A SÚGÓ

1

Halványsárgák és feketék voltak a fogai, mint a régi zongorabillentyûk. A fahang pedig, mely a fogak közül jött, tompa és bánatos, talán a hivatásánál fogva is kissé halkabb, mint más embereké, akik azzal keresik kenyerüket, hogy fennhangon beszélnek. Homloka sunyi, szeme a földre néz, az arca halvány. Künn, a városon kívül lakott, földszintes házban, mely sokkal mélyebben volt, mint a többi, úgyhogy a súgó a járókelõknek csak a cipõjét, harisnyáját és a térdét látta. Ez a térdszemlélet lett késõbb a veszte. A súgólyukból egy kardalos lány kövér térdét bámulta két évig, kinek áttört fekete harisnyáit sárga harisnyakötõ csatolta össze, s a lány annyira megbûvölte, hogy - hirtelen elhatározással - feleségül vette õt, és levitte magához földalatti odújába, mely a pincék hideg és nyirkos leheletét árasztotta. Kísérteties volt ez a ház. Messze-messze ki lehetett látni a mezõkre, a temetõre, a vasúti töltésekre, ahol vonatok zakatoltak, szüntelenül. A csend megdermesztette a házat. Felesége reggelenként mosdatlanul és kócosan ült egy széken. Õ pedig - hóna alatt piszkos papírcsomókkal - rohant a próbákra, meggyújtotta a villanylámpát, és belebújt abba a kopott-arany faköpönyegbe, mely második lakásává vált.

2

A súgónak elõbb homályos és zaklatott karrierje volt. Húszéves korában azzal kereste a kenyerét, hogy bûvészkedett. Hosszú mûvészhajat, bársonykabátot viselt, az arcán nyájas mosoly bujkált. Így köszöntött be esténként a vidéki vendéglõbe, ahol sörözõ társaságok ültek. Akkor elõvett egy elefántcsont botot, egy tojást, egy órát, egy csomag kártyát. Bûvészetei többnyire nem sikerültek. Hiába forgatta hipnotizáló szemeit. Kezei ügyetlenek voltak. Még a részeg emberek is észrevették a suskust. A társaságból rendesen kikeresett egy csempe fogú, csúnya leányt, megfogta az ütõerét, kétségbeesett szerelmet vallott neki. A lány - hálából - elárulta a társaság titkait. Máskülönben a tojás sohasem változott órává, sohase jött ki az a kártya, melyet gondoltak.

Ilyenkor az „imprezárió” a söntésben korholta:

- Te botkezû! Ha még egyszer elhibázod, mehetsz.

A bûvész azonban hitt magában, az akarata bûvös erejében. Egy ízben elkérte a tanácsos aranyóráját. Az órát a mozsártörõjével ízzé-porrá törte.

- Tessék megnézni, uraim és hölgyeim - hadarta -, az órát összetörtem.

A társaság belenézett a mozsárba, az óra csakugyan darabokban hevert, arany és üvegszilánkok közt. Mindnyájan roppantul meg voltak elégedve.

- Most pedig ráborítom ezt a kendõt - mondta -, csak meg kell érintenem a varázsvesszõvel, és...

Csend lett.

- ...És koncentrálom az akaratom minden erejét... - Összeráncolta homlokát, erõfeszítés tükrözõdött az arcán, a szeme világított, mint az indiai fakíroké. Arra a könyvre gondolt, melybõl a bûvészetet tanulta.

Egy perc múltán megszólalt:

- Szíveskedjenek önök is koncentrálni az akaratukat. Gondoljanak arra, hogy a mozsárban megint itt van az óra, épen, ragyogó aranyfödéllel, sértetlenül, mint azelõtt.

A társaság ismét koncentrálta az akaratát, különösen a tanácsos, aki már kissé - nem minden ok nélkül - nyugtalankodott.

A bûvész pedig a mozsár fölé hajolt:

- Már hallom a ketyegését.

A kendõt ünnepélyes lassúsággal leemelte. Nem mert odanézni, csak a tapogató ujjaival kereste az órát, és még jobban elsápadt.

- Valami hiba van - mondta halkan.

Az ujjai üvegszilánkoktól vérzettek.

- Valami hiba esett - sírta, és az „imprezárió”-ja felé fordult könyörögve. - Az óra még mindig nincs itt. Egy, kettõ, három. Még most sem. Mi ez...

Azzal lassan a mozsárra szorította a szalvétát, egy pillanatra kiment, és nem is jött vissza többé.

3

Hónapokig bujdosott ismeretlen városokban, keserû szájában a kudarc ízével, elszontyolodva, de hitt magában. Biztos volt, hogy rá még vár a dicsõség. A szégyen késõbb a föld alá ûzte, a pincelakásba és a súgólyukba.

- Ó, szent mûvészet, mennyit kell szenvedni érted.

De mikor a színpad porzott a dühös lábaktól, a hõsök ordítottak, a hõsnõ pedig vérbe fagyva feküdt a díványon, az idegei kellemesen borzongtak. Halkan és izgatottan súgott. Egy év múltán már játszott is. Ott lenn, a súgólyuk villamos mélységében mozgott és gesztikulált, az arcát elfintorította, kezét - a szerelmi vallomásoknál - szívére nyomta, a szemét kimeresztette, a könnyei csorogtak, komikusan játszott, mint majom a ketrecében. Ezek az esték megviselték. Elõadás után, mikor a függöny lement, a közönség eltávozott, és a tûzoltók feltûntek a színpadon, az arca - halotthalvány és verejtékes arca - búsan rémlett fel, mint a hold.

4

A színészek nemigen barátkoztak vele. Sötét és mély életét magány takarta el, s csak egy súgókollégája látogatta meg néha - a szomszéd vidéki városból - a családjával. Ilyenkor lázasan cserélték ki impresszióikat:

- Súgni, barátom - mondotta -, nem mindenki tud. Hallottad, hogy súgok? Ha én „vezetem az elõadást”, úgy megy, mint a karikacsapás. Mert a súgó minden. A súgó a színház lelke.

A két súgó összebólintott. Azon a nézeten voltak, hogy a súgóknak és a családjaiknak össze kell tartani.

Ebéd után megmutatta vendégeinek az emlékkönyvét. Súlyos, több ezer lapos, bõrbe kötött könyv volt ez, melybe „mûvészi pályája” minden szemetjét összegyûjtötte. Színészek, színésznõk, írók arcképei sorakoztak itt egymás mellé, akik emlékmondatokat írtak beléje, buzdító verssorokat és axiómákat, újságcikkek voltak felhalmozva, melyek a színészek sorsáról szóltak, nagy színészeknek a hírlapokból kivágott halálhírei, emlékfürtök, képes levelezõlapok, rongyos szerepek, referádák a ripacsok vendégszereplésérõl, hosszú, kenetteljes színészelmélkedések, mókák és régi színlapok egészítették ki a nyomor és a szeretet e fantasztikus szarkafészkét. Ilyen mondatokat silabizáltak ki: „Elõre a Parnasszusra.” Vagy: „Kartárs, mindig ez legyen a mottód: dicsõség és mûvészet.” Vagy: „Menj tovább ezen a szép, de rögös pályán, csüggedetlenül.”

- Csüggedetlenül - mondta a súgó magasztosan.

Az elfogulatlan szemlélõ nem tudta, hogy miért ne csüggedjen el az a szegény-szegény ember, aki havi száz koronából él. Õ azonban mûvésznek tartotta magát, talán nem is minden ok nélkül. Mert ebbe a förtelmes és groteszk könyvbe bejegyezte minden emlékét, dolgokat, melyek a fölületes ember elõtt jelentéktelennek és érthetetlennek tetszettek, de számára az eltûnõ pillanatok ízét és mézét örökítették meg.

5

A feleségét gyakran magához vonta:

- Jöjj a keblemre, ó, te szent nõ.

A kisvárosban mindenki tudta róla, hogy nem is szent a felesége. A házassága elsõ évében titokban csalni kezdte a súgót. Késõbb már nem is vigyázott, a hûtlensége nyílt titok lett mindenki elõtt, csak a súgó nem sejtette. Különben, többnyire nem volt otthon. A hivatásának élt, bohém módon, szegényen és elégedetten. Mûvésznyakkendõjét gõgösen lobogtatta. Hajadonfõtt járt az utcákon, és magában beszélt. Az a sok szó, mely a súgólyukban végigsiklott a száján, kissé megzavarta, és részeg volt akkor is, mikor nem ivott bort. Elõadás közben szerette volna elrúgni a színészt, a színpadon teremni és eljátszani a szerepét, tiarával a fején, palástban, a tömeg tapsoló lázától lángra gyújtva. Arra is gondolt, hogy darabot ír, vagy képet fest, vagy hegedülni tanul. A súgólyukban elbújva, mint egy föld alatti állat, süket vakondok várta a „dicsõség”-et. Színház után hangosan beszélve, kalap nélkül szaladt haza, fejében szavak zsongtak, verses és prózai beszédek, királyok, inasok, szentek, züllött leányok, örültek végtelen, érthetetlen, hosszú-hosszú szerepei.

6

Egy forró tavaszi délután a kis szobája ajtaján kopogtatott.

- Malvin - súgta a szokott fahangján -, nyisd ki.

Aztán erõsebben:

- Nyisd ki.

Aztán az öklével: - Nyisd ki.

A pincelakásban két hang suttogott.

Mikor az ajtó még mindig nem nyílt ki, az ablakot betörte a lábával, és a szobába ugrott.

A felesége az ajtónál állt, ijedten, a színház jellemszínésze pedig egy széket szorongatott a kezében.

- Megcsaltatok - ordította, és sírva fakadt.

A jellemszínész felé fordult.

- Te gazember - hördült rá -, te hitvány, te disznó.

A jellemszínész elfordította a fejét, nem is szólt semmit az inába szállt a bátorsága. Õ, akit a színpadon nem sérthettek meg anélkül, hogy a másik pillanatban ne feleljen a jambusok zengõ gorombaságával, most a fal mellé lapult, mint egy egér.

A súgó hangja egyre tisztábban csengett, elvesztette szokott gutturális színezetét is, feje vörös haragban fürdött.

- Becsületem elrablója - kiabált valamelyik rossz színdarabból -, boldogságom gyilkosa, hitvesem elcsábítója! - Egy szót keresett, ami méltóan kifejezi színpadi felháborodását. Végre megtalálta:

- Te cenk.

A feleségéhez fordult:

- Te céda.

Most már biztosan állt a szobában. Szerepét gyönyörûen játszotta, a dicsõség elkábította, a gerince kiegyenesedett. Igen, ez az ötödik felvonás utolsó jelenete. „Voltak és a férj.” „Kitörõ szenvedéllyel”, tajtékos szájjal kell beszélnie, az ügyelõ mindent elrendezett, az asztalon a konyhakés, mellyel az asszony reggel a krumplit hámozta, csak meg kell ragadni és belevágni a csábító szívébe. Lábai toporzékoltak. A padló döngött alatta hatalmasan, s érezte, hogy erre várt, ez a dicsõség, ez a mûvészet, ez az „élet színpada”.

A kés cikázott a kezében, egy pillanat ezredrésze alatt belevágta a színész szívébe, aki meg se nyekkent, szótlanul elterült a földön.

- Ez meghalt - mondta, és eldobta a kést.

Aztán leült egy székre, sápadtan, lélegzet nélkül, mint a mûvész, aki elvégezte a munkáját, és a dicsõséget emészti. Nyugodt volt és nagyon elégedett. Elérzékenyülés vett rajta erõt, a könnyei boldog, forró patakokban megeredtek:

- Ó, mûvészet... ó, dicsõség... ó, szent, szent mûvészet - mondta utoljára.

Zavartan a feleségére nézett, az ajtóra, az ablakokra, s várta, hogy csöngessenek és leeresszék a függönyt.

1913