BOROTVA

Kasornya Kálmán, állás nélküli pincér, reggel korán kádjegyet váltott a népfürdõben. Kis szobába vezették, melynek recés üvegajtaján a gáz lepkelángja táncolt, benn a padlón gyékény futott végig, a fal mellett pedig állott a korhadt fakád.

Magára zárta az ajtót, kétszer. Aztán - kalapját le se véve - megállott a gázláng alatt, körülnézett, mintha még egyszer magába akarná ölelni a szobát, s meghatódnék azon, hogy ideérkezett. Vedlett nyúlprémjén dér fehérlett.

Sokat csatangolhatott éjszaka, kirojtolódott nadrágja csatakos volt, szeme zavart. Egyetlen természetes mozdulata az lett volna, hogyha végigvágódik a szoba padlóján, egész hosszában.

Ledobta kalapját, félresimította gyér haját, kiegyenesedett. Beletekintett az olcsó, zöld tükörbe, nézte az arcát. Lassan kigombolta télikabátját, melyen csak egyetlenegy gomb fityegett, felakasztotta a fogasra, és belsõ zsebébõl kivett egy fekete nyelû borotvát.

A borotvát szétnyitotta, megtapogatta pengéjét, odatette a szalmaszékre.

Még egyszer megnézte, be van-e zárva az ajtó? Senki se járt a folyosón. Ez a pillanat alkalmasnak látszott. Három kemény, határozott lépést tett a szék felé, összeráncolta szemöldökét, és a borotva után akart nyúlni.

„Majd késõbb - gondolta -, piszkos vagyok, elõbb meg kell fürdenem.”

A szobában kellemes meleg dongott. Ez arra csábította, hogy levetkõzzék. Egymás után hajította a földre pecsétes, fényes ferencjózsefét, a barna, bolyhos mellényt, a szürke nadrágot, kinyitotta a forróvizes csapot, s kis, hitvány, elcsigázott gyerekteste alig várta, hogy megteljék a kád. A habok vidáman nyargalásztak benne. Elõrehajolva nézte a vizet úgy, hogy hátából kiugrott grádicsos gerince, mely olyan volt, mint gyalulatlan deszkán a kemény, csomós faér. Egy perc múlva beleloccsant a vízbe.

Kinyújtotta lábait, hátraszegte fejét a kád káváján, és zsibbasztó forróság hízelegte körül. Úgy rémlett, hogy ágyban hever, hullámok párnáján, a víz édes dunyhája takarja, szeme tüzelt, haja fölborzolódott, arca pirosra gyulladt. Semmire sem gondolt. Határtalan szabadnak tudta magát. Élete mögötte volt. Babrált a vízzel, eregette a csapokat, bukdácsolt, sûrû, szivárványos szappanhabot vert, megdörzsölte tarkóját, beszappanozta fülét, azután - egyenként - a lábait, és jókedvûen prüszkölt. Néha a borotva felé pillantott. A víz azonban marasztalta.

- Még van néhány percem - mondta.

A pincér, ki sohase bámészkodott, most - évek múltán - elõször volt egyedül, és hosszan, boldogan nézte a szoba közepén libegõ gázt, a falakat, ruháit, melyeket kétségbeesetten dobott le, örökre. Magát is figyelte. Észrevette, hogy érdekli a teste. Kezét a lepkeláng felé tartotta, hogy lássa a piroskék térképet, a vér derengését és rajta az erek kék vonalait. Fejét leszegte, szemét mellére meresztette, melyet eddig sohase tekintett meg. Bõrét keshedtnek, vajsárgának, de elég jó minõségûnek találta. Különösen megörült annak, hogy lába nagyujját kedve szerint vissza tudja hajlítani. Ötször-hatszor megpróbálta. Mindig sikerült. Vajon lehet-e ezzel pénzt keresni? Meg kellene tanulni hegedülni a lábával, mert ma már kézzel sokan hegedülnek, orfeumba mehetne, csak gazdag mecénást csípne, aki kitaníttatja. Vannak Budapesten lábmecénások, kik lábmûvészeket támogatnak? Valószínûtlennek tartotta, de sokáig gondolkozott, már látta is a nevét a lapokban, az orfeum plakátján, a villamos újságban. Kasornya Kálmán lábmûvész. Csak a neve nem jó. Ilyen alkalmakra álnevet választ, angolt vagy franciát.

Sokszor egymás után kimondta nevét, halkan, a fal felé fordulva, belesúgta a vízbe, a csapokba, a szobát megtöltötte vele. Nagyon elcsodálkozott, hogy neve is van, és hogy épp így hívják, Kasornya Kálmán. Nem valami dallamos vezetéknév, de van benne valami szomorú muzsika. Alapjában az is furcsa, hogy néhány betû jelent egy egész embert. Ez a név õt jelenti, fájdalmát, éhségét, testét, melyet megint körülszappanoz, puhán és gondosan. Tiszta akart lenni, makulátlan. Könnyû szappanhabban fürdött, mely a kádban gõzölgõ vizet vastagon borította, mint dupla hab a kávét.

Nyitogatta a csapokat, új-új vizet zúdított magára, a szappan már vékony, áttetszõ hártyává lohadt.

- Még most sem vagyok tiszta - sopánkodott. - Rossz ez a szappan.

Újra kezdte a tisztálkodást. Homlokát bemaszatolta. Ekkor - minden ok nélkül - eszébe jutott egy régi cimborája, a nevét sem tudta, csak azt, hogy két évvel ezelõtt valami markõrrel együtt szolgált egy ferencvárosi kávéházban, és éjszaka borközi állapotban kilopott a zsebébõl egy ezüst cigarettatárcát. Akkor több napig furdalta ez a gondolat. Aztán elfelejtette. Különös, hogy most mindez bántja. Mit akar tõle a markõr? A markõr szegény ember volt. Már emlékezett is reá. Vencelnek hívták, szeme állandóan vöröslött, mintha kisírta volna, szúrós, villás bajuszt viselt, mely úgy ágazott kétfelé, mint a hõscincér bajusza. Kissé belefájdult a szíve, mikor rágondolt. Gyalázat, hogy a szegény ember szegénytõl lop. A markõr hetekig mesélte az esetet, de sohase gyanúsította õt. Már csak ezért is vissza kell adnia. Ezt most el kell intéznie, még ma reggel, felkeresni a kávéházban, bevallani, hogy õ a tolvaj. Addig nem halhat meg. Ha az ember elmegy, váljon el békességben.

Ezt elhatározta, de a föltevés kissé megbolygatta azt, amit akart. És még a markõrnél is nagyobb baj volt az újpesti pikolófiú. Mert az ügy nem maradt abba. Késõbb be kellett bizonyítani a kávésnak, hogy a pikoló a tolvaj, aki - miután a telefonfülkében kétszer arcul teremtette - mindent magára vállalt. Szegény kis kölyök szégyenkezve állott a kávéházban, kezében az újsággal, csak nézett a nagy szemével. A pincér elfordult, hogy ne lássa a pikoló szemét. Kétségtelen, hogy miatta csapták el, az õ lelkén száradt, hogy kidobták, s a fiú gyalog, siránkozva indult útnak, és azóta talán miatta éhezik. Félmunkával nem lehet beérni. A pikolót is felkeresi. Holnap vagy még ma, vagy most mindjárt reggel. Csak ezt a két dolgot kell lerázni a nyakáról, aztán visszajön. Még akkor sem késõ.

Végigdörzsölte a lábát, új vizet engedett a kádba. Mind a két kezével csapkodta magát. Hadd jöjjön le minden piszok. Dühösen, kétségbeesetten mosdott. Fölállott a kádban. Haja megõszült a habtól, sikamlós testét vastagon borította a puha, lyukacsos, színesen villogó szappanréteg. Fehér, talpig fehér volt. Még a bajusza is, mint egy hóemberé.

Mellét babrálta. Paskolta, gyúrta, csikarta a szívét. Igaz, mi van az asszonnyal? Három hónap óta nem látta. Azóta csak kocsmákba járogat, zongoraverklit hallgatni, kártyázni durákot és máriást. Az asszony kutyamódra szaladt utána, öt-hat utcán, csak neki nem volt szíve feléje fordulni. Most látta felesége kék babos zsebkendõjét is, melyet a szemére nyomott, s késõbb szájába dugta a bolond, hogy ne halljék a sírása. Szegény, szegény, gondolta a pincér. Nemrég hallotta egy cseléd ismerõsétõl, hogy beállott vicénének, tudja is, hová. Kedves, buta, jó asszony volt.

Az ablakon már feltetszett a hajnal. Ha most felöltözik, beszélhet vele, ilyenkor nyit kaput, a lépcsõházat söpri, a garádicsokat sikálja. Neki is illik egy jó szót mondani vagy mi. Annyira érezte ezt, hogy a forróságtól megszédült, a falhoz kapott, és hogy el ne bukjon, megrántotta a zuhanyt.

A zuhany végigmosta õt. Fröccsenve hullott a hab a szennyes vízbe, és egy pillanat múlva a szoba közepén állott.

- Tiszta vagyok - mondotta.

Mosolyogva nézett a borotvára.

- Kasornya - sóhajtott, mert mindig vezetéknevén szólította magát, amint a vendégek a keresztnevén -, ostoba szamár vagy. Gyorsan, öltözz, intézd el a három ügyet: a markõrt, a pikolót és a feleséged. Majd azután beszélek veled. Addig azonban nem.

Dideregve maga köré kerítette a lepedõt, leült a székre, tépelõdött. El kellene készülni a halálra, mert oda se lehet készületlenül menni. Õ azonban úgy érezte, hogy aki a halálra elkészül, az az életre készül el, s csak az élhet, aki nyugodtan meg tudna halni. De egyelõre nem ért rá meghalni: sietni kellett a markõrhöz, a pikolóhoz és a feleségéhez. Minden porcikája az élete volt. Ellökte a borotvát, betolta a télikabátja zsebébe, öltözködött.

Tervek forrongtak fejében. Ruganyosan lépkedett. Künn a téli nap sárgán, mozdulatlanul égett, mint egy nagy macskaszem, a zúzmarás levegõ, a fehér háztetõk, a meginduló villamosok az élet kedvét lehelték. Zsebében megtapogatta a borotvát. Arra gondolt, hogy öt perc múlva felesége szobájában lesz, és megborotválkozik. Mert az álla még borostás volt. Nem is értette, hogy a borotvát mire másra lehet használni, mint borotválkozásra.

1914