LEÁNYOK

Gyula az ablakmélyedésben ült, és kötött.

A szoba, ahová beléptem, félhomályos volt. Leeresztett rolettákon át szûrõdött a napfény.

- Te kötsz? - kérdeztem csodálkozva.

A tornainges vasgyúró, aki bronzszínûre sült a nyári naptól, ledobta a kötést, szemét a földre sütötte, és elköhentette magát.

- Ah... - dadogta -, csak be kell fejeznem... a Lujzának... vagy a Jolánnak...

Ma is úgy emlékszem a házukra, mint amelyben rengeteg sok leány volt, minden szobában legalábbis három-négy. Hogy végeredményben hány leány, azt sohase tudtam kisütni. Egyszer, amikor ebédre voltam hozzájuk hivatalos, és három szobán át terítettek fel, harmincnégy leány ült az asztalnál, de úgy hallottam, hogy megjelentek Gyula unokahúgai és a nõvéreinek barátnéi is. Máskor tizenöt leányt számláltam meg. De akkor meg többen kimentek a városba. Így a számításom állandóan ingadozott. Csak annyi bizonyos, hogy a cifra és zajos ház mindig furcsán hatott rám, majdnem úgy, mint egy cirkusz vagy egy menazséria. A leányos házban van valami komikus és tisztátalan. Rendesen késõn kelnek a leányok. Sokáig lustálkodnak az ágyban, aztán hosszan fürödnek és fésülködnek, az elefántcsont fésûkben fekete és szõke gubancokat hagyva. Többször láttam ilyen tollászkodást. Szánalmat éreztem kis barátom iránt. Azt is tudom, hogy náluk nem mertem inni. A vizespohár, amibõl egy ebédnél ittam, parfümszagú volt, émelyítõ, édeskés. Ettõl kezdve féltem tõlük. Nem szívesen jártam a házukba.

Ezen a rekkenõ augusztusi reggelen különösen bánatos és dúlt volt a ház. Párnák hevertek a padlón, szoknyák és hajtûk, sütõvasak pokoli rendetlenségben. Nõi viháncolástól reszkettek a falak. A szárnyasajtó kinyílt, betekintett rajta egy kócos fej, egy leány pongyolában, álmos szemmel, aki visítva suhant el, becsapva maga után az ajtót.

- Jöjj ki - mondtam a fiúnak - a mezõre vagy a városerdõbe. Menjünk innen.

A fiú búsan intett.

- Most még nem lehet.

Beláttam, hogy osztálytársaimnak igazuk volt. Ezzel a fiúval nem lehet barátkozni. Én is szánalommal, egy kis férfi minden megvetésével néztem rá. Most már tudom, miért utálja õt mindenki.

Valahányszor elénk kerül, nõvérei nevével bosszantjuk:

- Olga.

- Piroska.

- Erzsi.

- Ilonka.

- Jolán.

- Lujza.

Gyula ilyenkor paprikavörös lesz. Nagyokat nyel, pislog, összemorcolja szemét. Alapjában neki van igaza. Õ errõl nem tehet. De komikus, halálosan komikus.

- Te - kérdi tõle egyik fiú -, kibe szerelmesek a húgaid?

Gyula méltatlankodik.

Harsogó nevetés. Nem tudjuk, miért, mindnyájan nevetünk. Csak Gyula áll komolyan, haragosan, némán.

Máskor ilyen jelenet játszódik le. Egy szeplõs, szõke kamasz mosolyogva fordul hozzá:

- Nekem mindegyik közül legjobban tetszik az Ilonka.

- Szép szeme van - tódítja a másik.

- Nem igaz - kiabál egy kis kamasz -, legszebb a Jolán. Õ az én stílusom. Éljen a Jolán.

Gyula fanyarul hallgatja a vitát. Csikorgatja a fogát. Érzi, hogy a beszédük ízléstelen. De nem tehet róla. Olyan arccal bámul, mint akinek viszket az orra, és tüszkölni akar.

Bizonyos, hogy nem lehet barátunk.

Mi a város minden leányáról szabadon beszélhetünk, kedvünk szerint magasztalhatjuk vagy bírálhatjuk õket, csak õ nem szólhat, mert a leányok részint nõvéreinek barátnéi, részint pedig a szigorú otthoni nevelés beleedzette a hitet, hogy a leányokról csak az áhítatos tisztelet és a lovagi becsület hangján lehet beszélni. Ez a fiú mártír.

Késõbb, amint nõttem, mélységes részvéttel néztem a sorsát. Értékes fiú volt. Mûvésznek készült. Kézügyességét mindenki bámulta. A rajzpapíron senki se tudott olyan leheletszerû hajszálvonalat húzni, mint õ, és diribdarab papirosokra pár pillanat alatt lerajzolta kócos fejünket néhány vonallal, amelybõl megértés, humor, egy mûvész könnyedsége érzett. Ezek az ujjak mindenhez értettek. A zongorán ügyesen vágtattak át, virtuóz hangzavart kavarva, türelmesen vezették a lombfûrészt is, mely keze alatt fantasztikus cirádákat, erdõket, havas tájakat vágott ki a fából. Ezermester hírében állott.

Aztán egyszerre abbahagyta a zongorázást, a rajzot, mindent.

Nem tudom, hogyan ment végbe a változása. Csak azt tudom, hogy gyönyörû lakkcipõket kapott, melyeket mindnyájan irigyeltünk. Volt egy szmokingja is. Ebben minden délután megjelent a leányok között, az ozsonnán, az öt órai teákon. Csodálatos folyamatossággal beszélt zenérõl, mûvészetrõl, színházakról, mert azokat a kincseket, melyeket egykor zsugorian gyûjtögetett magának, aprópénzre váltotta, és sietve forgalomba hozta a társaságban. Tiszta és elegáns fiú volt, aki mindnyájunknak imponált. Úgy beszélt velünk, idegenül, mint egy miniszter.

Csak néha estefelé láttam. Egy nõvérét kísérte.

- Honnan jöttök?

- Teáról.

- Hová mész?

- Teára - hebegett. - Egy másik húgomért.

- Szervusz.

- Szervusz - szólt lehangoltan.

Általános volt a vélemény, hogy nem lesz belõle semmi. Ez azonban csak részben bizonyult igaznak. Mert a kitartása meghozta a gyümölcsét, ha nem is neki, a nõvéreinek, akik egytõl egyig kitûnõen mentek férjhez, rajzoltak, igen jól zongoráztak, nyelveket beszéltek, és az esti korzón csipkékben, prémekben, boákban tündököltek. Egyik húga nemrég lépett fel a hangversenyen. Közepes zongoravirtuóz, de a szorgalmával és az összeköttetéseivel még sokra viheti.

Gyula pedig jó testvér. Nyáron lett honvédhadnagy. Katonai karrier elõtt áll.

Múltkor este az Andrássy úton találkoztam vele. Egy ház elõtt állt, minthogyha valakit várt volna.

- Találka? - kérdeztem mosolyogva.

- Dehogy.

Szívesen kezet szorítottunk. A régi idõkrõl beszéltünk.

- Lásd - mondta -, most végre nyíltan beszélhetünk egymással. Én tudom, hogy mindig, akkor is, mikor legközelebb voltunk egymáshoz, nagy távolságok választottak el. Ti engemet kinevettetek a nõvéreim miatt, és lenéztetek, hogy az életemet alárendeltem az õ életüknek. Azt hittétek, hogy ostoba voltam. De neked elárulom: mindig tudtam, mit teszek, hogyha oktalanul is cselekedtem, éreztem, hogy a cselekedetem oktalan, és mint filozófus szenvedtem. Azóta sokatokkal találkoztam. Láttam, hogy az arcotok sápadt, hallottam, hogy anyagi zavarokkal küzdötök, észrevettem azokat a félreismerhetetlen barázdákat, melyeket a nõk karcolnak a férfiak arcára. Megfizettetek a nevetésért, barátaim. Nekem azonban a szerelmi életem harmonikus. Én tudom, hogyha egy nõ meredt szemmel bámul a levegõbe, nem a végtelent látja maga elõtt, nem a szférák zenéjét hallja, hanem unatkozik, és talán arra gondol, hogy jó lenne elhagyni bennünket, és máshol próbálni szerencsét. Engem még egy nõ se csalt meg. Mindig szerettek, mindannyian, mert egyik se tudott imponálni. A keserû iskolán már gyerekkoromban átmentem. Ti most tanuljátok az ábécét, melyet én már igen régen tudok.

Csakugyan boldognak és elégedettnek látszott. Kardja vidáman zörgött az aszfalton, bronz arcára az Andrássy úti esti ívlámpa fénye ráporzott.

- Nem lett belõlem semmi - folytatta mosolyogva. - Egy határszéli garnizonban hadnagy vagyok, piszkos [...] bakák, parasztok, iszákos polgárok között. De tudom, hogy sohase fogom elkövetni azokat az ostobaságokat, miket ti majd mindannyian egész biztosan elkövettek.

Érdekelt a beszéde. Meginvitáltam vacsorára.

Gyula gondolkozott.

- Nem mehetek - mondta.

- De kérlek...

- Nem - ismételte.

És elsápadt. És megdermedt. És megint hebegni kezdett. A régi volt. Szemöldökei magasra szöktek, arcára kiült a szégyen, a rémület, a régi szolgaság bánata.

- Tudniillik - hebegte - haza kell kísérnem... A Lujza... vagy a Jolán... Egy húgom van itt...

- Teán? - kérdeztem kegyetlenül.

- Teán - mondta szomorúan.

1912