A SZERB

1

Az arca almazöld volt, a szeme lenkék, a haja gyér és sárga. Így festett az én bácskai barátom: Bogumil.

Kevés öröme lehetett az életben. Állandóan a kávéházban ült, a fejét lógatta, de nagyobb optimistát alig ismertem nála. Szelíd fiú volt. Mikor jókedve kerekedett - csendesen és nagyon szomorúan -, benyúlt a zsebébe, kihúzta a revolverét, s a kávéház mennyezetébe lõtt, egymás után hatszor.

Dicsérte a mértékletességet. Néha azonban hajnalfelé holtrészegen láttam. Teleszívta magát lángoló és színes pálinkákkal. Ha gyufát tartok ilyenkor a szája elé, kék lánggal robban fel, mint a rumoshordó. Még ekkor is volt benne valami nemes és különös. Trombitás bandával kocsizott végig a kisvároson, a rézmuzsika fejébe szállott, a részegsége olyan volt, mint a cifra delírium és a rác mennyország. Talán barackarcú szerb lányokat látott maga elõtt, akiknek halvány nyakában aranypénz lóg, a szemük türkiz, a szalagos szoknyájuk, az aranypaszományos blúzuk pedig összekeveredett elõtte a mámor fellegeivel.

Évekig nem olvasott semmit. Egészségesen nõtt fel, mint vidéki barbár. Egyszer azonban megbolondult, hirtelenül felfalt egy egész könyvtárat, minden pénzét könyvekre költötte. Olyan volt, mint aki megzabált a kultúrától. Fáradtan járkált, és ásítozott.

Egy dekadens költõt olvasott a bácskai porban. Halkan beszélt. Nem voltam azonban bizonyos, hogy a másik percben nem rohan-e ki a konyhába, nem hoz-e egy rengeteg, éles konyhakést, s nem táncol-e körül õrjöngve, a konyhakést villogó és egészséges fogai közé szorítva.

2

Egy reggel a kávéházban ült. Áprilisi napfény bizsergette a vérünket, jól éreztük magunkat. Bogumil szilvapálinkát rendelt reggelire, s hozzá egy piros vizeszsömlét evett. Csodálkoztam az ízlésén. Kissé barbár dolognak tartottam, hogy valaki reggelire - éhomra - pálinkát iszik és rossz zsömlét eszik hozzá.

- Barátom - mondtam -, te valóságos életmûvész vagy. - Lenkék szeme felragyogott.

- Igen. Te értesz élni. Elnézem, micsoda mûvészettel hörpintgeted a pálinkát.

Bogumilnak tetszett a megjegyzésem. Ettõl a naptól kezdve szilvapálinkát reggelizett, vizeszsömlével. Úgy érzem, hogy ezzel az egyetlen tréfával eldöntöttem az életét. Beleszólt az étrendünkbe, oktatott, hogy mit, hogy kell enni, késõn feküdt és késõn kelt, amint az életmûvésznek illik.

Nagyon szerettem ezt a csendes és szomorú szlávot. Alapjában pedig volt filozófiája is, s nem egészen jogosan mosolyogtam rajta, hogy mindig mindennel meg volt elégedve, és ahelyett hogy panaszkodott volna, igent bólintott és helyeselt. Õ volt az utolsó igenmondó.

3

Általában mindent dicsért. Nagyon dicsérte a vendéglõjét is, ahol a világ legjobb ételeit fõzik. Egy este végre el kellett mennem vele.

Egy külvárosi szurdékba vezetett, ahol az asztalok zsíros viaszosvászonnal voltak leterítve, és émelyítõen fojtott a káposzta- és a hurkaszag. Majdnem elájultam. Kívül ez volt kiírva: Itt a nap minden órájában jól és olcsón lehet étkezni. Minél tovább nézegettem az iszonyú környezetet, annál inkább kétkedtem ebben. Egy koldusasszony evett valami homályos fõzeléket, két szótlan ember csámcsogott leírhatatlanul szomorúan, mellette pedig valami egyenruhás ember ült, hivatalszolga vagy postás - szemén fekete okuláré -, és az ujjaival egyenként szedegette ki a lábosból a töpörtõt és az avas koncot.

Bogumil szeme felragyogott:

- Mit szólsz hozzá?

Nem volt szívem elrontani gusztusát, s hagytam, hadd rendeljen helyettem is.

- Majd meglátod, milyen pörköltet csinálnak itt.

Csempe és mázos paraszttányérban tettek elénk valami kotyvalékot.

- Nézd ezt a tányért. Piros és kék rózsák. Népmûvészet. Imádom a népmûvészetet.

Megtörölte a száját, s aztán folytatta:

- Hol kapsz ilyent? Az emberek drága vendéglõkben dobják ki a pénzüket, és nem tudják, mire.

A vacsora végén csettintett a nyelvével:

- Várj, most jön a java.

Azzal felkelt, kivett a zsebébõl egy húszfillérest.

- Szereted a zenét?

Bólintottam. A húszfillérest bedobta a háttér gõzeiben pácolódó zongoraverklibe, mely siralmasan és nyöszörögve rázendített a Lohengrin nyitány-ra.

Bogumil élvezettel szívta filléres cigarettáját.

- Wagner... A germán félisten... A német tölgyerdõk zúgása...

Minden alkalommal ezt játszatta a verklivel, s hogy szerette, abban nem kételkedem. Egyszer azonban elvétette a számot, s a Wagner-nyitány helyett a Ladi-ladilom-ot nyekergette a szörnyû szerszám. Bogumil ezúttal is áhítatosan mondta:

- Wagner... A germán félisten... A német tölgyerdõk...

4

Az életében két korszakot különböztetett meg: az egyikben mindenre rászokott, a másikban mindenrõl leszokott. A rászokás is, a leszokás is teljesen céltalan volt. Én azonban mind a két korszakában egyformán becsültem õt, és tudtam, hogy ezek a hókuszpókuszok szükségesek számára, hogy a haláláig való unalmas napoknak fûszert és színt adjanak.

Lassan hozzászokott a szivarozáshoz. Félévi gyakorlat után odáig vitte, hogy naponta tíz-tizenöt szivart elszívott.

- A szivar, barátom, az egyetlen dolog, amiért érdemes élni - mondta, és rágyújtott egy keserû és erõs britannikára.

Aztán hozzászokott a tejhez, a vegetáriánus koszthoz, a szõlõhöz, a korai felkeléshez, az evéshez, mindenhez, amihez az ember hozzászokhat. Felemelte az élete standard-jét. Havi száz koronáért kivett egy bútorozott szobát, melyet a gazdasszonya polgári ízléstelenséggel - csecsebecsékkel, üveggyöngyökkel és Makart-csokrokkal - ékesített fel.

- Nem kell sajnálni a pénzt - filozofált. - Jól kell élni, a kutyafáját.

Egy másik évben pedig mindenrõl leszokott. A kávéházban naponta beszámolt az új eseményekrõl.

- Nem szivarozom - beszélt sugárzó arccal. - Barátom, a szivar egyszerûen fölösleges. Rontja a tüdõt. Aztán sokba is kerül. Csak tudnád, milyen jól alszom, mióta elhagytam a dohányzást.

Máskor ezzel lepett meg:

- Nem iszom bort. Semmit se iszom. Beiratkoztam az Antialkoholisták Egyesületébe.

Egy hónap múlva ezt újságolja:

- Tudod mi az újság? Leszoktam a tejrõl és - képzeld - a szõlõrõl is...

A lakását otthagyta, és újat bérelt.

- Láttad az új szobám?

- Remélem, szép.

- Mese.

- Nagy?

- Terem.

Felmentem hozzá. Egy ferencvárosi szûk diákszobában lakott, az ablaka a szemétudvarra nyílt, és egy irdatlan tûzfalra nézett. Fényes délben sötétség borult rá, állandóan gyertyát kellett volna égetnie, de õ sohase világított, mert - mint mondta - szereti a kellemes és misztikus félhomályt. Különben is ez jót tesz a szemnek.

Lavórja egy nádszék rámájában állott, melynek nádülõkéjét régen kiülték boldogabb ülepek.

Kinyitotta az ablakot.

- Végy lélegzetet - mondta. - Ilyen levegõ sehol sincs. Semmi por. Micsoda?

Lélegzetet vettem a kedvéért.

- Mélyebben. Így, mint én. Ki a mellet. Ez erõsíti a tüdõt.

A vaksi félhomályban alig lehetett látni. Csak a halottfehér arca világított. Bámultam az arcát és csillogó szemét, melyben vad és fanatikus hit ragyogott, s nem tudtam, mit érezzek iránta, szánjam-e vagy irigyeljem-e összhangos életfilozófiájáért, mellyel túltette magát minden bajon, s eljutott a bölcs és boldog emberek révéhez, a teljes megelégedéshez.

5

Mirõl szokott még le?

Mindenrõl, mindenrõl leszokott.

Egy havas téli estén találkoztam vele, vékonyka kabátban járt, lerongyolódva, éhes arcszínnel, nagyon boldogan. Egyik szemét elfutotta a vér. Ijedten kérdeztem tõle, mi lelte.

- Voltál orvosnál?

- Nem.

- Miért nem mégysz hozzá?

- Majd elmúlik.

- De ha megvakulsz?

- Itt a másik. Azzal is elélek. Tegnap bekötöttem a fájós szemem, s már gyakoroltam is magamat, hogy félszemmel nézzek. Mondhatom, barátom, pompásan sikerült. Jobban látok vele, mint a kettõvel együtt. Nagyszerû és bölcs dolog, hogy az embernek két szeme van. Hogyha az egyik elvész, ott a másik.

Szóval errõl is leszokott.

6

Az életrõl szegény bölcs és édes barátom tavaly májusban szokott le, végérvényesen.

7

Halála éppoly különös és érthetetlen, mint az egész élete. Az összekuporgatott fillérjeibõl kiutazott Párizsba. Nagyszerûen töltötte el a hónapot, mindent látott, ami érdekes, valamicskét franciául is tanult, s már sietett haza, hogy elmesélje új impresszióit a grisette-ekrõl, a midinette-ekrõl, a rendõr fehér botjáról, melyet a forgalom könnyebb lebonyolítására az összetorlódott kocsik elõtt fel szokott nyújtani. Az utolsó vasárnap azonban még ott maradt.

Mindene be volt már csomagolva, s könnyen és boldogan indult el kószálni, hogy még egyszer megfürödjön a város fényében és villogó kolibriszíneiben.

Reggel dörzsölgette a kezeit. A nap besütött az ágyára, s megcsiklandozta talpát.

- Nagyszerû napom lesz.

Sokáig öltözködött. Elegáns akart lenni. Vadonatúj sárga cipõt húzott fel, amit ott vett. Csakhogy ez a cipõ kissé szûk volt, szegény Bogumil táncolva bicegett benne, a boulevard-on, pedig már arra gondolt, hogy hazamegy, és új cipõt vált. De aztán mást gondolt. Már messze volt a lakásától. A lába úgy égett az új cipõben, mint a parázs. Ez azonban nem baj. Itt mindenki szûk cipõben jár, végre a párizsi divat nem tûri a kényelmet. Aztán valamikor gyerekkorában azt hallotta az anyjától, hogy a szûk cipõ erõsíti a lábat. Van-e nagyszerûbb érzés, mint szûk cipõben járni?

Bogumil vígan sántikált az ünnepi napfényben.

Egyszerre esni kezdett az esõ.

- Sebaj - mondta -, ez frissít. Áldott májusi zápor.

A zápor egész nap zuhogott. Ruhája összecsapzott, a haja is csurgott a víztõl.

Elindult a montmartre-i ház felé, ahol kedvese lakott, egy öreg és sárga hajú táncosnõ. Óriási virágbokrétával mászott fel a kígyózó falépcsõn, ahol egyetlen láng se égett, és felmenet állandóan félt, hogy valamilyen sötét apacs leszúrja. A táncosnõ nem volt otthon.

Bogumil legényesen, fütyürészve tovább ballagott. Lassanként gyulladoztak Párizs ezerszínû lángjai. Hûtlen gondolatok kóvályogtak a fejében, de nem tudta, kit szólítson meg. Végre a diáknegyedben egy kis, kancsal leányra akadt, aki egy gázláng alatt ácsorgott, valami fehér masamódlány, egy csöpp francia ördög, az arcán beforradt harapással.

- Mademoiselle - fuvolázta Bogumil, és beszélni kezdett. Minthogy állandóan tisztelte a franciákat - csak azért, mert franciául beszélnek -, összezavarodott, s a francia szavak közé egyre több szerb szót kevert. Aztán merész fordulattal áttért a németre.

A leány nevetett, szó nélkül továbbment. Bogumil csendesen elmaradt mellõle.

- Kedves - mondta. - Párizsi szokás. Remek kaland.

Egyedül kószált az esõben, estig. A cipõje már felvérezte a lábát, agyonnyomorította az ujjait, de õ mosolygott csodálta a körutak zaját, a rengeteg fényeket, a hidak zöld és piros lámpáit. Már egészen besötétedett. Megnézte az óráját. Hét óra volt. Kilenckor indul a vonatja hazafelé.

Mámorosan indult el a szállodájába.

Amint azonban átrohant a körúton - hirtelenül és váratlanul - elütötte egy automobil.

8

Leesett a földre.

Agyában pedig millió gondolat nyüzsgött, az egész élete ott kalapált, s egy pillanat alatt végiggondolta, mi történik vele. Meghal? Nem, ez lehetetlen. A halál valami ünnepélyes. Az nem jön ilyen váratlanul. Aztán most utazik, átmeneti állapotban van, szûk cipõ a lábán. Csak ezt levethetné. Igen, ettõl meg kell szabadulni. Két óra múlva fütyül a vonatja. Mégse lehet, hogy most haljon meg, amikor legkevésbé gondol a halálra. Õ csak egy jó napot akart csinálni magának, s még ott a földön is meg volt gyõzõdve, hogy a nap alapjában - néhány kis kellemetlenséget leszámítva - sikerült. Az autóbusz kerekei azonban már végigszáguldottak rajta, átvágták a törzsét, õ pedig lehajtotta a fejét, alázatosan.

A véres és csonka törzsén lógó feje azonban még sóhajtott valamit.

Talán ezt:

- Úgy látszik, ez a nap mégse sikerült teljesen.

9

Úgy látszik, de nem egészen biztos.

Bogumil szörnyethalt.

A szegény optimista holttestét két hétig szállították haza. Itthon sírva temették el bácskai rokonai. Én is megnéztem õt, az üvegkoporsó fedelén keresztül. Csendesen feküdt. Ha tudna beszélni, elmondaná nekem, milyen puha a koporsó párnája, s milyen boldog az ember, hogyha a füle egészen megsiketül, a szeme megvakul, az orra eltompul a szag iránt, a keze nem tapint, és az ínye nem érez semmi ízt. Csak halottnak érdemes lenni, mondaná szegény. Keze fontoskodóan össze van kulcsolva, mintha barátmalmoznék. Még ennek is örült. Az ember nem vesz lélegzetet, a szíve nem ver, mozognia sem kell, mennyi mindent nyer ezáltal. Egész lénye helyeselte a halált, neki is igent intett. Micsoda kényelem, édes barátom, micsoda kényelem.

10

Letöröltem a könnyeimet.

Úgy láttam, hogy ezzel is nagyon-nagyon meg volt elégedve.

1912