TIZENHARMADIK FEJEZET
(melyben a regény 1899. év
szeptember 8-án,
pénteken véget ér, de nem fejezõdik be)
Benn viharosan megölelte az anyja.
- Most pedig - szólt - összevissza csókolom az én lányomat.
Cipp-cupp,
cuppogtak a csókok.
- Állj elém
- parancsolta anya, bizonyos öregasszonyos katona-regulával - egyenesen. Hadd
nézzelek meg. Kitûnõ színben vagy.
Pacsirta
levette esõsipkáját, esõköpenyét.
Csakugyan
meghízott a sok tejtõl, tejföltõl, vajtól. Szája tejszagú volt, haja
tejfölszagú, ruhája vajszagú.
De a hízás
nem használt neki. Vastag, duzzadt hurkák rakódtak mellére, orrán pörsenést
kapott, nyaka mégis hosszú volt. Hosszú és sovány.
- Isten hozott,
lányom - mondta apa, ki szerette a szertartásosságot, és megvárta, míg Pacsirta
kényelembe helyezi magát. - Isten vezérelt vissza mihozzánk.
Õ is
megcsókolta mind a két orcáját.
Csitt-csatt,
megint csattogtak a csókok.
- Ó -
kiáltott Pacsirta -, künn felejtettem.
- Micsodát?
Hozta a
kalitkát.
- Nézzétek,
milyen aranyos. Tubi, Tubi, Tubica. Aranyos kis Tubica. Nem cukros?
A galamb, meglátva a villanyfényt, kaparászni kezdett
kacska, körmös lábaival, félrefordítva szelíd, buta fejét, s feketeborsszerû
szemével rákacsintott új úrnõjére.
- Szelíd - szólt Pacsirta, kinyitva a kalitka ajtaját -,
ráül a vállamra. Ideszáll mindig.
Nem volt szép galamb. Kopott, borzas kis galamb volt.
- Búzamagot
is hoztam ám neki. Hol a poggyászom?
Apa már
nyitotta a barna vászonbõröndöt meg a kosarat, melybe Pacsirta példásan
becsomagolt mindent, úgy, ahogy õ; ugyanabba a selyempapírba a fogkefét,
sûrûfésût, ugyanabba az újságpapírba a cipõket. Rendszeretetét tõle örökölte.
Újságpapír-tölcsérkében,
a Sárszögi Közlöny vasárnapi számában
- az elsõ oldalban, melyen különben Ijas Miklós verse is olvasható -
zsugorodott a búzamag. Abból etetgették a galambot jó sokáig, majd drótos
börtönében odaállították Pacsirta asztalára.
- Mást is
hoztam - mondta Pacsirta.
A rokonok
két üveg málnalekvárt, egy üveg ringlóbefõttet küldtek, egy egész disznósajtot
meg egy tortát, melyet Pacsirta és Etelka néni együtt remekelt.
Ez a torta,
mely piskótatésztából készült s kávékrémmel volt töltve - és maguk közt családi
tortának, vagy Bozsó-tortának nevezték -, az úton kissé összenyomódott a ruhák
közt, s oldalt kifolyt a tölteléke, elmaszatolódott a fehér papírra. Sajnálták
mind a hárman, sokáig nézték, csóválták fejüket. De késsel le lehetett kaparni
a tölteléket, s így is igen jó volt.
Az ingek
közül a csomagolásnál kivett egy fényképet.
- Itt
vagyok, ragyogok - szólt nevetve, és anyjának nyújtotta.
Béla bácsi,
ki szenvedélyes mûkedvelõ fényképész volt, levette õket. A fényképen mindenki
rajta látható, még Tigris is, ki fülét hegyezve ült ott, a vadászkutyák
hivatalos fontoskodásával és úri gõgjével, lógatva emlõs hasát, melybe a
vadászaton éveken át annyi sörétet kapott, hogy az csörgött tõle, és Béla bácsi
szellemes megjegyzése szerint valóságos „vaskutya” lett.
A fénykép
különben csoportot ábrázolt, a tarkövi nyaralókból alakítva.
Elöl
egymásba karolva a két Thurzó-lány, fûzõ nélkül, szecessziós hajviselettel,
teniszverõvel kezükben: Zelma és Klári. Zelma mellett a jómodorú, határozatlan
tekintetû Olcsvay Feri, ki szegény, nem tudja, hogy a kisvárdai, vagy a
nagyvárdai ághoz tartozik-e.
Klári
mellett Berci térdel a regényes szerelmesek pózát gúnyolva, amin a két lány
láthatóan vihog, alig tudja elnyelni kipukkanó kacaját.
Háttérben
szintén egymásba karolva Etelka néni és Pacsirta.
- Nagyon jó
kép - mondta anya. - Ezek itt a Thurzó-lányok.
- Igen.
- A
nagyobbik nekem nem rokonszenves. A kisebbik csinos fruska, de nincs az arcán
semmi kifejezés.
Ákos
elkérte a képet. Õ csak leányát nézte.
Ott állt a
pajtában, melynek nyitott ajtajához fagereben volt támasztva, egyik kezével
Etelka nénibe, másik kezével a falba fogódzva, mintegy védelmet keresve valami
ellen, amitõl félt. Milyen egyedül tengett-lengett ebben a társaságban, az õ
rokonai, az õ vérei között is. Csak ez a mozdulata látszott, a kétségbeesett menekülés
mozdulata, mely szép volt, különben arca alig tûnt elõ, mert fejét, amint
szokta, lehajtotta, és haját tartotta a lencse felé.
- No, milyen?
- Aranyos vagy - felelte apa
-, nagyszerû vagy.
Pacsirta már minden ruháját fölakasztotta szekrényébe. Mikor
becsukta a szekrény ajtaját, megszólalt:
- Igaz, megkaptátok a levelem?
- Meg, meg - sietett nyugtázni apa.
- Sokat fájt, szegénykém, a fogad? - kérdezte
anya.
- Dehogy. Azonnal elmúlt. Semmi az egész.
- Melyik?
- Ez itt.
A villanycsillár alá állt, hogy anyja
belenézhessen, s mutatóujját kíméletesen hátrafelé tolva, egy odvas, barnás
fogra mutatott, melynek fele hiányzott. A többiek elöl apró rizskása-fogacskák
voltak, kissé távol állók, de épek, fehérek.
- Ejnye - mondta anya, és kicsit fölágaskodott,
mert lánya magasabb volt nála -, majd fogorvoshoz kell járnod. Ne hanyagold el.
Ákos nem tekintett oda.
Õ semmiféle testi szenvedést, betegséget, sebet
nem bírt megnézni.
Csak leánya arcára meredt, amint száját
kinyitotta, és látta a csillár alatt, a villanyfényben - élesebben, mint amikor
elment a napfényben -, hogy valami hamuszín köd borult rá, gyengéden, de el nem
téphetõn, valami alig látható, vékony, de erõs pókháló: az öregség, a közönyös,
jóvátehetetlen vénség, mely már nem is fájt neki, hanem elfogadta, a leánya
nevében. Amint álltak egymás mellett hárman, már hasonlítottak egymáshoz.
- Különben mi újság? - kérdezte anya.
- Köszönöm, jól vannak.
- Etelka nénéd?
- Jól van.
- Béla bátyád?
- Az is.
- Szóval, jól vannak.
Ott is ezt kérdezték:
- Különben mi újság?
- Köszönöm, jól vannak.
- Édesanyád?
- Jól van.
- Édesapád?
- Az is.
- Szóval, jól vannak - mondták.
De ezt nem vallotta be,
csak így szólt.
- Tiszteltetnek benneteket - és kapcsolva
blúzát, vetkõzni kezdett.
- Hát jól mulattál - szólalt meg
anya, megállapítva a tényt.
- Pompásan.
- El sem lehet azt mondani ma -
tette hozzá. - Majd holnap. Egy hétig beszélek róla nektek.
- Legalább most kipihenheted magad.
- Igen.
- És ti - kezdte Pacsirta, meleg önváddal
emelve hangját -, ti, szegények? Képzelem, milyen rosszul mulattatok ti. A
Magyar Király kosztja.
- Rettenetes - felelt Ákos, legyintve kezével.
- Kérlek - mondta anya, tréfás büszkeséggel -,
apa egyszer a fõispánhoz volt hivatalos. Úgy ám. Nagykanállal evett.
- Igazán?
És Pacsirta
az édesapjára nézett, élesen.
- De nekem
apa nem tetszik. Gyere csak ide, édes. Hadd nézzelek meg.
Apa
engedelmesen odament. És nem mert Pacsirta szemébe nézni. Félt.
- Milyen
halvány - szólt Pacsirta, halkítva hangját. - Milyen sovány. A kezecskéje is
milyen sovány.
Pacsirta
csontos, de mégis kedves nõi kezét rátette apja kezére, simogatta öreg
csuklóját, mint valami gyermekét. Aztán megcsókolta,
szeretettel.
- No, majd
én a kezembe veszlek - szólt most szinte férfiasan. - Apus, meg kell híznod.
Értetted? Majd én fõzök neked.
- Igaz, mit
fõzünk holnap? - töprengett anya.
- Valami
könnyût. A sok zsíros pusztai ételbõl éppen elég volt. Talán köményleves,
rizses hús. Meg egy kis darás metélt. Torta is van.
- Jövõ
héten pedig nagymosás - dünnyögte anya.
Apa
elbúcsúzkodott, a hálószobába ment, betéve a fehér ajtót, mely a hálószobát a
leányszobától elválasztotta. Hallotta, amint anya a háztartás csip-csup
gondjairól beszélt leányával, ki már lefeküdt, majd a mosónéról és Szilkuthy
Birirõl, ki elválik az urától.
Ákos
meggyújtotta a mécsest. De amint vaksi fénye végigcikázott a tálcán, elsápadt,
hátrahõkölt, mint az, aki rémet lát.
Ott, a
tálca szélén hevert egy papírlap, melyet valahogy nem tüntettek el a sok
zûrzavarban, a rózsaszín színházjegy, a földszint kettõs páholy fél szelvénye,
melyet tévedésbõl hazahoztak, megõriztek.
Az ajtóra
nézett, majd markába gyûrte a vádló okmányt, apró darabokra szaggatta, s a
fehér cserépkályhához ment, csöndesen kinyitotta ajtaját, és bedobta. Ha
meggyújtják az elsõ tüzet õsszel, szeptember végén vagy októberben, ez is elég,
rõzsékkel, hasábfákkal és azzal a limlommal együtt, melyet nyár idején
belehajigáltak.
Aztán
levetkõzött. Anya is bejött, lábujjhegyen, behúzva maga mögött a leányszoba
ajtaját, mely elkülönítette tõlük Pacsirtát.
Suttogva
beszéltek.
- Most már
nyugodtabb vagy? - szólt anya apához, ki az ágyban vízszintesen feküdt alacsony
párnáján.
- Alszik? -
kérdezte apa.
- Igen.
-
Szegényke, elfáradt az úttól.
Anya a leányszoba
ajtajára pillantott. De az õ nõszíve tudta, hogy leánya nem alszik.
Pacsirta
épp ekkor kattantotta el a villamos lámpa kallantyúját, és sötétben maradt.
Mélyet sóhajtott, mint annyiszor, mindennap, és behunyta szemét. Azt érezte,
vége, mindennek vége.
Semmi sem történt, ismét semmi. Csak hazudott, mosolygott,
kedveskedett mindig, mindenkivel, de ezen a héten, távol szüleitõl, oly
átalakuláson ment át, melyre csak most ocsúdott, hogy nem látta többé a tarkövi
embereket, nem hallotta a vonat zakatolását.
- Én - gondolkodott, úgy, mint mindenki, aki magára gondol.
De ez az én õ volt, és õ ezt
teljesen átélte. Õ volt ez az én, testben, lélekben, egy a húsával és
emlékeivel, múltjával, jelenével, jövendõjével, melyet mind összefogunk, mint
sorsot, mikor magunkra eszmélünk, s kimondjuk a változhatatlan szót: én.
Béla bácsi, Etelka néni valóban
szívesen fogadta, de õ hamar megértette, hogy felesleges, terhükre van,
igyekezett eltávolodni tõlük, olyan kicsinyre zsugorodni, amilyenre csak
tudott. Aludni is ezért ment át a díványra. Mégsem sikerült egészen, amit
akart.
A Thurzó leányoknak folyton
útjában volt, akármit tett, akármit mondott, Bercinek is olykor, és Etelka
nénit, egyszer vacsora alatt - észrevette - fárasztotta.
Õket látták szülei a fényképen.
Ezen a fényképen azonban nem volt ott valaki.
Nem volt ott Szabó Jóska, az ispán, az a
negyvennégy éves, durva félparaszt, az a kajla bajszú, zömök özvegyember, ki
elsõ nap beszélgetett még vele, hazakísérte a majorból, majd elmaradt, nem jött
oda, kerülte társaságát, és mikor ránézett, lesütötte szemét.
Három árvája volt pedig, két fia s egy hatéves
leánykája, Mancika, kit õ nagyon szeretett simogatni. Mancikának elmenet
odaajándékozta a nyakán lógó érmet, a vékony ezüstlánccal, melyet Záhoczkynétól
kapott, bérmaajándékul. Micsoda ostobaság és ízléstelenség. Szégyen, szégyen.
Nem is említi majd szüleinek, azt mondja, hogy elvesztette.
Jövõ nyárra is meghívták. Megígérte, hogy
elmegy. Nem megy el többé. Minek is?
Esztendõre harminchat éves lesz. Tíz év múlva mennyi?
És aztán tíz év múlva ismét mennyi? Apa most ötvenkilenc, anya ötvenhét. Tíz
év, vagy annyi sem talán. Szülei meghalnak. Mi lesz, Boldogságos Szûz Anyám, mi
lesz?
Ágya fölött, akár szüleinek ágya fölött a
Jézus, egy Mária-kép lógott, a boldogságos szent Szûz képe, ki térdein nagy,
halott gyermekét ringatta, és szívére mutat, melyet az anyai fájdalom hét tõre
ver át. Kislánykora óta hallotta ez buzgó, gyermeteg imáit, mint szüleiét a
megfeszített Jézus. Pacsirta egy pillanatban feléje emelte mind a két karját,
heves mozdulattal, melyet azonnal elfojtott. Csak türelem. Vannak, kik sokkal
többet szenvednek.
Feküdt az ágyon, még mindig hunyt szemmel, ezen
a meddõ, hideg leányágyon, melyen még nem történt semmi, csak aludt,
betegeskedett, nyomta terhével lefelé, mint hulla a ravatalt. Kényelmesebben
kinyúlhatott benne, mert jóval szélesebb volt, puhább is, mint a tarkövi
dívány, és már józanul foglalkozott teendõivel.
Holnap reggel tehát majd fölkel hét elõtt, és
fõz, borstalan rizses húst, darás metéltet, hogy szegény, áldott jó apát
fölhízlalja. Délután tovább horgolja a sárga terítõt, mely nem készült el, még
mindig nincs meg, mert a rokonok nem hagyták dolgozni, és õ engedett rábeszélõ
szavuknak. Jövõ héten pedig nagymosás.
Kinyitotta szemét, mert eddig erõsen behunyva
tartotta. Tompa sötétség lengte körül, mély feketeség barátian, és a levegõ
érintésére vagy talán a homályra, melyben semmit, de semmit sem látott, a két
szeme most hirtelen megtelt könnyel, s patakzó, eleven nedvességgel öntözte
száraz párnáját, mely egyszerre olyan lucskos lett, mintha az éjjeliszekrényen
levõ pohár rádõlt volna. Zokogott is. De hasra feküdt, száját a párnára nyomta,
hogy szülei ne hallják meg. Ebben már bizonyos gyakorlatra tett szert.
Apa még mindig nem oltotta el a villanyt.
- Pacsirta - rebegte, s az ajtó felé mutatott,
és feleségére nézett, boldogan.
- Hazarepült - szót anya.
- A mi kis
madarunk - tette hozzá apa - hazarepült.
.oOo.
|