BOCSÁNATOT!...

1

A gavallér éjjel három és négy közt bement a kávéházba. Kissé szédült a sok szesztõl. Szeme elõtt vörös pillangókat, freskóangyalokat látott.

Gomblyukában - bár február volt - tearózsa alélt, mely megpörkölõdött a kávéház forró levegõjében. Kemény, érdekes gavallér volt, kissé színpadias, de nem ízléstelen. Fekete haja sûrû. Könnyû lakktopán, meggyszín selyemharisnya. Nyakkendõjében lángoló skarabeus. Aki azonban közelebbrõl megnézte õt, észrevette, hogy cipõtalpa lyukas, gallérja kifércelõdött, kézelõje sápadt a sok vasalástól. Nadrágjai széle pedig rojtos, rongyos.

Vele szemben a tükörnél egy furcsa alak ült. Tétlenül, összekulcsolt kezekkel nézett bele a semmibe. Haja szõke, nagyon ritka, úgyhogy már átgömbölyödik rajta a kopasz elefántcsont golyó. Elsõ pillanatra nem lehetett tudni, mi történt vele.

Azt mûvelte, mint a többiek, akik a bársonypamlagokon boldogan kotolnak álmaikon. Ez az éjjeli kávéházak csendélete. A szesz már elvégezte kötelességét. Most az emberek szórakoznak, egy márványasztalra, egy gyufára, egy székre néznek, s arcukon mozgalmas élet folyik, mintha - valahol belül - kártyákkal, színes lapokkal, fényes üvegekkel játszanának.

Az egyik elkomorodik, és ezt mondja: „Én vagyok a világ mártírja.” A kövér ember pittyedt szájjal sír: „Szegény, kis árva fiúcska vagyok, eltévedtem az erdõben, vezessetek haza.” A sarokban ülõ jóságosan prédikál: „Szeressétek egymást, édeseim.” Az az úr kegyetlen: „Meggyilkollak mindnyájatokat.” Csak látszóan némák és mozdulatlanok a részegek. Székük olyan, mint a hinta ülõkéje, s röpülnek, részeg egekbe hintáznak.

A ritka hajú szõke azonban azt mondja: „Szent vagyok.”

2

- Szervusz - kiáltott át hozzá a rongyos gavallér. A szõke erre összezsugorodott, mint a sün.

- Szervusz, szõke - ordított az ismeretlenre még erõsebben. - Ülj ide.

A gavallér már feszítette izmát, mert verekedést várt. Más történt. A szõke alázatosan odacsúszott az asztalhoz, mélyen meghajolt elõtte, és a szék szélére ült.

- Beszélgessünk - parancsolta a gavallér.

- Kérem szépen...

- Mi vagy?

A szõke köhögött.

- Népköltõ.

- Micsoda?

- Népköltõ.

Csokorra kötött, babos nyakkendõ lobogott a népköltõ piszkos gallérján. Úgy festett ebben a körúti kávéházban, mint valami eleven anakronizmus. A gavallér elnevette magát.

- Mondj néhány népdalt.

A fûzfapoéta szavalni kezdett. Régi, avas verseket a falu kis harangjáról, a leánykák rózsapiros ajkáról, a jóságos, drága anyjáról. Aztán énekelt is, repedtfazék-hangon. A gavallér zsebkendõjébe fojtotta nevetését, csurogtak a könnyei, pokolian mulatott.

- Miért rúgtál be, zsivány? - kérdezte tõle a gavallér.

- Tegnap halt meg az édesanyám - mondta a népköltõ, s mélyen ránézett az elegáns úrra, ki kissé megriadt a szemétõl.

3

A gavallér ágyában ült - ingben -, reggel hat órakor. Gyertya lobogott éjjeliszekrényén, s ezüstkanállal veronált vett be. Nem tudott aludni.

Emlékezett arra, hogy az az ember még egyszer melegen megszorította kezét, és a gázlángnál még egyszer látta szemét, mely olyan, mint egy kutya szeme.

- Nevetséges - vigasztalta magát -, mi közöm hozzá. Bizonyára már nem is emlékszik reám.

Visszafeküdt ágyába, de alig konyult le szeme héja: megint látta a szemet, a fûzfapoéta szemét, mely riadtan forog feléje, irgalmat esdekelve.

A gavallér nem volt jó ember. Gyerekkorában békákat, bogarakat kínzott, fecskéknek kitépte szárnyát, és gyönyörködött, hogy vergõdnek a véres homokban. Késõbb az embereket boncolta. Szerette a nyomort. Gyakran látogatta szegény rokonait, kiken nem segített. Éjjel részletesen kikérdezte a sarki rendõrt kereseti viszonyairól, takarítónõjével tárgyalt a megélhetés lehetõségeirõl, aljas szánalommal púpos embereket s nyomorgó piktorokat vigasztalt, hogy az életüket elviselhetõvé tegye. Közben hízott az önérzete. Kísérleti nyulai rendszerint eltûntek. Amint azonban most a párnán vergõdött, világosan látta, hogy minden nyomorult közt ez a népköltõ volt a legnyomorultabb. Milyen csendes volt és bánatos, a szeme milyen mély, és milyen-milyen szánalmas az egész figura itt, a budapesti környezetben.

Felöltözködött, hogy utánamenjen. De a lakását nem tudta. Künn köd hullott, az idõ hideg volt, szeles és zegernyés.

4

Fényes délben, mikor a tükör elõtt betûzte nyakkendõjébe a skarabeust, így gondolkozott:

- Az ember néha egy citrommagon is nyakát szegi. Fene egye meg ez a népköltõt, egyre bánt, el kell intéznem. Estére bankot adok a körben, s aztán ha nyerek - ma bizonyosan nyerek -, átnyújtom neki a pénzt.

Még aznap délután elment a kávéházba, és várta az emberét.

Két hét múlva megtalálta, éjjel három és négy közt. Egy kis márványasztalnál ült, és aludttejet ivott.

- Ó, ismer még? - kérdezte félénken a gavallér.

- Hogyne - mondta a népköltõ.

- Régóta keresem.

- Engem?

- Sokat gondoltam magára - vallotta a gavallér, és elpirult. - Nagyon tetszettek a dolgai.

- Igénytelen versikék.

A népköltõ lehunyta szõke pilláit, szeplõs szemhéjait. A gavallér érezte, hogy evvel az emberrel nehéz dolga lesz. Nem hagyja magát vigasztalni. Legjobban szerette volna megcsókolni fehér, különös arcát. Most azonban, mikor józan, a szemében öntudat ég, és nem is annyira szánalmas, inkább önmagát szánja. Kíméletesen kell megvigasztalnia.

- Holnap találkozzunk - szólt a gavallér -, fontos, nagyon fontos dolgot akarok mondani.

5

A találkozás meg is történt.

Ismét ültek egymással szemben értelmetlenül. A gavallér hallgatott, hagyta, hadd beszéljen magáról. Evvel újabb, még sûrûbb szomorúság ereszkedett lelkére. Fájt, kimondhatatlanul fájt neki ez az ember.

- Kérem, majd én fizetek - szólt, mikor menni készült -, engedje meg.

- Nem - tiltakozott a poéta, és ránézett. - Itt a kocsim, jöjjön sétálni.

- Majd máskor.

A népköltõ elballagott kitérdelt nadrágjában, s arról gondolkozott, mit akar ez a tébolyult ismeretlen. Kicsit félt is tõle. Mindössze pedig egy szót kellett volna mondania. Azt, hogy megbocsát. A gavallér kétségbeesett, ökölbe szorult a keze, de azért még nem adta föl a harcot.

6

Egy hónapi taktikázás után végre leültette kártyázni.

- Most majd kifizetem - gondolta.

Dühösen játszott, hogy mindenét elveszítse, odaadja a nyomorult flótásnak, és végre-valahára megszabaduljon tõle. Néhány forduló után a gavallér elnyerte a fûzfapoéta minden pénzét.

- Folytassuk - hebegett a gavallér -, játsszunk hitelbe.

- Nem.

- De engedje meg, hogy legalább kölcsön adjak.

- Nem.

- Az isten szerelmére, fogadja el ezt - és feléje tolt néhány nagy bankjegyet.

- Nem - mondotta, és megint ránézett vádoló szemével. A gavallér erre határozottan, nagyon keményen kezet fogott vele, és elment.

7

Otthon leroskadt egy székbe. Töprengve harapdálta a száját. Az ember veszedelmes portéka: robban! Nem szabad vele kísérletezni. Nincsen és nincsen és ezerszer nincsen bocsánat.

Mit tegyen mostan? Sok megoldás állott elõtte. Bevallja neki, hogy megbánta tréfáját. A másik, az egyszerûbb az, hogy utalványon visszaküldi pénzét megduplázva. Aztán még néhány megoldás. Valamennyi kétes, s talán egész életében így fog vezekelni - remény nélkül - újabb álmatlanságokkal, még ostobább gyötrelmekkel.

A gavallér egyik megoldást sem választotta, annyival is inkább, mert hirtelen eszébe ötlött az egyetlen, az igazi, a legegyszerûbb.

8

Írómappájára nagy betûkkel ezt írta:

„Nem bocsátott meg.”

Aztán az ajtóhoz ment, a négy vascsavarral odaerõsített ruhafogashoz, melyen a cseléd reggelenként télikabátját porolja, és ott - nagyon gyorsan és gavallérosan - fölakasztotta magát.

Reggelig lógott így a fehér ajtón, elegáns fekete ruhában, lakktopánban, meggyszín selyemharisnyában, súlyosan és szomorúan, mint a föld keserû gyümölcse.

Reggel a cselédje vette észre.

1913