TÛ

Kacagás, lárma, fény.

A hosszú asztalon az ozsonna hulladékai hevernek. A nõk fülében briliánsfüggõk, a fehér húsokon áttört csipkék, a férfiak szája - a plasztron és szmoking fölött - olyan piros a zsíros ételektõl, mintha kipirosították volna. Néhány asszony madár módra csipeget a csemegés tálból, mogyorót, mandulát és datolyát.

- Tessék - kínálgatja a háziasszony.

Vilma elé a võlegénye odateszi az üvegtálat. Vilma kivesz egy szem datolyát.

A következõ másodpercben elordítja magát.

Az asztal megmozdul, a szoba - mint mikor a hajót tenger dobálja - ingani kezd, a poharak feldõlnek, az abrosz összegyûrõdik, a társaság egy pillanat alatt talpra szökken.

- Mi az? - kiabálnak a férfiak.

- Mi az? - sikonganak az asszonyok és a lányok.

Vilma krétafehéren feláll. Kezét a torkára nyomja. Kétségbeesett, gyors mozdulatot tesz. Végül a lármában, halkan, de olyan határozottsággal, hogy mindenki meghallja, ennyit mond:

- Lenyeltem egy tût.

Csönd lesz. Aztán felszólal a feleselõ zûrzavar. Nem lehet, képtelenség, nem lehet. A datolyában pedig csakugyan volt tû. Véletlenül jutott oda, talán a csemegekereskedésben, talán itten, a tû a szájába került, a nyelve, amint lehántotta a datolya bélét, észre is vette, ki akarta tolni, de nem volt ideje, a tû nyílegyenesen a torkába csúszott, onnan pedig a gyomorba került.

Most felzendül a kórus, riadtan, szaggatottan.

- Vizet.

- Rumot.

- Kenyeret.

- Cukrot.

- Forrót.

- Hideget.

- Ülj le.

- Maradj állva.

Egy öregasszony, aki mindent citrommal kezel, a kabátok zsírpöttyét éppúgy, mint a torokgyulladást és a fejfájást, elsikoltja magát:

- Citromot.

A háziasszony a telefonhoz szaladt, egy fiatalember, aki tangózni akart a parkett síkos lemezén, és lakkcipõjét úgy kötötte a talpára, mint a korcsolyát, elrohan, orvost hoz.

A vendégek egy része fehér szájjal a másik szobába sompolyog. Lábujjhegyen járnak, és suttogva beszélnek. Néhányan el akarnak menni, veszik a kabátjukat, de a háziak összetett kézzel rimánkodnak, ne keltsenek feltûnést, várják meg legalább az orvost, üljenek le addig a kis szalonba. Nyomban be is csukják az ajtót.

Az ebédlõben magára maradt Vilma és a võlegénye. A võlegény erre várt.

- Kedves - mondja alig hallhatóan.

A leány végignéz rajta. Aztán elfordul.

- Hagyjon, kedves - szól. - Hagyjon.

És rányitotta nyugodt, szürke szemeit. Még soha ily furcsának nem látta a férfi. A szobát nézték, mely feldúltan hevert, az asztalt, a székeket, az almáriumot, melyen egy üvegburás óra járt, az ablakokat, a rájuk boruló plüssfüggönyöket, az ajtókat, a kilincseket, melyek merev, de nyugtalan rézfénnyel égtek. Vilma jól ismerte a szobát. Most azonban sok mindent észrevett, amit máskor nem látott. A függönyök alján bojtok lógnak, tíz-tizenöt kis bozontos bojt. Többször megszámolta. Zsibbasztó nyugalommal olvasta össze az asztalon álló poharakat, a késeket, a kancsókat. Nézett egy kis pisze gipszszobrot is, amelyik a fali tartón állott. Ezeknek azelõtt sohase tulajdonított fontosságot. Magát a szobát is úgy tekintette, mint valami átjáróházat, melyen keresztülszalad, de semmi fontos nem történik benne. Egyszerre érezte, hogy mégis ez a szoba a legfontosabb, a világ minden pamlaga közt legfontosabb az a pamlag, melyen most ül. Sohase gondolt a halálra. Az élet mélységeirõl a kupléírók világosították fel, és azok a zeneszerzõk, akik a szezon táncdarabjait írják. Valami homályos bizsergést érzett az agyvelejében és a szíve táján. Tekintetét lassan emelte egyik tárgyról a másikra, és végre a võlegényén állapodott meg.

- Adjon pezsgõt - mondta.

A férfi, aki a hosszú tétlenségtõl leverten ült, örült a parancsnak, s felugrott a székrõl.

- Elfogyott - szólt lelkendezve.

- Nyisson új üveget.

A feladat túlságosan nagy volt a számára. Belepirult, aztán elsápadt. A palack fejét asztalkendõvel kötötte körül, és erõlködve húzta a dugót. Sokáig tartott. Vilma figyelte. Arra gondolt, hogy ebben a pózban nagyon hasonlít egy pincérhez. A termete is sokkal alacsonyabbnak tetszett, mint azelõtt. Az orrán csúnya vonást fedezett fel, a haja szálában, a rövid és köpcös ujjaiban, melyeket egyébként férfiasnak tartott, észrevette a parasztot, a cselédet.

- Siessen.

- Rögtön.

A pezsgõ tajtékja kifröccsent a szõnyegre.

- Hozza már.

- Azonnal.

Egy kis tányéron vitte hozzá a pezsgõspoharat, de nem engedte inni.

- Ne igyék.

- Miért.

- Árt.

- Nem árt.

A võlegény tétovázott, vizes, szegény szemei határozatlanul meredeztek.

- Nem bánom, igyék.

- Nem iszom.

- Miért?

- Mert árt.

Percekig farkasszemet nézett a võlegényével. Nézte, visszafojtott dühvel. Gyûlölködve nézte a testét, az alacsony termetét, a parasztos orrát, a köpcös kezét. Végre nem tudta magát türtõztetni, és kifakadt:

- Egyedül akarok lenni.

A võlegény sértõdötten ment a másik szobába. Vilma megkönnyebbülést érzett. A tükör elé ült. Öltözködés közben órákig vizsgálgatta az arcát, de most ezt is másnak látta, mintha valami elõkelõ nõnek mutatkozott volna be, akit eddig nem ismert. Egyszerre elfogta valami öröm. A karjait kitárta. Nyaka kedves és lendületes ívben emelkedett, a termete felmagasodott, a szeme nézése megkeményedett, úgy várt, mint az ötödik felvonás heroinája, aki ünnepi gesztussal öleli magába a világot, és a végzet perceit élvezi.

Benn a vendégek csoportokba verõdtek. Egy fiatalember arról beszélt, hogy a hisztérikák marokszámra nyelik a tûket, egészségük ártalma nélkül. A méltóságos úrnak azonban eszébe jutott a cukorbetegsége, melyet egész jelentéktelennek tartott az orvos, és hátratett kezekkel sétált le-fel a szobában. Különösen a méltóságos úr furcsállta, hogy az ember egész váratlanul meghalhat. Mindenki emlékezett valamire. Ki a régi vesebajára, ki a kehes torkára, ki a vakbelére. Mindenki filozofált. Azok, akik kövérek voltak, zsíros mellüket, a puffadt májukat, az elõrenehezedõ, bõröndszerû pocakjukat idegen tehernek érezték, szerették volna ledobni a földre, megkönnyebbülten tovább szaladni, akik pedig soványak voltak, tapogatták madárcsontú termetüket, és tétován nézegettek körül, mintha húst, izmot, hájat kerestek volna, hogy - mint tûzveszedelemben a ruhát - sebbel-lobbal magukra kapják, és kirohanjanak vele.

A sok lehelettõl megrekedt a levegõ. Nem mertek elmozdulni a helyükrõl, de ablakot nyitni sem mertek, mert féltek a meghûléstõl. Késõbb az öregurak - a nõk megkérdezése nélkül - levetették a gallérjukat. A többi férfi csak erre várt. Némelyik a mellényét kigombolta, a vastag aranyláncát az órával együtt odatette az asztalra. A nõk követték példájukat. Egymás után csatolták le ékszereiket, melyek nehezen csüggtek izzadt testükön. Ásítoztak és krákogtak. Alig volt már etikett. Egy fiatal leány felszakította a blúzát. Távolabb, a pálma alatt egy öregedõ nõ kivette álhaját, és nyugodtan betette a táskájába. Az arcokon a festék és a rizspor piszkos pocsolyává olvadt.

Aztán a fény is sértette a szemüket. A társaság megállapodott abban, hogy a csillárt lecsavarják, és csak egyetlen körtét hagytak égni. Most fellélegeztek. Az asszonyok közelebb simultak a férfiakhoz, kezüket odanyújtották nekik, és mint a részeg forradalmárnõk, rájuk villantották aranyfogukat. Az urak mozdulatlanul ültek. Gondjaikba süppedtek. Szívták a szivart, kisgyerekesen, mint valami keserû csecset. Hosszú hamuk reszkettek a szivarok végén. A hamu a plasztronjaikra hullott, bepiszkította a kabátjukat, a kezük, az arcuk, az orruk mocskos és szürke volt tõle. Késõbb a hõség még nagyobbá vált. Ki kellett nyitniok az ablakokat. A szoba pár pillanat alatt lehûlt. Hideg árnyékok szálltak a sötét zsöllyék, a riadt emberek fölé. Egy kriptához hasonlított a szoba:

Hirtelenül csöngettek. Egy nyugodt, rokonszenves fiatalember lépett a szobába, az orvos. A sok ember láttára megdörzsölte szemét, visszahõkölt, nem tudta, kik ezek az emberek, akik kigombolták a ruhájukat, összekócolták a hajukat, hamuba mártották a homlokukat, és itt ülnek elszontyolodva, félig meztelenül, csúnyán. Meghajolt elõttük. Aztán mosolyogva, imádandó biztossággal a másik szobába ment.

1914