GYÛ...!

Egy rengeteg, kék Mercedes kanyarodott a hotel elé. Benne négy ember volt. Egy fehér, sûrû hajú mûvész, egy francia orvos, egy kövér, arany pápaszemes impresszárió, és a fõülésen, viaszhalványan s szomorúan, a ruganyos bõrülésbe belesüppedve ült a kis zseni, a nyolcéves hegedûmûvész, a csodagyermek.

Úgy szállt le, mint egy törpe király. Az autó kilincsét megfogta, ráhágott a lépcsõre, merev nyakkal a hotel ajtaja felé tartott, ahol a portás - alázatosan - a földig hajolt elõtte. Õ csak biccentett a fejével, gépiesen és blazírtan. Lépegetett felfelé, a piros szõnyegen, a szobájába, langyos vízben megfürdött, teát ivott, és megfésülködött.

- Monsieur - mondta az impresszáriónak -, kicsit egyedül maradok. Levelezésemet akarom elintézni. Este a szupéra sem megyek el.

A kezét kissé felemelte, udvarias türelmetlenséggel megmozdult, mint a fejedelmek, mikor tudtul adják, hogy az audienciának vége.

Az impresszárió mosolyogva fogott kezet a csodagyermekkel, és magára hagyta. Elintézte a csomagjait, amelyeket még mindig cipeltek a szolgák, tizenkét bõröndöt, két kosarat, s végül a legértékesebbet, a vagyont érõ ódon hegedûjét egy szomorú, koporsószerû tokban maga a szobapincér adta át az impresszáriónak. Lassankint mindent elhelyeztek a szobájában, a szolgák lábujjhegyen tûntek el, a hotel folyosója elcsendesedett. Most már csakugyan egyedül volt.

Írni akart. Az íróasztal a szoba sarkában állott. Hogy megnézze, van-e tinta és levélpapír, erõlködve a székre mászott, mert hiába ágaskodott, nem tudott felemelkedni a magas asztal szintjéig. Végre azután írni kezdett, az anyjának. Leírt egy nagybetût, két kisbetût. De unottan abbahagyta. Nem ment az írás. A kottákat jobban ismerte, mint a betûket. Csak a nevét tudta lefirkantani - gyorsan és olvashatatlanul - azokra a névjegyekre, amelyeket az autogramkérõk egy tapslármás est után eléje tartottak az öltözõjében, de az írást - alapjában - haszontalan dolognak tartotta. Ezzel el is intézte a levelezését.

A díványra heveredett. Hosszú, nagyon hosszú szempilláit lehunyta, amelyek beárnyékolták átlátszó és ideges arcát. Homlokát pedig hirtelenül összeráncolta. Ez az év zaklató és lihegõ hajsza volt. Fülében a vonatkerék kattogása, a hajók füttye, az óceánok zúgása, amelyeket alig két hét alatt szelt át, és apró koponyájában képek, amelyek az õ kis életét rakták ki. Egy madridi esetre emlékezett, amikor egy öreg hölgy gyémánt melltût adott neki. Brazíliában térdére ültette egy fekete bõrû herceg. New Yorkban két narancsot kapott. Koppenhágában valaki homlokon csókolta. Bécsben megsimogatta egy osztrák fõhercegnõ. Annyi ember, annyi föld és annyi nagy-nagy víz. A világ azonban unalmas és kicsi.

Anyjára csak homályosan emlékezett. Két szem volt elõtte az anyja; két nedves és tág szem, amely rámeredt egy délelõttön két évvel ezelõtt, mikor bepakolták és elvitték tõle messze útra. Apját sohasem látta. Nem vágyódott sem az anyja, sem az apja után. Sohase sírt. Néha valami makrancos türelmetlenség gyötörte. A szoba egy sarkába húzódott durcásan, mint egy kis állat, mint egy öreg bölcs, mint egy groteszk majom, és toporzékolni szeretett volna. Jó nevelése azonban mindig megakadályozta abban, hogy valami merészet és illetlent tegyen, és a síkos francia nyelv, amely elfelejtette vele anyanyelvét, hasonlóan nem engedte, hogy a szíve szerint - õszintén és brutálisan - beszéljen. Ezek a belsõ küzdelmei arcán is nyomot hagytak. Az ajka kissé elfehéredett. Nyafogós és szeszélyes lett. Nyújtózkodott, mint a lázbeteg, ásított, különös kívánságokkal állott elõ. Arra gondolt, hogy ötéves korában két hónapig feküdt kanyaróban, és akkor olyan boldogan hullámzott körülötte az élet, napfény sütött a paplanára, a párna fehér és puha volt, az ágy pedig egy végtelen domínium, ahol szabadon hancúrozhatott. Le és föl sétált a szobában. Meg-megállt a tükör elõtt, hátratett kézzel. Nézte liliputi alakját. Hosszan növesztett haját homlokára csapta, azzal a pózzal, amellyel a dobogóra szokott lépni. A mosoly nem sikerült. Édes és naiv mosolyát erõltette, amely azelõtt oly természetesen fakadt, de szája elfintorodott, a kezeivel pedig legyintett, mintha ezt mondaná:

- Öregszem.

Az impresszárió halkan kopogott az ajtón. Bedugta a fejét, meglátta, és látásától visszadöbbent.

- Csak nem beteg?

- Dehogy, uram. Kissé indiszponálva vagyok. Különben örvendek, hogy láthatom.

- Kilenc óra.

- Le kell feküdnöm?

Az impresszárió bólintott.

- Holnap este hangversenyünk van.

Engedelmesen az ágy felé ment, az impresszárió lassan vetkõztetni kezdte. Óvatosan hámozta ki a ruhájából - mint törékeny ékszert a tokból -, és reáadta egyszerû, ízléses hálóingecskéjét. Az ingét összegombolta, nehogy meghûljön, gondosan becsukta, mint a wertheimszekrény ajtaját.

- Jó éjt - mondta az impresszárió, és lefeküdt a másik ágyba.

- Jó éjt.

A kis virtuóz nem tudott aludni. Nézte a sötétben kezecskéit, amelyek fájtak a hegedüléstõl. Utóbb már megrokkant az önbizalma. Különösen mióta találkozott a berlini csodagyerekkel, aki alig hétéves, és jobban játszotta Bach Air-jét, mint õ. Háta mögött egy fiatal generáció kopogtatott - erõszakosan és vadul -, a karrierjét sötétnek látta. Magát pedig egy korhadt aggastyánnak. Talán ezektõl az apró kisgyerekektõl, e pöttön és lázongó semmiktõl félt, hogy nem tudott aludni, és most azt is utálatosnak találta, hogy olyan nagyon vigyáznak reá, minden lélegzetvételét ellenõrzik, az étlapját maga az orvos írja elõ. Az idõ pedig múlik. Esztendõre már kilencéves, azután tíz, és le kell vetni rövidnadrágját is. Közben megéhezett. Éhségét még a vénségénél is nagyobb tragédiának tartotta. Ha ehetne most valamit. De nem rózsaszín, panírozott húsokat és nem undok foszforos fõzelékeket, amelyek egészségesek és táplálók, hanem valami egész különöset és gyomorrontót, orvosi rendelés nélkül, lekvárt, sok-sok lekvárt, egy vödör sárga baracklekvárt, amitõl úgy elrontaná a gyomrát, hogy egy hétig feküdhetne betegen.

Reggel az orvos keltette fel. Az impresszárió panaszkodott neki. Hosszan kopogtatta a kis testét, a torkát nézte, a nyelvét.

- Nincs semmi baja - mondta. - Kissé azonban bágyadtnak látszik. Kétórai sétát rendelek a szabadban, valamelyik kertben. Sok-sok levegõt.

Az orvos úgy rendelte neki a napfényes, szabad levegõt, mint valami kék-aranyos medicinát.

A parkban, ahol az impresszárióval sétáltak, a tavasz boszorkánytáncot lejtett. Egy agg tudós márványszobra körül sötét lombok, cifra virágok lengtek, az orgonák pedig hatalmasan ontották a levegõbe lila és keserû illatukat. De nemcsak a föld tarkállott. Az égen apró színfoltok reszkettek, a léggömbök, a tavaszi levegõ virágai himbálóztak, és az egész égbolt egy mozgó csodakertnek tetszett, amelyben pufók, könnyû golyók, fantasztikus kelyhû véres virágok, zöld almák és sárga dinnyék nõnek. Lenn a földön pedig kisgyerekek álltak, akik fehér cérnaszálon sétáltatták a léggömböket.

Nézte-nézte a gyerekeket. Eddig alig látott ilyen vidám, apró embereket. Akiket ismert, hasonlóak voltak hozzá, többnyire sápadt mûvészek az orfeumból vagy a színházból, egy nyolcéves arab fiú, aki behunyt szemmel sakkozott, egy orosz akrobata gyerek, pár német és francia hegedûvirtuóz, aki finom frázisokkal hódolt neki. Tágra meredõ szemmel nézte a rossz, vidám és boldog ifjúságot.

- Menjünk innen - szólt az impresszárió.

Alig keltek azonban fel a padról, a levegõbõl leszállt egy halvány léggömb, és engedelmesen - mint egy galamb - a gyerek vállára ült.

A kert másik sarkában egy búgócsiga tévedt a lábához.

A szökõkút táján egy karika esett a karjára, amikor pedig újra leültek, egy labda pottyant az ölébe.

Az impresszárió kivette az óráját: Elkésünk. A csodagyerek azonban maradni akart. Beteg, mohó vággyal leste ezt a különös életet, amelyet eddig nem ismert. Az egyik kisfiú cukorspárgából istrángot kötött, amelyet a társa nyakába akasztott, a kezében pedig egy orgonaágból készített ostorral hadonászott.

- Mi ez? - kérdezte bámulva.

- Az egyik a kocsis, a másik a ló. Ostoba kisfiúk ezzel a naiv játékkal szórakoznak. Ugye, komikus? - nevetett az impresszárió.

A csodagyermek nem nevetett.

Némán ment vele haza, és vissza-visszatekintett a kert rácsain át. Otthon várta a mestere. Át kellett vennie etûdjeit, el kellett ismételnie a Beethoven-szonáta prestissimóját, amelyet a hosszú tengeri úton majdnem teljesen elfelejtett.

- Nem megy - szólt bosszankodva a tanítója.

- Gyorsabban, még gyorsabban - nógatta dühösen. - Ezzel nem állhatunk a közönség elé.

Három óra múltán azután végeztek. Az öreg mûvész szuggesztív akaratával úgy korbácsolta a kis hegedûst, mint egy cirkuszlovat.

- Elõre, elõre.

A vérszegény ujjak galoppoztak a húrokon, a vonó száguldott, a verseny meg volt nyerve.

- Bravó - tapsolt a tanítója.

Hét óra lehetett, mikor elvált tõle.

- Egy csöpp feketekávét kérek - mondta a csodagyerek. - El vagyok fáradva.

Lassan öltözködni kezdett a hangversenyre. Felvette bársonyruháját, csipkegallérját, ingébe beletûzte gyémánt gombjait, haját mûvésziesen összekócolta, arcát egy csöppet kipirosította.

Ekkor azonban valami ájult fáradtság lepte meg. Szédülten támaszkodott a falhoz. Aludni szeretett volna, mélyen, hosszan aludni.

Az impresszárió még egyszer bejött hozzá, és amikor mindent rendben talált, a hangversenyterembe ment, mert már lassan gyülekezni kezdett a közönség.

A csodagyermek a hotelszoba közepén volt, kezében a hegedûvel.

Kinyitotta az ajtót. A folyosón senki. Azzal iszonyú gyorsan futni kezdett, fölfelé a lépcsõn, és meg se állott az ötödik emeletig.

Egy szûk folyosóra ért, ahol már pincérek sincsenek. Vele szemben egy üres szoba feldúlt ágyakkal, az ajtó tárva-nyitva, bizonyára most mentek el a vendégek.

Oda suhan be, lábujjhegyen.

Az ajtót becsukja kulccsal, azután retesszel. Mélyet sóhajt. Leül egy székre. Nagyon boldognak érzi magát. Kiveszi a briliánssal ékes aranyóráját, amelyet egy angol milliárdostól kapott.

Fél kilenc.

A hangversenynek már el kellett volna kezdõdni. Boldogan nevet. Vár még egy órát. Akkor hasmánt fekszik a padlóra, úgy kacag.

Egész éjjel keresni fogják, és nem találják meg. Eszébe jut a lovat játszó két fiú. Játszani szeretne õ is. Zsinege azonban nincs. Csak a hegedû van nála. Kiveszi a tokból. A húrjait letépi. Elõször a g-húrt, amely fájdalmasan nyikkan, mint egy emberi hang, azután a többit, és egy pillanat alatt összehurkolja s a szék támlájába akasztja.

Hol az ostor? A vonót felmetszi a késével, lobog a lószõr, indulhatunk.

Eleinte kissé felhorkan a ló, de azután paríroz, rohan, vágtat féktelenül.

Idõközönkint noszogatja: - Gyû!

1913