodpercig tart ez a kétség, már nem bírja ki egyikük sem.

Messze-messze, a homály mélyébõl, ingadozó járással, kissé kacsázva egy nõ közeledett. Fekete, viaszkosvászon sapkát viselt az esõ ellen, mint valami fürdõsapkát, és hosszú, majdnem bokáig érõ, áttetszõ gumiköpenyt. Kezében kalitkát tartott.

Mereven bámulták. Nem merték azt hinni, hogy õ az, mert féltek, hogy még egyszer csalódnak. A viaszkosvászon sapkát nem ismerték, sem a gumiköpenyt, a kalitkát pedig, melyet a nõ, minden csomag nélkül, a jobb kezében lóbázott, olykor magasra emelve, a melléig, éppen nem értették.

Négy-öt lépésnyire lehetett tõlük, mikor anya a nõ háta mögött megpillantotta a hordárt, ki a barna vászonbõröndöt cipelte, melynek két oldala kidudorodott. A kosarat is látta átkötve cukorspárgával, a kulacsot, a vizeskulacsot, és a hordár vállán a fehércsíkos gyapjútakarót. Igen, igen, igen.

Vadul elkiáltotta magát:

- Pacsirta! - és szinte magánkívül rohant feléje, hogy átölelje.

Apa éppúgy kiáltott:

- Pacsirta! - és már ölelte leányát.

De míg így ölelkeztek, egészen átadva magukat az édes örömnek, egy harmadik hang is megszólalt, távol a sötétben, mint csúfondáros visszhang, kissé nyávogva.

- Pacsirta.

Valami vásott kamasz, ki az utasok holmiját szokta bevinni pár krajcárért a városba, mulatságosnak találta ezt a színpadi kitörést, s szegény apa, szegény anya hangját utánozta egy vagonban, melyben késõbb meglapult.

Mindhárman fölriadtak a viszontlátás öntudatlan örömébõl. Arcukra fagyott a mosoly.

Pacsirta az indóház felé emelte szemét, de nem látott senkit, sem a peronon, sem a sínek között. Azt hitte, hogy tévedett, és úgy tett, mintha nem hallotta volna. Ment anyjával, ki beléje karolt.

Ákos utánuk bandukolt a hordárral. De még többször a vagon irányába tekintett, fürkészve a sötétet. Ismerte ezt a hangot. Hasonlított a többi emberek hangjához, csak bárdolatlanabb volt, õszintébb. Egyszer meg is állt, és indulni akart a sötét felé, de visszafordult. Csak a kezében levõ esernyõvel sújtott a levegõbe, hatalmas ütést mérve, melyet nyilván annak az otromba golyhónak szánt. Majd a két kedves nõhöz csatlakozott.

Pacsirta kedélyes volt, humoros:

- Az én drága jó szüleim nem is örülnek. Lám-lám, már meg sem ismernek.

- Dehogynem. Csak ez a sapka - mondta anya.

- Rosszul áll?

- Nem. De olyan furcsa.

- Szûk kicsit. Összetöri a hajam - és megigazította haját. - Etelka nénitõl kaptam. A köpenyt is. Hogy meg ne ázzam.

- Remek köpeny.

- Nem jó?

- De. Csak más vagy benne. Olyan érdekes. Olyan önálló.

- Etelka néni is azt mondta.

- És ez?

- Ja, igen. A kalitka.

- Micsoda?

- Galamb.

A kijárathoz érkeztek. Pacsirta megint szívéhez emelte a kalitkát, és míg Ákos átnyújtotta a már távozni akaró vasutasnak a leánya jegyét, õ becézgette kedves madarát:

- Tubi, úgy hívják, hogy Tubica. Tubicát nem adom oda senkinek. Tubicát én magam viszem haza.

Az állomás elõtt apa inteni akart egy bérkocsisnak, hogy haza hajtassanak. De Pacsirta elkapta kezét, nem engedte. Takarékoskodni kell. Különben sem érdemes. Egy kis séta nem árt a sok ülés után. A hordár majd elszállítja a poggyászt.

Ákos meg anya átadta neki esernyõjét, az pedig megrakodva vitte elõttük a csomagokat, vissza-visszafordulva, hogy jönnek-e már.

Nem esett az esõ, a szél is elállt. Csak az utcai akácfák gallyairól hullottak olykor borzongva a csöppek.

Lassan ballagtak a nyárfa-soron.

Pacsirta középütt, kétoldalt apa és anya. Apa a kulacsot vitte, melyben még mindig víz kotyogott, s a fehércsíkos gyapjútakarót. Szórakozottan bámult a földre, és nem hallotta, mit beszél leánya és felesége. Bal vállát ismét behúzta idegesen, s cepelte rajta a láthatatlan terhet, az õ kevesektõl ismert terhét, melyrõl tegnap beszélt elõször. De azért arca nyájas volt, láthatóan örült a viszontlátásnak.

- Mi újság? - kérdezte Pacsirta az anyjától.

- Semmi nevezetes - szólt anya -, vártunk, lelkem, nagyon vártunk.

Kiértek a Széchenyi térre, melynek szállongó porát elverte az esõ. Házai némán sorakoztak egymás mellé, leengedett függönyeikkel, csukott ablaktábláikkal, még jobban eltörpülve ebben a törpe éjszakában.

Mindenki aludt már. Aludt Környey Bálint, aludt Priboczay és kövér felesége, négy egészséges, szép rózsabimbólánya, aludt Szunyogh és Mályvády, aludt Zányi és Szolyvay, aludt Doba is, hallgatva sovány, fekete, rossz, nagyon rossz felesége mellett, aludt Füzes Feri is, mint úrifiú, álmában kedvesen mosolyogva, aludtak az összes párducok és polgárok. Weisz úr is, kényelmes rézágyában, és társa is, talán, egy mindenesetre kényelmetlenebb rézágyban.

Az Úri Kaszinó, melynek elsõ emeleti ablakai egyébként izzó négyszögek gyanánt világítottak a sárszegi éjszakába, a csütörtöki ricsaj után gyászolt. Csak egyetlen ablakában pislákolt halovány fény.

Sárcsevits, mint Sárszeg õrlelke virrasztott itt szénfonatos villanykörte mellett, olvasván a Le Figarot, haladt a mûvelt nyugattal, a fölvilágosodott európai népekkel, elõre.

Aztán még valaki ébren volt: Ijas Miklós, a Sárszegi Közlöny segédszerkesztõje.

Színház után hazakísérte Lator Margitot, kihez csakugyan gyengéd kötelék fûzte, de csak annyi, mint vidéki ifjú költõt a múzsájához. Néha ölébe hajtotta fejét, és a nõ összecsókolta a poéta gesztenyeszín sörényét, megcsókolta homlokát, száját. Most is együtt teáztak, kis kék lámpával „misztikus félhomály”-t csináltak a szubrett szobájában, melyet különben albérletben bírt, havi öt forintért. Mind a ketten Budapestre vágyakoztak, és ez kötötte össze õket. Ijas ezeken az estéken, akár csak kritikáiban, dicsérte Lator Margit hangterjedelmét, szidta Orosz Olgát, a nõ pedig, ki mellesleg Fehér tata babája volt, a sárszegi Agrár Banké, meghallgatta Ijas még kéziratban levõ és még sokáig kéziratban maradó verseit, szóval elismerte õt.

Ijas e szeánsz után a Széchenyibe tért, melynek lámpáit, minthogy itt zene nem játszott, már oltogatták, és a félig elsötétített kávéház egyik márványasztalkájához ült, közel a pénztárhoz. Rumos feketét ivott most is, és erõsen cigarettázott. A pincér kezébõl kikapta Kiss József frissen érkezett hetilapját, A Hétet, lapozgatta elõre és vissza, vissza és elõre, keresve, megjelent-e verse, melyet már hónapokkal ezelõtt beküldött, és hónapok óta hiába keresett. Irodalmi csalódását átjátszotta bizonyos általános, mélyen lakozó, századvégi mélabúra, és ezzel a kifejezéssel pillantott ki az utcára is, mikor meglátja Vajkayékat, kik hármacskán mendegéltek, elöl a fáradt hordárral.

Lassan fölkelt, és hogy észre ne vegyék, a pénztár likõrös üvegei mögé bújva figyelte õket, összevont szemöldökkel, elkomorodva, s még utánuk is hajolt, úgy nézte ezt a három embert, míg el nem tûntek szeme elõl. Legott kivette jegyzõkönyvét, és álló helyében fölírt valamit, valami fontosat, amit soha, de sohasem szabad majd elfelejtenie.

Ezt írta:

„Szegény Pacsirta szüleivel éjfél után megy. Széchenyi utca. Hordár.”

A jegyzõkönyvet visszatette zsebébe. De aztán még egyszer kivette, hosszan bámulva a jegyzetet, valamin tépelõdve.

És kezébe kapva irónját, három nagy felkiáltójelet írt utána.

Vajkayék már a Magyar Király elõtt haladtak, melynek éttermébõl csiklandós pecsenyeszag áradott ki. Pacsirta fintorgott.

- Fû, vendéglõi szag.

- Volt benne részünk - szólt anya kíméletes gúnnyal.

- Szegények.

A Mária gyógytárnál parasztszekér álldogált, a bakon tüszõs gazda ült, ki még délután behajtott a tanyáról, lóorvosságért, várván, hogy a gyertyánál dolgozó patikussegéd márványcsészéjében összekeverje a vagy másfél kiló kenõcsöt, és átadja neki. Távolabb a Baross-kávéház ázott, elárvult bádogkertjével hiába csábítgatta a sárszegieket. Csinos Józsi üres székeknek, asztaloknak húzta csodaszépen a Gésák és Szulamit legújabb dalait.

- Ott is esett az esõ? - kérdezte az asszony.

- Csak délután. Reggel remek idõnk volt. Még átsétáltunk a tarkövi templomba. Misére.

- Ma ünnep van?

- Igen - mondta Pacsirta. - Kisasszonynapja.

Kisasszonynapján gyûléseznek a fecskék, és elrepülnek meleg partokra, Afrikába. Utána csak a vénasszonyok nyara következik.

A parknál jártak. Kopogtak lépteik az aszfalton. Benéztek a kerítésen.

Középütt, a park gyepágyában fehérre meszelt karók álltak üveggolyókkal, és rájuk borultak a haldokló rózsák, kiégett maghonnal. Könnyû szellõcske tipegett a homályos utakon, egy-két száraz levelet csörgetve. A padok, az is, melyen Ákos kedden délután sütkérezett, csöpögtek a nyiroktól. A gyep kopaszodott. Senki sem tartózkodott itt, csak egy rendõr járkált a kerítés elõtt, ki Vajkay Ákosnak mereven tisztelgett. Mély éjszaka volt.

Ákos összehúzta mogyorószín õszikabátját, mert fázott. Valami motozást hallott fönn, magasan fönn a levegõben.

- Ez az õsz - gondolta.

Milyen hirtelen jött. Nem fönségesen, nem halálosan, nem nagy pompájában, arany levélszõnyegével és gyümölcsös koszorújával. Kis õsz volt ez, alattomos, fekete, sárszegi õsz.

Sötéten gubbasztott mozdulatlan bokrokban, fák felett, házak tetején. A város alján füttyentett egy vonat, és elhangzott a füttye. Kietlen unalom borult mindenre. Vége volt a melegnek.

Mindössze ennyi volt.

- Még lehet szép idõ - mondta Pacsirta.

- Lehet - mondta anya.

- Lehet - mondta apa is.

A Petõfi utca sarkán már siettek, hogy egy-kettõ otthon legyenek. Pacsirta nehezen szokta meg a pusztai életet, minden áldott nap hazavágyakozott, és most örült, hogy visszaérkezett a városba, mely kényelmével sok mindent elfelejtet, s igazi magányt biztosít annak, kinek egyedül kell lennie.

Alig várta, hogy átlépje az otthon küszöbét.