AZ ALVÓ

Xavér arca sárga volt, mint a citrom. Keze kövér és puffadt, de ez is sárga, köpcös ujján aranygyûrû, óriási jáspiskõvel, nyakkendõje olyan sárga, mint a fiatal csirkék tolla.

Haja gyér és ezüstös, hasa rendkívül kövér. Általában teste a külsõ körülmények szerint nevetséges következetességgel változott. Húszéves korában vékony, izmos legénynek ismerték. Tíz év múlva az indiai földeken villámvonatokon robogott, majd a budapesti aszfalton csatangolt, szeme kidülledt a láztól, nyelve is kilógott, olyan volt, mint egy neuraszténiás kutya. Negyvenedik évében aranylánca alatt enyhe és költõi pocak domborodott. Mikor ötvenéves lett, az étlapját orvosok írták elõ, naponta csak két szivarra kapott engedélyt, ásványvizet ivott.

Egy éjjel elszédült ágyában, s reggel lihegve ébredt, nem tudta, meddig feküdt eszméletlenül. Ekkor határozta el, hogy elvonul a világtól, a tót hegyek közé megy lakni, felsõ-magyarországi kastélyába, és hátralevõ éveit csöndes magányban tölti el.

Ismerõsei már alig voltak, barátai a világ öt részében elszórtan éltek, nem emlékeztek rá. Elutazhatott, senkinek se tûnt föl. Amikor megérkezett, már szeptember volt, az õszi esõ szomorúan, alig látható fonalakban hullott, a hegyekben vörössárga pompában meredeztek a bükkök, a fenyvesek estefelé zúgtak. A Trencsén megyei kastélyon nem sokat kellett változtatni, csak éppen a hálószobáját kicsinyellte. Ezért kidöntette a szomszéd társalgó falait, azt is hálószobává alakíttatta, az ágyát, melyet szintén szûknek, kényelmetlennek érzett, kicseréltette egy alacsony kerevettel, melyet a szoba közepére tétetett, melléje pedig két asztalt, az éjjeliszekrények helyett, hogy rárakhassa óráját, gyûrûjét, könyveit, melyeket elalvás elõtt vagy álmatlan éjszakáin olvas. A hálószoba így ünnepi és jelentõs volt. Fehéren állt benne a rengeteg ágy, mint terített lakodalmi asztal. Aki betekintett, az a küszöbön döbbenten állott meg.

Egyelõre ki akarta magát pihenni, és korán lefeküdt. Éjszaka, egy óra felé, felriadt álmából. Hatalmas durranást hallott, azt hitte, hogy pisztolyból lõttek. Zakatoló szívvel ült az ágyban, fölgyújtotta a villanyt. Pisztolyához kapott, melyet - mint szokta - elalvás elõtt fölhúzott ravasszal készített ki, hogy azonnal ráfoghassa a betörõre. A padlóra hasalt, a bútorok alá nézett, a durranás oly erõs volt, hogy hangja még mindig a fülében csengett. Félórai keresés után fölfedezte, hogy a tölgyfaasztala kettérepedt. Alig aludt el, új durranás riasztotta fel, sokkal erõsebb az elõbbinél. A bútorok, melyek teleszívták magukat nedvességgel, a túlfûtött szobában megereszkedtek, a legyalult fenyõfák hangos üdvözlettel szóltak át a hegyen lengõ zöld testvéreiknek, melyek az esõben fürödtek. Az éji hangverseny pokoli volt. Ágyúztak, percegtek, nyikorogtak a bútorok, mintha betegek lennének és lázasan forgolódnának valami hagymázos álomban. Xavér félt, meggyújtotta az összes szobákban a csillárokat, s úgy aludt. Reggel az inas csodálkozva nézte a napfényben kivilágított szobákat. Az ágyban nyitott szájjal horkolt a gazdája.

Egy hónapig élt így, riadozva és betegen. Ez idõ alatt a bútorok visszapattogzottak, a szekrények és asztalok megrepedeztek, de aztán elcsitultak, s elcsitultak az õ idegei is. Most már nem félt a zenebonától, járkált a bútorok közt, melyeket láthatatlan, vandál hatalmak összekarcoltak és felhasítottak, a romokon azonban legalább a nyugalom szelleme lebegett. Azt magának se merte bevallani, mennyire elcsüggesztette ez a pusztulás. Úgy hitte, hogy új életének vége, nem sikerült, amit kezdett. Órákig ült magában. Egyre szaporábban esett az esõ. A zsöllyébe telepedett, meleg párnák közé, és nézte a pipáló hegyeket, a végtelen, átlátszó, üvegszerû csõszálakat, a csorgó ablakokat. Senki sem látogatta, s ennek örült, mert nem szerette az embereket. Késõ délután ébredt, s alig ebédelt, alig öltözködött fel, már ásított.

- Ó, ó, ó - ásított a hegyekre, a síró fákra, a sáros, elhagyott utakra.

A hegyek, a síró fák, a sáros, elhagyott utak pedig visszaásítottak rá:

- Ó, ó, ó.

Nagyon szenvedett az unalomtól, étvágya elveszett, bõre lassanként sötétsárga lett, olyan szívós és csúf, mint az ódon papír. Megroggyantan, öregen sétált fel-alá nagy termeiben. Nagyon sokat és rendszertelenül aludt. Ha felébredt, valami sárga likõrt hörpintgetett. Aztán megint leheveredett a pamlagra, ásított, újra ásított, s amint száját kitátotta, látni lehetett fekete fogait és halvány, színtelen nyelvét. Sokszor napközben is elaludt egy székben, szájában megüszkösödött a szivar, és hosszú hamuja fényes ingmellére hullott.

Egy novemberi délután így ült - fásultan és zsibbadtan - a zsöllyében. Már szürke volt a szoba, de a lámpát nem gyújtotta meg. Arra gondolt, hogy nemsokára meghal. Eddig nemigen törõdött a halállal, nem olvasott soha, az írókat és bölcseket kissé meg is vetette. Most hosszan, mélyen tépelõdött. Élete apró eseményei jelentek meg elõtte, gyorsan elvillanó moziképek, melyeket eddig sohase látott. Annyira elmerült személetükbe, hogy szája kissé kinyílt, és homlokát fagyos verejték verte ki. Azon gondolkozott, hogy tulajdonképpen mikor is ébredhetett fel. Bús gombolyagban csavarodtak az idõk szálai, nem tudta, merre van az ébrenlét és az álom határa. Amikor este vetkõzött, felvillant a megrémült szeme fehére, úgy érezte, hogy ezt is álmodja, az ágyat, a vetkõzõdést, és azt, hogy nemsokára lefekszik. A kertben - séta közben - kiesett szájából a szivar, egy parkrészletet nézett, mely az õszi párákban ködlött. Nem ismerte ezt a részét a parknak, de emlékezett, hogy álmában már nagyon sokszor járt itt, és kísértést érzett, hogy újra bemenjen a fák és bokrok közé.

Künn pedig szakadt az esõ, zuhogtak az ég csatornái, szünet nélkül. Nem közönséges esõ volt ez. Sûrû, súlyos, sötétszürke esõ, mely mint folyékony ólom csurog a felhõkbõl, mindent körülfon, nem gyorsul és nem lassul, hanem biztosan és öntudatosan esik, elönti a hegyi utakat, halk kézzel dobol az ablaktáblákon. Xavér bûvölten feküdt le az ágyba. Néha két napot is átaludt, úgy, hogy csak egyszer ébredt fel, a sötétben elszívott egy cigarettát, de nem tudta biztosan, hogy a cigarettát szívja-e, vagy csak álmodja. Ez a tétovaság szórakoztatta. Idegei, melyek fiatalkorában elványadtak, mámorra áhítoztak, mely puhább és ízesebb, mint a szesz vagy a nikotin. Ekkor találta meg az álmot. Eleinte tiltakozott ellene, erõszakosan fennmaradt, érdeklõdni próbált egy és más iránt. Késõbb belátta, hogy a valóságból semmi sem érdekli. Az igazi élet és titok az álom. Mindennap megtörténik az a csoda, hogy a test elbágyad, s a lélek elrepül valahova, de ki tudja, hová? A mozdulatlan alvók olyanok, mint a fakírok. Azok a szemek, melyekre ráborul a szemhéj, látnak, az álmok színes ablakain kandikálnak be, a szembogarak, melyek a sötétben elfeketednek, boszorkányos titkokat lesnek. Úgy érezte, az élet legnagyobb eseménye az, hogy meghal, a napja szenzációja pedig az, hogy elalszik.

Az ágyat egyre jobban megszerette. Ruganyos és tág volt, egészen elveszett benne. Ünnepélyes mozdulattal heveredett le, úgy ment az ágyba, mint a színházba, felcsigázott idegekkel, karját kissé feltette a párnára, akár a nézõ, ki a páholy peremére támaszkodik, és elõrehajlik az izgató jelenetek alatt. Lassan lehunyta szempilláit: most lebben fel a függöny. A fülei zúgnak: most csöngetnek. A köd kavarog, harangoznak, angyalok szállnak a sötétben: most kezdõdik az elõadás.

Mellette az asztalokon írópapírok hevertek, azokra reggel, mikor felébredt, lejegyezte, mit látott, mint az útirajzot szokás. Mindent számon tartott. Napját jórészt azzal töltötte el, hogy hosszú, véget nem érõ jegyzeteit rendezte, javította. Pazarlóknak tekintette azokat, akik az álmokat kidörzsölik a szemükbõl, könnyelmûen, meggondolatlanul elvetik ezeket a nagy, titokzatos kincseket, melyek nem oktalanul kerülnek kezünkbe, holott bizonyára van valami céljuk és rendeltetésük. Legtöbben leendõ életüket akarják megtudni belõlük. De vajon csakugyan olyan bizonyos-e, hogy az életért álmodunk, és nem megfordítva van-e, hogy az álomért élünk? Az álmok mindenesetre önmagukért valók, útmutatások, akarnak valamit tõlünk. Igaz, hogy mások az álmokat rendelik alá életüknek, azt hiszik, hogy az ébrenlét a fontos, és az álomból hasznot akarnak húzni, a maguk javára. Õ azonban, ki már semmit sem akart, végére járhat a dolognak.

Alig beszélt, többnyire közönyös és borús dolgokról, vontatott ütemben, szótlanul evett, egy-egy taglejtéssel adta ki rendeleteit. Egy reggel, fölébredés után, mázsasúlyúnak érezte testét, és nagy megerõltetésébe került, hogy átvánszorogjon a dohányzóba, hol egy székre ült. Elõtte a kisasztalkán egy doboz havanna, pirosarany pántlikás szivarok, likõrösüveg sárga pántlikával, és egy pohárka, melynek alján néhány csöpp likõr csillogott. Mély érdeklõdéssel bámulta a tárgyakat, összeráncolta homlokát, mint aki gyötrelmesen, önmagával viaskodva emlékezni próbál. Meghagyta, hogy semmi áron se zavarják, az ajtókat pedig maga zárta be, kulccsal. Újra leült a székbe. Most már tudta, hogy miért érdekli annyira ez a szoba. Éjjel álmában ugyanitt ült, ilyen helyzetben, ilyen tétlenül, nézte a szõnyegen ragyogó fénysávot, melyet a zsalu résén beszûrõdött napsugár rajzolt oda. Csakhogy a fénysáv ottan nagyobb volt. Még egy kicsit ki kellett nyitni a zsalut, hogy minden csalódásig hasonlítson. Ekkor elsápadt a gyönyörûségtõl.

A cselédséget a kastélyban folyó élet nyugtalanította, arról suttogtak, hogy uruk, ki sokszor napokig nem mutatkozott, és soha senkivel sem érintkezik, ismeretlen szenvedélynek, valami bûnnek vagy szellemidézésnek a rabja. Mind gyakrabban adott ki érthetetlen rendeleteket. Pár nappal a történtek után behívta az egész cselédséget, hogy az ebédlõben levõ bordó függönyöket - oly gyorsan, ahogy csak tudja - akassza a hálószoba ablakaira. Máskor csak egy bútort tétetett át, egyik szobából a másikba, vagy egy tükröt függesztett valamilyen képtelen helyre. Sötét és bús lelkében már látta a célt. Arra a meggyõzõdésre jutott, hogy az álmait folytatni kell ébren is, szolgain követte a parancsokat, s várta türelmesen, mi lesz az eredménye. Reggel mindig összerakta az éji álmok teljes díszletét. Néha azt hitték, hogy elborult az elméje. Csikorgó hidegben a nyári fehér ruháját, sportcipõjét, teniszlabdáit kérette, felöltözködött, becsukatta az ajtókat, és nem lehetett tudni, mit mûvel mögöttük. Másnap - váratlanul - tizenegy személyre rendelt ebédet. A szakácsok sütöttek-fõztek, az ebédlõben arannyal és ezüsttel terítettek, de a vendégek nem érkeztek meg. Xavér az asztalfõre ült. Kívülrõl lehetett hallani a pezsgõdugók durrogását és a tányérok csörömpölését. Estefelé kiszólt, hogy bontsanak asztalt, az érintetlen ételeket a cselédek ették meg, gazdájuk pedig rögtön lefeküdt.

A kemény tél után csípõs, borongós tavasz jött, mely a fenyves erdõkön alig lazította meg a hó tömbjeit, már május felé járt, mikor még mindig csörögtek a gyors hegyi patakon a jégtáblák, összezúzva és szilánkokra törve, mint a kávéházak tükörablakai nagy tüntetés után. A tavasz áldott forradalma nemsokára mindenütt gyõzött. Belopódzott a hegyek közé, a kastélyba is, fülledt és ametisztkék éjszakák következtek, melyeknek hullámain könnyen ringott ágya. Xavér apró virágokkal rakta tele szobáját. Az ágynemûire illatszereket fújt, és új, egészen új, ismeretlen álmokat látott, melyek fölvillanyozták, majdnem megfiatalították. Egy öregedõ, de ifjúságot mímelõ színész könnyedségével mozgott. Kikocsizott a fenyves erdõ alá, s egész nap bolyongott, egyedül. Június utolján, egy délután a tikkasztó, vihar elõtti hõségben elnyomta az álom. Álma mélységes mélyein nagyon határozatlanul és nagyon tétován egy alakot látott, kit már majdnem elfelejtett, egy nõt, kit valaha nagyon szeretett, s elsodorta mellõle az élet, külföldön, ismeretlen körülmények közt halt meg, egy barátságtalan vendégfogadóban. Már több éjszaka kísértette ez a jelenség. Mintegy egymásra következõ szobák sötétjében állt, sok-sok függöny mögött. Nem értette, mit akar tõle, hiszen már vagy harminc éve pihen egy kriptában. Miért jött vissza ilyen váratlanul? Vonásait az álomban még csak sejtette, fátyolosan derengtek, akár érzékeny lemezen az arcképek, melyeket a fényképész a vörös lámpa fényénél csal elõ. Messze, nagyon messze volt még. Szeretett volna eléje utazni, hogy elõbb találkozzon vele. Amint lehunyta a szemét, úgy rémlett, közeledett hozzá, kivette már kontyát is, a halványlila szeme - tág pupillákkal - rámeredt, erõlködve, mintha könnyezne, a két füle cimpájában pedig rózsaszín tûzzel szikrázott két briliáns. Nagy-nagy türelmetlenség fogta el. Egy tükör fölé hajolt, hálóinge zsinórját gavallérosan csokorra kötötte, gyér ezüst haját elválasztotta a közepén. Aludni próbált. Kétségbeesetten kereste az álmot. Egyre mélyebben akart belesüppedni, egyre sûrûbb, mákonyosabb zsibbadást vágyott szegény, hogy talán ott, a halál tõszomszédságában, az öntudat vastag fátylai, takarói közt találkozik vele. Nem tudott aludni. Szemhéjai csikorogtak, nem csukódtak össze. Mikor pedig álomporokat vett be, semmit se álmodott. Az alvás nem volt pihenés, csak kétes bódorgás, mely nem vezette célhoz, eltévedt benne, úgyhogy napokig nem ébredt fel. A csengettyûk egy hét óta megnémultak, a cselédség ölbe tett kézzel várakozott. Egyik inas tréfásan mondta, hogy uruk most üli a lakodalmát.

Ilyen sötét tusák után dühöngve ocsúdott. Hiába erõltette emlékezetét, semmire sem emlékezett. Az a hiba, gondolta, hogy még mindig nem alszik eléggé mélyen, jobban le kellene süllyedni, mert csak a mélyek mélyén lehet az álom, és az, akit keres. Este karjába szúrta a morfiumos oltótût. Könnyen és boldogan elaludt, üde, friss lánggal lobogott fölötte az álom, alig lehanyatló pillákkal, nyitott szemmel hevert a párnán. Ismeretlen örömök bizsergették mellét. Mindennap újak jöttek. Egy hónap múlva halálos adagokat kívánt a vére, de álmodni még mindig nem álmodott semmit. Ismét visszacsúszott abba a fekete mocsárba, abba a forró pocsolyába, melynek hiába igyekezett végére jutni, mindig gyakrabban ereszkedett le ide, búvár módjára, mindig oktalanabb birodalmakba nyomult. Ezekbõl a kilátástalan utazásokból holtra fáradtan érkezett meg. Megragadta paplana csücskét, hogy érezze, felbukott-e már. Hajnalfelé új adag morfiumot fecskendezett mellébe. Akkor végre álmodott is. Azt álmodta, hogy sok nesztelen, nehéz, reménytelen bársonyfüggönyt emelget, míg elérkezik egy szobába, melyben tulajdon hálószobáját ismerte föl, az ágyon könnyedén felkönyökölve õ maga feküdt, majd jött az inas, ki ezüsttálcán teát hozott, teázni is kezdett már, de egy pillanatban, mikor a kanalat szájához emelte, kiesett kezébõl a kanál, és holtan dõlt vissza a párnára.

Xavér kinyitotta szemét, csöngetett, a lidércnyomás hatása alatt rekedten kiabált. Senki se jött. Az inas szokás szerint elõbb elkészítette a konyhában a reggelit, hogy azonnal bevigye. Mikor kinyitotta az ajtót, az ura kissé összerezzent. Föl is könyökölt a párnára, hogy jobban lásson. Látta, hogy ezüsttálcán hozza a teát. Most már mindenre emlékezett, és visszakapta nyugalmát. Szigorúan közelebb intette. Kezébe adhatta a csészét és a kanalat, szertartásosan kavargatta a teát, melynek sárga gõze körülölelte megsoványodott fejét. Cukrot is dobott a csészébe, még rumot is öntött, s a kanalára pár csöppöt abból a kis üvegbõl, melyet keleti útjáról hozott magával, és az ágy mellett, az asztalon tartott. Miután még egyszer körülnézett a szobában, melynek világítását és helyzetét pontosan fölismerte, szájához emelte a kanalat. A kanál ezüst trillával a földre esett. Szíve pedig - hirtelenül - megállt.

A szeme is tágra nyílott, csodálkozva, érthetetlenül ragyogott. Xavér úgy bámult, mint aki végre fölébred.

1913