PÁVA

Páva Gergelynek, mikor az ötödik fizetési osztályba lépett, és megkapta a méltóságos címet, váratlanul meghalt a felesége.

Ekkor ötvenhárom éves volt. Még vállas, izmos, alig kopaszodó. Betétes lakkcipõt viselt, és szeretett csinosan öltözködni.

Eleinte szenvedett az egyedülvalóságtól, nagyon hiányzott a felesége, kinek mindennap el szokta mesélni, mi történt délelõtt a hivatalban.

Ebéd után egyszer, mikor az ásítás már a torkát fojtogatta, behívta a kis, szegény rokonát, a tizenhárom éves gimnazistát. Naponta nála evett a konyhában.

A tanácsos sok mindent magyarázott, amit a fiú nem értett. Nagyon rosszul érezte itt magát. Mélyen meg kellett hajolnia, meg kellett csókolnia a bátyja cérnakesztyûs kezét, mereven kellett ülnie a széken. A tanácsos végzéseket és rendelvényeket olvastatott vele, és mosolyogva javította ki a hibáit:

- Illetmény... határozmány... bizottmány... nem bizottság...

Titokzatos ember volt. Annyira komoly, hogy semmiképp se lehetett volna elképzelni meztelenül. Szigorú mosollyal nézte a világot, mely általában tetszett neki. Mert kedvére való kis mocsok, cudar világ volt, és nagyon haragudott azokra, akik csak valamicskét is akartak volna változtatni rajta. Nem gyõzte dicsérni azt a kifürkészhetetlen és megfoghatatlan bölcsességet, mely a vizet nedvessé, a tüzet meleggé tette, s úgy intézkedett, hogy a szamarak lehetõen felül legyenek, az érdemesek pedig alul. Élete egészen a kötelességé volt.

Gyakran sóhajtozott, hogy mennyi a dolga. Kacérkodott a hivatalával, mint egymással a boldog szerelmesek. De ha vasárnap otthon kellett maradnia, epésen járt föl és alá. Forró álmában megjelent elõtte egy ív ropogós miniszterpapíros, az enyv, az olló, a vörös tinta. Másnap mohón rohant be. Hivatala pedig nem ért véget a tapétás ajtóval. Magával vitte az utcára, a mezõre, mindenüvé. Sétált a korzón, hogy visszaköszönhessen mindenkinek az érdeme szerint, kinek mosolyogva, kinek hanyagul, kinek kedves és szíves leereszkedéssel, és hiába játszotta, hogy mindez nehezére esik, a keze, melyben a kalapját tartogatta, reszketett az izgalomtól, és napokig nyilallt a szíve táján, mikor valaki véletlenül nem vette észre. Az egyhangú munkában mámora is volt, különösen, ha valami szabálytalanság fordult elõ. Ekkor a sárgazöld szeme szikrát hányt, a pirosas orra elfehéredett, és az orrcimpáját kék karikák vették körül. Érezte a „fegyelem” szükségességét. Ez a szó a szenvedélye, a pálinkája volt. Azt is szerette, ha protekcióért zaklatták. Elõbb - hogy az utolsó cseppig élvezze a tekintély és hatalom varázsát - még aláírt néhány aktát, csengetett, pecsételt, aztán kivette a névjegyét és átadta a kunyerálónak. Általában kedvelte a bajba jutott embereket, a gyengéket és a betegeket. Ilyenkor érezte csak, milyen hatalmas és egészséges. Mások dolgában mindig pesszimista volt. Ha valamely alárendeltje megbetegedett, rögtön azon gondolkozott, milyen gyászjelentést ad ki majd az ügyosztály, milyen részvéttáviratot fogalmaz Páva tanácsos, s már látta is magát a temetésen, fekete kesztyûben, cilinderrel menni az egyszerû koporsó után, s már olvasta is a másnapi újságokban nevét a jelenvoltak között. Mikor pedig felgyógyult a hivatalnok és jelentkezett nála, lemondóan intett a kezével. Csak tüdõcsúcshurut? Szegény-szegény barátom. Ismerjük ezt a nótát. Jó lesz vigyázni. Aztán hozzágondolta, elégedetten: ez se viszi sokáig.

Csak a hivatalában élt igazán, és mikor becsapta maga mögött az ajtót, mindig szomorúságot érzett. Mert nem tudott betelni azzal a szenzációval, hogy itt száz és száz lázas szem tapadt reá izgatott várakozással. Sokszor hallotta, hogy a szolgák a folyosón - suttogva és félénken - a „méltóságos úr”-ról beszéltek. Ilyenkor lopva, nehogy észrevegyék, utánuk osont. Otthon pedig megállt a tükör elõtt. A méltóságos urat látta benne. Szervusz, kedves méltóságos, szervusz.

Egy éjjel az történt, hogy a hálószobája parkettjén ébredt fel. A beteg szíve, mint valami ágyúgolyó, kilõtte õt a szoba közepére. Itt hevert egy darabig, öntudatlanul. Meggyújtotta a villanyt. Hosszú hálóingében álldogált. Nézte az arcát a velencei tükörben. Papirosfehér volt és élettelen.

Reggel orvost hívatott, aki a fekete szívtölcsért rányomta a mellére, és sokáig hallgatózott - gonosz figyelemmel -, mint egy betörõ. Aztán mosolyogva mondta:

- Semmi, méltóságos uram. Méltóságos uramnak olyan egészséges a szíve, mint egy húszéves gyermeknek. Egyelõre azonban, méltóságos uram, nyugalmat ajánlok. Feltétlen nyugalmat, pihenést, magányt, méltóságos uram. Nem fürdõhelyet, méltóságos uram. Egy kis várost, egy csöndes, elhagyott, kedves kisvárost, méltóságos uram. Igen, méltóságos uram.

Páva tanácsos egy hét múlva már le is utazott a kisvárosba.

A vonaton bezárkózott elsõ osztályú bérelt fülkéjébe, és gondolkozni kezdett. Magány, feltétlen magány. Ez a fülke, a bezárt ajtó, a leeresztett függöny, az a kis kék villanyláng, amely fönn ég, az a magány. Igazán nagyon barátságtalan dolog. Nézte a magányt. Hallgatta süketen csengõ fülével a magányt. Tapintotta a kezével a magányt. Egy óra múlva már tûrhetetlennek tartotta. Ha legalább ülne valaki vele szemben. Még a kalauz se tudja, hogy kicsoda. Olyan õ, mint a többi. Õ is csak egy „utas”. Olvasgatni kezdte a hirdetményeket. Kérjük az utazóközönséget... Ebben az utazóközönségben õ is benne van, mint más akárki. Mégiscsak felháborító. Egy hónapig kell majd így élnie. Mindenesetre unalmas lesz.

A városra kék reggel borult, mikor megérkezett. Mindez nem érdekelte. A kocsi szélére ült, kikönyökölt, hátravetette a fejét. Csak egy kutya fordult utána álmosan, aztán a kutyák csalódott tekintetével baktatott tovább más irányban.

Mit tegyen? Délfelé ötlete támadt. Szalonkabátot öltött, s elment a fõispánhoz, akit személyesen ismert. De a fõispán nem volt otthon, nyaralt.

Szomorúan visszaballagott a szállójába gyalog, mutatva a fehér mellényét és az arany óraláncát. Semmi hatás. Az ebédnél szinte jólesett, hogy hallotta a saját árva hangját. Ebéd után aztán kiment a város végére.

A mezõn fecskevér, gólyaorr, kígyószisz nyílt. Szigorúan nézte õket. Nem tudta a nevüket. A virágok közül csak a rózsát és a szegfût ismerte, a többinek nem mutatkozott be soha. Ez végre nem is volt fontos, se a hivatali elõmenetelhez, se az államrend fenntartásához. Egy §-alakú virág azonban határozottan megtetszett neki.

- Nem ismeritek Páva tanácsost? - kérdezte tõlük, s a virágok rázták fejüket a szélben.

Végre néhány gyerek akadt útjába. Szeretett volna barátkozni, de sehogy se találta meg a módját.

- Fiatalság, bolondság - kiáltott feléjük.

Mikor pedig a gyerekek rá se hederítettek, ezt mondta:

- Nem kell haragudni... csak tréfálok... csak tréfál az öreg Páva... a tanácsos úr... az öreg tanácsos úr... a méltóságos úr...

Csodálkozva vette azonban észre, hogy ez se hat. Még ez sem hat, a titok, amit tartogatott, az ütõkártya, a nagyágyú. Most már elsötétedett az arca. A városban senki se köszöntötte. Szerette volna rendreutasítani a neveletlen embereket, különösen a gyermekeket, akik sértõ módon visongtak körötte. Már-már egy messzemenõ reformon gondolkozott. Általában helyes lenne valahogy jelezni, hogy egy hozzá hasonló köztiszteletben és közszeretetben élõ hivatalnok milyen fizetési rangosztályban van. Milyen tökéletes és bámulatra méltó például a katonaság egyenruhája. Ott a tábornokot senki se nézheti közkatonának. De hányan gondolhatják róla, hogy csak idõsebb fogalmazó vagy díjnok. Kellene a hivatalnokoknak is uniformis, hajtóka és csillag, egy kis kereszt, vagy akár egy ízléses szalagocska is, a gomblyukban. Igaz, az ujján gyémántgyûrû van, és az aranylánca vastag. Hányan veszik észre? Az emberek oly figyelmetlenek. Majdnem csikorgatta a fogát. Lázongó szók bugyborékoltak a torkán. Érdemes volt ezért dolgozni évekig, reggeltõl estig, huszonöt hosszú esztendeig? Forró olajat, tüzet, vesszõt ennek a csõcseléknek, mely nem ismeri az igazi érdemet, a munkát, az önfeláldozást, a fiatalságot figyelemre, tekintélytiszteletre fogni, az engedetleneket pedig gályarabságba küldeni, tömlöcbe vetni, kivégeztetni késsel, akasztófán, máglyán. Halál, halál, halál.

Szédülten tekintett fel mély álmából, melybe egészen elsüppedt, mint egy gödörbe.

Lassanként alkonyodott. Arcára fekete tompaság ragadt. Ilyen bánatra ember nem is képes, csak állat. Éjfélig járkált az utcán, mintha valamit keresne. Végre betért egy kávéházba, ahol senki se volt. Leroskadt a székre.

Egy fáradt, szegény pincér sietett az asztalához:

- Parancsol, nagyságos úr?

- Hogy mondta? - szólt a tanácsos, felemelve harciasan a fejét.

- Azt kérdeztem, mit méltóztatik rendelni.

- De minek nevezett engem?

- Nagyságos úr...

Erre a szóra rácsapott, mint a vércse.

- Én méltóságos úr vagyok.

- Bocsánat.

- Nem azért mondom. Hiszen megesik. Különösen a mai világban.

- Igenis.

- No, hozzon nekem egy üveg finom, nagyon finom pezsgõt.

A pincér hanyatt-homlok szaladt, hozta a hûtõvederben a pezsgõt, majd megsemmisült a buzgalomban.

Páva tanácsos úr pedig ivott, gyorsan, nagyon gyorsan. A pincér elõtte állott, figyelmesen. A kisváros terén nem járt senki. Lassan - hosszú szünetet tartva - beszélt a tanácsos:

- Szegény barátom... Sajnálom magát azért az elõbbi botlásért... Mert most mindent megmondhatok... Tudja, ki ül itt maga elõtt?... Nem tudja... persze... nem is tudhatja... Páva... a tanácsos... a méltóságos úr... az elõkelõ tisztviselõ... Ne ijedjen meg... Maradjon csak itt, az asztal mellett... Ön is ember... Egy gyufát... Köszönöm... Egész nap itt idõztem a városukban... Csak a fõispán úr õméltóságát jöttem meglátogatni, de nem volt itthon... Sajnálom... Õ is, tudom, majd sajnálja... Akar egy szivart, barátom?... Majd az enyémbõl adok... Igazi havannák... Nem drága... Csak hetven fillér... Dugja zsebre, és szívja el otthon... Igen, igen... A város nem csúnya... Csak mûveletlen, elmaradt, szegény... A patak szabályozatlan, a rét szabályozatlan, egyáltalában minden szabályozatlan... Majd idõvel... Itt vidéken olyan nehéz valamit nyélbe ütni... Néha még nekünk is... ott fönn... Budapesten... Mindenesetre helyes lenne, ha a fõispán venné kezébe a dolgot... A fõispán... Pista... Személyes jóbarátom... Pertu jóbarátom... Õ meg az államtitkár... Múltkor a miniszter megállított a folyosón... Parancsolj, kegyelmes uram, mondtam neki... Mert vele is tegezõdöm... Mindenkivel... Bizony, múlik az idõ... Ha elgondolom, hogy ezelõtt húsz évvel... Hány évesnek gondol?... Negyvennek?... Kissé följebb, barátom... Negyvenötnek?... Még feljebb... Ötvenhárom... Mindenki fiatalabbnak néz... Hiába, a jó élet... a kitûnõ koszt... a higiénia... Mellõlem egymás után dõlnek ki... Nem csoda... Az emberek nem élnek okosan... mint én... nincs is módjukban... Hogy laknak szegények?... Piszkos odúkban... Ahogy a hírlapok írják... Mindenütt nyomor... Mennyibe kerül itt egy ötszobás lakás?... Elég olcsó... Nekem is csak öt szobám van... de az kétszer ilyen drága... igaz, hogy tágas... szellõs... mindegyik akkora, mint ez a kávéház... Kényelmes otthon... Selyem perzsák... a falakon képek... zongora... gõzfûtés... minden... minden... Hiába, a munka, az megtermi a maga gyümölcsét... Csak annak nincs, aki nem dolgozik... Mert mit látunk a mai társadalomban?... Naplopók... Léhûtõk mindenütt... az úgynevezett modern irányzat... és örökös panaszok... Én mindig soron kívül léptem elõ... Igaz, hogy nem ismertem a restséget... éjjel-nappal... munka... veszõdség... gond... Szorgalom... megbízhatóság... kitartás... tehetség... általános európai mûveltség... Milyen nyelven beszél még, barátom?... Sprechen Sie deutsch?... Parlez vous français?... English spoken?... Nekem mindegy... Nem mintha dicsekednék... Mert alapjában szerény ember vagyok... jó ember... áldott jó ember... szigorú, de jó... igazi magyar ember... Kenyérre lehet kenni... Csak a tiszteletet követelem meg alárendeltjeimtõl... De olykor szívesen leereszkedem hozzájuk... Úgy, mint most magához, aki egy egyszerû, szegény, mondhatnám szánandó vidéki pincér... Nem baj...

Megivott még egy pohár pezsgõt, belenézett a koromszínû nyári éjszakába, rágta a pezsgõtõl lucskos bajuszát, s a kéjtõl hörögve mondta maga elé:

- A méltóságos úr... elbeszélget kissé... a méltóságos úr...

Kissé dülöngve, de még mindig vigyázva az egyensúlyára és a hivatalos tekintélyére, elindult. A pincér hétrét görnyedt. Ez egy igazi úr. Öt koronát nyomott a markába borravalóul.

- Nem baj - mondta még egyszer.

Ment haza a szállóba, hol két egymásba nyíló, erkélyes szobája volt, kilátással a városi parkra. Kecskeszakállát megvilágította a holdfény. Felnézett az égre, de szemét rögtön levette a holdvilágról, melyet határozottan nem helyeselt, és inkább a város lámpáit vizsgálta, melyek - észrevette - nem égtek.

Leült a szobájában. Az a rongy portás még most sem hajolt meg eléggé mélyen. Elhatározta, hogy még holnap visszautazik Budapestre. Itt igazán semmi keresnivalója nincsen.

Késõbb eszébe jutott, hogy még valamit nem mondott el ott lenn, a kávéházban. Majd reggel, a kávénál.

Arca fehér volt, lottyadt, szomorú. Kissé eltakarta a kezével, mintha fájna a feje. Gubbasztott a gyertyavilágban. Vakargatta a sebeit, a keléseit a lelkén, szegény-szegény halandó, éles cseréppel, mint a bibliai nyavalyás a szemétdombon. Aztán tágra nyitotta a szemét. Egy irtózatos rém ült ekkor a szemében, gyáva, fecsegõ, beteg kísértet, semmiben se hívõ, semmit se remélõ, fáradt, álmos, csúnyább a halálnál és az õrületnél: az öregség.

1915