|
Valaha anyának hívták, de már régen névtelen
volt. Azon a napon vesztette el nevét, mikor fia homlokán átszaladt egy golyó,
könnyû és hegyes kis orosz acélgolyó, mely csak akkorka piroslila pöttyöt
hagyott rajta, mint egy eper. Eleinte nagyon csodálkozott ezen. Különösnek
találta, hogy ugyanazok a tárgyak és emberek bámultak rá, mint annak elõtte. Ha
legalább a névjegyére nyomhatott volna valamit, mint az özvegyek a három
betûcskét: özv. De annak, ami vele
történt, nem volt jegye és szava.
Aztán megpróbált még élni. Kissé felemelte
fejét, mely súlyosan a mellére kívánkozott, és kortyintgatta a napfényt, ahogy
a beteg madár iszik. Nem esett jól. Kénytelenül-kelletlenül itta a levegõt is,
de ez a sárgaarany, keserû medicina sem segített. Szeme megnõtt, két tenyere
kemény és vékony lett, mint a penge, arca öblös, feje dacos, melle nyiszlett.
Úgy viselte a fájdalmat, mint egy sisakot.
Ha kérdezték, tulajdonképpen mi történt, csak
ennyit mondott:
- Még nem nyilatkozhatom.
Az elsõ napokban teljesen egyedül volt. Kiült
a kerti padra, és nézett maga elé, a porba. Csak ürességet érzett a szíve
helyén, valami bizonytalanságot az utcán, különösen magas falak és kerítések
mellett. Néha meg az bántotta, hogy nagyon is megnézte egy ember, és azt hitte,
hogy üldözi. Rendõrt keresett, és mikor nem talált, futni kezdett, elfordított
fejjel, hazafelé.
Hogy meglátogatta õt
egy-egy barátnéja - vézna öregasszonyka, többnyire feketében, mint õ, s fekete
gyöngyökkel -, egymás nyakába borultak, percekig hangtalanul sírtak. De aztán
törülgetni kezdték a könnyeiket, és leültek. Az anya értetlenül bámult rá.
- Semmi baja sincs - mondta
-, nagyon jó helyen van... egy igen-igen titokzatos helyen, szegény
aranyoskám...
Az emberek ilyenkor
elnémultak, és sötéten összenéztek.
Õ pedig ujját a szájára
nyomta:
- Csitt, senkinek egy szót sem... Magasabb
megbízatás... Hivatalos titok...
A napok azonban múltak, a tûpárnát por lepte
be, már fakult-avult a bársonya, s a fia mélyen aludt, a föld alatt, feje
fölött ácsolt fakereszttel. Voltak pillanatai, mikor ezt világosan látta. De ha
hosszabban gondolt rá, megfájdult a feje, és összekuszálódtak gondolatai. Leült
egy székre, szegény, száraz, öreg ölébe tette kezét, és egy dalt dúdolgatott.
Ki tudja, miért, a fiát egyre kisebbnek érezte,
amint eltávozott tõle, és képe lassanként elszíntelenedett. Már akkor is
gyermeknek látta, mikor - az utolsó délutánon - kezében a fegyverrel, hátán a
zsákkal búcsúzkodni jött hozzá. Nagyon csodálkozott azon, hogy cigarettázott.
Ilyen kisfiú, és már cigarettázik. Nézte kezét, különösen kövér ujjait, melyek
a zöld posztón feküdtek, szelíden, a kis határozatlan kék szemét, a csigás,
durva haját, mely dúsan nõtte be feje bõrét, egészen keskeny homlokáig. Sohasem
becézgette. Mindig csak úgy hívta, Károly. De ekkor egyszerre kiszaladt száján,
hogy maga is megijedt az új szótól, mely oly kevéssé illett a kövér, harminckét
éves ügyvédre: Károlyka. Szerbusz, Károlyka, Isten óvjon, Károlyka, vigyázz
magadra, Károlyka. A tarisznyájába pedig szeretett volna beletenni tejet,
zsömlét, játékot. Azután ha beszélt róla, nemegyszer Karcsikának nevezte, és
késõbb Karikának, ahogy egyéves korában. És eszébe jutott az az együgyû vers
is, mellyel csecsemõkorában hívogatta: „Kari... Kari... Karika...”
Levelet is kapott néha ismerõseitõl, kik
itt-ott olvasták az újságokban a hírt, és osztozkodni kívántak a gyászban.
Heves szívdobogással nyitotta föl. Megvárta,
míg elmegy a postás, aztán nézett, hogy nem jön‑e vissza, egy sarokba
futott, és hirtelenül elolvasta. Ebben is az volt. Arca kigyúlt, és
körültekintett a szobában. Csak meg ne lássa senki. Valami tárgyat tett rá, egy
kendõt, könyvet. Késõbb a szekrény fiókjába dugta, mélyen a ruhák alá. Éjjel
felkelt az ágyból. Elõkotorta a levelet, és minden betûjét külön-külön tûvel szúrta ki,
széttépte ezer apró darabra, hogy körme is belefájdult, s végül gyufával - az
ágyban - égette el. Csak akkor tudott elaludni.
Egy délután világosan megfogamzott agyában a
gondolat, hogy ezeket a suttogásokat és szóbeszédeket végre el kell intéznie,
hivatalos úton. Mint szegény bódult agya gondolta - a „vádak és a rágalmak”
ellen - itt keres orvoslást. Kis, fekete, gyönggyel rakott fõkötõjét fejére
tette, és elindult a városba. Nem tudta bizonyosan, hová megy, tévedezett,
merre a lába vitte, de többnyire óriási, szigorú épületek elõtt állapodott meg,
melyekben nem magánemberek laknak, és már a külsejük is elárulta, hogy nincs
bennük semmi nyájasság. Különösen a hosszú, szürke vagy sárga házak vonzották,
gyárak és raktárak, vagy malmok épületei, melyekbõl titokzatos dongás hallik,
vagy adóhivatalok, elöljáróságok, biztosító intézetek palotái, melyek elõtt
portások állanak, paszományos sapkával, roppant tekintéllyel. Ezeket az
embereket igen tisztelte. Eleinte alig merte rájuk emelni a szemét, csak
keringett körülük. Ha a kapuk elõtt haladt el, melyekben többnyire egyenruhás
szolgák vagy pénzügyõrök ácsorogtak, megroggyintotta térdét, és lehajtotta
fejét, mint hívõ szokta, a templom elõtt.
Különben egyszerre ernyedetlen, szorgalmas
életet kezdett élni. Napja jó részét azzal töltötte, hogy kérvényeket,
beadványokat, felterjesztéseket, fellebbezéseket, hosszú-hosszú leveleket írt.
Gyönyörû gyöngybetûkkel kezdte: nagytekintetû bizottság... méltóságos uram...
kegyelmes uram... azzal a hódolatteljes kéréssel... teljes tisztelettel vagyok
alázatos... nagyon alázatos szolgája... Az alázatos szolga, a nagyon alázatos
szolga néha írás közben feltekintett, és vékony, szinte papírszerû arcára
kétségbeejtõ vakbuzgóság volt írva. Egy hónapig másolgatta-rendezgette írásait.
Mikor elkészült velük, a rendõrségre ment, már nem félénken, igen határozottan:
- A személyazonosságom óhajtom igazolni -
mondta.
- Milyen ügyben?
- A személyazonosságom, kérem... itt az
arcképes igazolványom... az akták... az okmányok.
Ki is teregette írásait, melyek tintával, kék,
vörös irónnal voltak aláhúzogatva, az arcképeit, és várakozott. A tisztviselõ
pedig gyengéden karon fogta, és kivezette.
Õ azonban nem nyugodott. Mindennap az ajtónál
állt, a törvényszék, a postahivatal, a bankok, a jótékonysági intézmények
rendre megismerték, de vigasztaló szónál többet egyik sem adhatott. Mindenütt
igazolta magát, és írást - pecsétes, hivatalos aktát - követelt róla. Mikor nem
volt új hely, ahová menjen, s a régieken már messzirõl kíméletesen intettek,
hogy senki se fogadhatja, a járókelõket szólította meg az utcán, s eléjük tárta
kötegeit, a fia régi leveleivel egyetemben, melyeket - esküvel erõsgette - csak
tegnap kapott.
Késõ éjjel fáradtan szokott hazavetõdni. Három
kis szobácskája volt, de mióta a fia elment, csak egyet lakott. A másik kettõt
bezárta kulccsal. Azt mondta, hogy a drágaság miatt, mert sokba kerül a fûtés.
Más oka volt, melyet csak õ tudott. Ezzel a titokkal a kis udvari szobába
vonult, hol közel egy évig lakott. Igaz, hogy itt se maradhatott nyugodtan.
Régóta rossz szemmel nézett egy szekrényt, melynek fényezett ajtajai élesen
csillogtak. Érezte, hogy a háta mögött ez a szekrény mindenféle bolondságokat
mûvel, mozog és nyikorog, mikor nincs otthon.
Este elhatározta, hogy
meglesi a szekrényt. Lábujjhegyen lopódzott be szobájába, az ajtó mögé bújt, és
hallgatózott. A szekrény, mely semmit se tudott róla, óvatosan megmozdult,
kitárta két ajtaját, mint a kabát szárnyát, s az asztal felé ment, körüljárta a
szobát, végül pedig leült a székre, mint egy ember. Nagyon csúnya és gonosz
volt. Késõbb a mosdó se tudta tartóztatni magát. A tükör gyorsan egymás után
több fényjelet adott, bizonyára a székeknek, melyek erre a jelre sorakoznak.
Táncolt az egész szoba. Õ pedig figyelt az összeesküvésre, látta, hogy a
gyanúja nagyon is alapos volt.
Homlokát verejték verte ki.
Nagyon lassan fölkelt, kisuhant és újra bejött a szobába, de most már kezében
egy szál lobogó gyufával, hogy titkos ellenségei meghunyászkodjanak. Minden
bútor alattomosan hallgatott. Meggyújtotta az asztalon álló petróleumlámpát, és
mint még soha, kopár kétségbeeséssel meredt maga elé. Itt tovább nem maradhat.
Mindent fárasztónak, gyûlöletesnek talált. Különösen egy rézgyertyatartó
ingerelte. Ha ránézett, könnyek facsarták orrát. Feltette, még holnap reggel
elutazik, akárhová, az elsõ vonattal. Ki is rakta szekrényét, a drága, régi
fehérnemûket, az ingeket, a zsebkendõket, abroszokat az asztalra hogy a reggeli
csomagolásnál kéznél legyenek.
A lámpa, minthogy nem
oltotta el, tovább égett az asztalon, szilaj és sötét sárgasággal, késõbb
tûzcsíkot eresztett, néhány szikrát a sötétségbe, és elkezdett füstölni.
Lustán, puhán, ördöngös imbolygással szállingóztak a koromszemek mindenüvé. Az
ágyat - mint a fekete hó - egészen beeste a korom, a fehérnemûek, terítõk
messze feketültek, és a szobát betöltötték fullatag, forró szaggal.
Már szürkült, mikor
felébredt. Tág szemmel nézett körül, és azt hitte, hogy még mindig nincs ébren.
Kissé felült az ágyban.
Babrált a paplanon, mely fekete volt, mint a ravatal posztója. Csak most ijedt
meg. Ki is ugrott ágyából, és a szobára nézett, melyet bevont valami sötét,
rejtélyes réteg, és a kialudt lámpára, mely repedt üveggel, üszkösödõ béllel
haldoklott az asztal közepén. Nem tudta, hová került. Arca, keze, ruhája fekete
volt, mint az ördögé. Leesett a padlóra, és gondolkozni próbált. Jó volt a
földön ülni. Csendesen motozott a vastag koromban. Már nem is akart kimenni
innen. Tudta, hogy hiába is akarna. Az elkárhozottak szelídségével törõdött
bele abba, amin nem változtathat. Tapogatta a földet, és tudta, hogy az a
pokol. Miért is hitte másnak? A pokolban sima parkett van, ablakok, függönyök,
asztalok, székek, és ilyen lassú, érthetetlen sötétség, ilyen végtelen-végtelen
szomorúság. Kissé kényelembe tette magát. Feltépte ruháját, hogy könnyebben
lélegezzen - mert a melle táján valami nyomást érzett -, és összekuszálta
otthonosan csenevész, gyér haját is.
Akkor aztán kibuggyant szájából a nevetés -
hidegen és fényesen -, mint a víz.
1916
|