TRÉFA

Eleinte minden csendesen ment. Világos szeptember volt. Gyümölcsök teljétõl roskadtak a fák, az udvaron befõtteket tettek el télire, rézkotlákban keverték a szilvalekvárt. Késõbb jött az október, reggel gyenge ködökkel. Napközben még mindig meleg szelek fújtak, a legyek sem haltak meg, fekete bolyokban nyüzsögtek az ablakokon. Lassan szüretelni kezdtek. Éhes darazsak lakmároztak a körtéken. Este a szõlõk felé az országutakon csodálkozva álltunk meg, az égre bámultunk, ahol rakéták szikráztak, égõ fejjel, a semmibe fúródva, hihetetlenül. Forr a must - pincék homályán - az ászokfákon. A csípõs fiatal bor, mint a parasztpezsgõ, kaparta - mérgével és mézével - a részegek torkát. Duzzadó gohérfürtöket láttunk, s kövér nõk melleire gondoltunk. Az õsz érzéki zamata megigézett, buja rothadtsága visszarémített. Sárgadinnyék héjai széttaposva hevertek a kisvárosi aszfalton, miket nyár óta nem takarítottak el, a pohos görögdinnyét megütötte a guta, szétpukkadt a hõségtõl, s hullája a kövezeten gõzölgött. Mi egyre vadabb és õrültebb kalandokon törtük a fejünket, különösen délután a tanulóteremben. Lassan fûteni kezdtek. Az iskolaszolga, száraz, öreg szerb, reszketve hozta be a hasábfát, a felaprózott rõzséket, s megrakta a kályha gyomrát. Pedig még meleg volt künn.

Azon kezdtük, hogy apró hecceket eszeltünk ki.

Egy délután - három óra tájt - elloptuk a rövidlátó eminens szemüvegét.

Már-már sötét volt a teremben. A piros arcú, szõke fiú egyszerre csak izegni-mozogni kezdett, fészkelõdött a helyén, lehajolt, felállt, de úgy, hogy az orrával nekiment a falnak és a fogasnak. Ez még inkább idegessé tette. Hogyha valamit keresünk, erõre kapunk a kudarctól, a szeszélyünk szenvedéllyé és meggyõzõdéssé válik. Így történt ez nála is. Végigkotorta összes zsebeit, kétszer-háromszor, minden alkalommal sokkal gyorsabban, mint elõbb, aztán a pad alá bújt, lehasalt a földre, s orrát a poros padlóra nyomva kereste a szemüveget. Gyáván kuncogtunk. Szájunkba gyûrtük a zsebkendõnket. A nevetõizmok reszketésétõl kipattant szájunkból a pecek, dörögve, heves robajjal, mint az ágyú csövébõl a golyó, a nevetés még erõsebben tört ki. Talán azért nevettünk annyit, mert nagyon-nagyon féltünk.

A tanárjaink többnyire sovány és szigorú papok voltak, akiknek izmos kezében irgalmatlanul suhogott a sárga nádpálca. Egzaltált arccal csináltak rendet. Mióta neszét vették, hogy az iskolában forradalom üti fel a fejét, minden pillanatban felbukkant hátunk mögött a fekete reverenda, egy-egy papi alak, szikáran és sápadtan, mint a hittérítõ a vademberek között. A parasztgyerekek vastag nadrágját kegyetlenül kiporolták. Tizennégy-tizenöt évesek voltunk, mégis gyerekek, vásott, furcsa kamaszok. Átkutatták a zsebeinket, a fiókjainkat, nem szabad volt kimennünk a városba, éjjel állandóan virrasztott egy fráter. Mi azonban túljártunk az eszükön. A motozás után onnan, ahol nem is sejtették, bûvészkézzel kivettük azokat a szerszámokat, melyek az ugratáshoz elengedhetetlenül szükségesek voltak. Ismertük a terepet. Az egész diákotthon ki volt preparálva céljainkra. A katedra alatt föld alatti vezetékek futottak, melyeket az utolsó padból láthatatlanul mozgathattunk, de az egész intézet a hatalmas melléképületeivel és laboratóriumaival szinte kerekeken gurult, annyira aláaknáztuk orsókkal, spárgákkal és drótokkal. A sakktáblát nem ismeri jobban a sakkmester, mint mi az iskolánkat. Mindent pontosan felmértünk. Tudtuk, hogy az áldozat a kertben mikor botlik meg, és élveztünk minden pillanatot, mely eddig eltelik. Zsebünkben készen álltak a dióhéjak, a békarakéták, a pattogó kakasgyufák kiszámított négyszögekben voltak elszórva, a zúgó szerszámok kezelõi alkalmazkodtak a körülményekhez, az assa foetidá-t jó elõre dobtuk az izzó kemence lapjára, úgyhogy kellõ pillanatban a koncert teljes volt, egyszerre mûködtek a tréfa tüzérei, zenészei, akikhez aztán - a hatás emelésére - a tréfa illatszerészei is csatlakoztak. Nem bírtak velünk. Október végén minden vigyázat ellenére egy kitûnõ társunknak sikerült belopódzkodnia a dormitóriumba, az igazgató hálószobájába, megközelíteni az ágya fölött lógó szenteltvíztartót, melybe tintát öntött.

Az igazgató este telehintette az arcát tintával, s reggel - szórakozott ember lévén - mindenkinek nagy gaudiumára tintás arccal jött be a matematikaórára.

Novemberben már járvánnyá vált a nevetés. A nevetés gonosz epidémia. Csak kevés jó belõle. Hogyha túlságosan élvezzük, akkor elfulladunk és köhögünk, az arcunk elsápad és kipirul, fáj a derekunk, csiklandja a hónunkat, a tarkónkat, a bordánkat. Nem is mulatságból nevettünk tán. Viszketõ bizsergés szállt minden tagunkba. Örültünk nagyon az életnek, s talán futottunk elõle. Betegek és szomorúak voltunk.

Az igazgató késõ délután maga elé hívott bennünket a zöld posztós asztal elé, ahol két égõ gyertya között fekete feszület komorlott. Lángoló arccal beszélt:

- Az ördög incselkedik veletek. Az ördög...

Igazat adtunk neki. Úgy éreztük, hogy ezen az õszön az ördög tréfál, az áll a hátunk mögött, az kényszerít új és új csínyekre, de nem tehettünk ellene. Kicsit mégis elszomorodtunk. Helyzetünket menthetetlennek láttuk. Meg voltunk gyõzõdve, hogy már mélyen elzüllöttünk, nem lehet rajtunk segíteni, és a pokol vár ránk, melynek kínjait a hittanár a biblia szörnyû szavaival, kárminnal és feketével festette le nekünk.

Decemberben két diákot kicsaptak. Ekkor kicsit megszeppentünk. De az üldöztetés még erõsebben összekapcsolt, és most már a kétségbeesés dühével tréfáltunk. Igaz, a tréfáinkat csak egymáson próbáltuk ki. Nem múlt nap, hogy valami újat ki ne találjunk. Este a lepedõ alatt rendesen vizes lavórt találtunk, amibe a vigyázatlanok sziszegve ültek bele, de nem ütöttek zajt, nehogy észrevegye a fráter. Párnánkba fojtottuk nevetésünket. Reggel gyufa pörkölte talpunkat, a cipõinkbe vizet öntöttek, a nadrágunk szárát, a kabátunk ujját cukorspárgával kötözték össze, a könyveinket s a füzeteinket az ágy alatt találtuk meg. Ezek a fogások is elavultak. Láthatatlan sodronyokat feszítettünk a szobában, amikben este tízével-húszával buktunk el, s bevertük a homlokunkat. Tûket és szegeket csempésztünk a párnák közé. Sokan sebeket ejtettek a testükön. De a vért némán letöröltük, a sebeken nevettünk, büszkén és hõsiesen viseltük.

Egy decemberi éjen két fiú kiszökött az intézetbõl.

Átugrottak az alacsony kerti falon, s bementek a városba, hogy hírt hozzanak nekünk, mint a követeink. Mindnyájan együtt éreztünk velük. A sötétben izgatottan vártuk õket. Árulástól nem kellett tartanunk, mert az elsõ eminens, a piros arcú, szõke fiú, aki a tanárnak kéme volt, egy emelettel följebb aludt, külön szobában, egy hallgatag és beteges német fiúval.

Nehezen múltak az órák. Idõnként kinéztünk a folyosó ablakán, nem jönnek-e? A havas kertben fújt a szél, búsan álltak a sötét fák, senki se jött.

Azt hittük, valami bajuk esett. Lehet, hogy a falon valaki meglátta õket, talán a cirkáló rendõr, s letartóztatta s bekísérte mindkettõt. A gyávábbak már féltek, arra gondoltak, hogy jobb lett volna, ha otthon maradnak, és ki se mennek. Néhányunk azonban erõsen bízott az eszükben és az erejükben. A fráter az újbortól részegen horkolt a kis szobájában. Vártunk. Csendesen beszéltünk, jelekkel, az arcunkat az arcunkhoz tapasztva, a szívünk dobogásával. A toronyóra elverte az éjfélt. Még mindig dermedten és mozdulatlanul állt a kert. Minden öt percben kinéztünk. Végre egyik diák visszaoson a folyosóról:

- Valaki jár a kertben.

Elmondta, hogy a havas kerten egy árnyékot látott átsuhanni.

A borzalom lúdbõrözött végig gerincünkön. Arcunk, szájunk, kezünk hideg volt. Egy ingben álltunk a hálószobában, némán. A szívünk hangosan dobogott. Mindenféle rémmesére gondoltunk, s most már a legbátrabb is tanácstalanul állott, hátha valami történt. Öt perc múlt el így, ebben az ájult izgalomban. A kém kirohant a folyosóra. Csendes lépések hallatszottak.

- Ki az?

- Jönnek.

- Õk azok?

- Õk.

A megenyhülés sóhaja szakadt fel. Visszaosontunk hideg ágyainkba, fülünkre húztuk a paplanainkat, elfojtottuk a mámoros, tûrhetetlen örömet, és tettettük az alvást. A két fiú megérkezett.

Az egyik az osztály leggazdagabb tanulója volt, akinek az apja - egy vidéki gyógyszerész - havonta kétszáz korona zsebpénzt küldött, a legjobb tornász és vívó, a legelsõ nõhódító. Õ jött be legelébb. Cipõjét már a jeges folyosón levetette, nehogy kopogjon. Mindig kivágott mellényt, ragyogó ingmellet, jó cipõket viselt, fekete haját hosszúra növesztette, s érdekesen csapta halvány homlokára. A másik egy különös szerb fiú, a legrosszabb tanuló, a mi vezérünk, aki már többször menekült meg a kicsapás veszélyétõl. Kemény, ravasz és kegyetlen fickó. Szurokszemei fénylenek. Azt mondják, kicsit eszelõs is. Ujjait a szemére teszi, arcát a nap felé tartja, s játszik a fénnyel. Különben mindenütt híresztelik róla, hogy iszik és kártyázik; mindenesetre nagyon érdekes, imponáló ember.

- Várjatok - suttogják -, maradjatok fekve.

Az izgalomtól alig bírunk maradni, de õk urai a helyzetnek, élnek a jogaikkal, parancsolnak velünk. Csak késõbb engedik meg, hogy meggyújtsunk egy szál gyufát. A gyufafényben sápadtak. Keresztbe tett lábbal ül a gazdag fiú, és nagyon levertnek látszik. Haja a hideg ellenére verejtékes. A szerb fiú vigyorog. Zsebébõl hatalmas üveget húz ki:

- Pálinka.

Aztán egy kendõbõl valamit kibugyolál:

- Kártya.

Még mindig van valami meglepetése:

- Dohány.

Végül egy rúd paprikás szalonnát tesz az ágyunkra.

- Jól mulattatok?

Némán intenek.

A diadal részegítõ szellõje fúj át a szobán. Lassanként felmelegszünk az ágyban, örülünk a késõ éj szokatlanságának. Kézrõl kézre jár a pálinkásbutykos. Néhányan gyertyafénynél kártyáznak, cigarettáznak. A gazdag fiú elmeséli, hogy a szomszédban szemérmetlen cselédek megszólították, valamit mondtak neki, amit nem akar ismételni, nevettek és eltûntek. Késõbb hosszabb elbeszélésbe kezd, nagyon halkan, suttogva, amit a körülötte állók izzó szemmel hallgatnak. A csendet röhej szakítja meg.

- Szõke?

- Szõke - feleli.

A kedv egyre magasabb fokra csap. Óvatosan hancúrozunk, úgyhogy neszét ne vegyék az éjjeli tivornyának, lábujjhegyen rohanunk a szobán, vigyázva csapjuk egymás fejéhez a párnákat, a dunnákat. A szerb a legvígabb.

- Hagyjátok, gyerekek. Valami újat kellene kitalálni.

- De mit?

Egy vékony faggyúgyertyát gyújtunk meg az éjjeliszekrényen.

A szerb az ágyra könyököl, lihegve maga elé mered, és gondolkozik.

Csuklik és tüszköl a nevetéstõl.

- A fráter alszik. Csendesen felmegyünk az emeletre. Az elsõ eminenshez...

- És?

- A többit bízzátok rám.

- Víz? - kérdezzük

- Dehogy.

- Tûz?

- Dehogy.

- Nálad van a spárga?

- A szeg és a lánc?

- A gyufa?

- Minden nálam van, csak gyertek.

Kicsit izgatottnak látszik, de fehér ajkán halványan és kísértetiesen még mindig ott vonaglik valami eltorzult nevetés.

- Ilyen tréfa még nem volt.

Nem tudom, miért éppen az elsõ eminenst választjuk ki, akit kémkedése ellenére is mindnyájan szeretünk a tudásáért, a tapintatáért. Ebben a pillanatban talán bosszant a rövidlátása, a vaksi vakondokszeme, a szorgalma. Szeretnénk kicsit kínozni, csiklandozni, csupa szeretetbõl megforgatni, elverni, megrémíteni, s aztán hirtelenül kibékülni vele, hogy másnap megint bízhassunk az õ meleg és becsületes szívében és gyémánt eszében. Vajon mit csinálunk vele? Ez a szelíd fiú már az ugratás minden skáláját végigcsinálta. Csillagot ugrott, vizes lepedõbe csavartuk, kísértetekkel rémítgettük, az ágyából kicsentük a deszkákat, és székeket, asztalokat, padokat állítottunk a paplanára. Mindent békével tûrt.

- Jöjjetek - mondja végül a vezér, határozatlanul.

Felrántjuk nadrágunkat, egy pillanat alatt készen vagyunk, az elsõ emelet felé mászunk a sötét folyosón.

Legelöl mászik a szerb, mint egy izmos farkas.

Ottan kuporgunk a fiú ajtaja körül, ki térdel, ki négykézláb, ki hasmánt fekszik.

- Csak aludna.

Óvatosan kinyitjuk az ajtaját.

A lámpa ég, nem alszik, az asztal mellett ül, hálókabátban, egy ingben; vörös tintával vonalakat húz, számokat vet, apró gyöngybetûket ír. Szemén a pápaszem. Lesüllyeszti a fejét, hogy jobban lásson a félhomályban, a szemüveg mögül sandít ránk.

- Mit akartok? - mondja nyugodtan, fennhangon.

Nagyon elkedvetlenített, hogy nem találtuk ágyban.

A szerb azonban hirtelenül rávetette magát, brutálisan bekötötte a szemét, leteperte a földre.

- Engedjetek - kiabál a fiú -, ne bolondozzatok. Menjetek aludni.

Újra szétpukkan egy fakó nevetés, de ezt elégedetlenség követi. Világos, hogy az ugratás nem sikerült. A szerb zavartan mered maga elé.

Most már lökdössük, hogy tegyen valamit, õ pedig várakozik, vissza akar húzódni, de mi a háta mögött állunk, követelõdzünk és nem engedünk.

- Csiklandd.

Csiklandozni kezdi a tarkóját. A fiú alig nevet, békésen tûri.

- Nem nevetsz? - kérdezzük tõle csúfondárosan.

- Csiklandd erõsebben - kiabálunk.

A kis diák piros arcán semmi nyoma a nevetésnek. Nyugodt, dacos, az egészet butaságnak tartja.

Ekkor valaki hátulról kivesz a zsebébõl egy hatalmas szalonnavágó kést, röhögve a szerb kezébe nyomja:

- Ezzel csiklandd!

A szerb tétovázva zsebre dugja a kést.

Valamit tenni kell. Rángatjuk a kabátját, unjuk a kuporgást a padlón, csendes zendülés van készülõben. Egyszerre megbotlik, a nevetés reá irányul, elsöpri õt, valami kibújót keres, hogy megint a helyzet ura legyen. Nagyon félünk, és nagyon nevetünk. Már mindenen nevetünk, mindent mulatságosnak találunk, azt is, hogy ott áll birkózva a fiúval, mozdulatlanul, mint valami hivatalos személy, s nem tud mihez kezdeni.

Egy egész perc múlik el így.

- Kezdd már - tombolunk a dühtõl.

A sötétségben aztán valami megvillan.

A kést lassan forgatja, félrehajtja a fiú ingét, a bordája fölé emeli, de ugyanekkor erõs tenyerével befogja a száját, óvatosan csiklandja a késsel, tréfából, csupa tréfából, a fiú hálókabátja mozogni kezd, a szerb nem enged, tovább csiklandja egyre jobban, aztán lassan megkarcolja a késsel, a padlón nedves sáv fut végig, a kés beljebb megy a bordák közé, egyre mélyebben, már reákönyököl a késre, egy kis nyöszörgést hallunk, egész testével reáhajol a fiúra, aki hanyatt fekszik, és még mindig nem tud hangot adni.

Néhányan, akik távol az ajtóban állnak, hangosan nevetni kezdenek, mi is velük nevetünk, de már sírósan, elkényszeredett kedvvel, sejtjük, hogy a tréfa, a nagyszerû tréfa sikerült.

- Megvan? - kérdezik tõle.

- Meg - int, és az arca hidegen mosolyog.

De azok, akik közel állunk hozzá, megijedünk, valami retteneteset sejtünk, rohanunk ki a szobából.

- Mi történt?

Nem tudjuk, de a decemberi éj hideg, a kétségbeesés, a nevetés kiûz a kertbe, onnan pedig menekülni tovább, valahova, nem tudjuk, hova.

Átvetjük magunkat a falon, mint az õrültek és rohanunk. Elõttünk a kisváros apró fehér házakkal. Ördögi hatása van egy ilyen kisvárosnak éjjel. Koromfekete minden, csak a kocsmák ablakai parázslanak, mint a pokol rostélyai, és összeolvadnak a trombitabandák vörös hangjaival. Futunk a külváros felé. Ott már-már alig jártak emberek. Kósza parasztlányok kuncsorognak, akik nappal mostak, színehagyott kendõkben, vastagon és rosszul kifestve, a hangjuk meleg és buja, de a kezük a szappantól rücskös. Néha egy-egy részeg ember orra bukik, hirtelen, mint hogyha puskagolyó találta volna.

Egy kaszárnya elõtt sétál az õr.

1912