|
A nyelvtanítónõ - akit
Marie-nak hívnak - az ötödik emeleten lakik, a mosókonyha mellett. Reggel
hétkor kel, este kilenckor fekszik. Már harmincnégy éves.
Barna a szeme, barna a
haja, barna a ruhája. Télen-nyáron kesztyût visel. Azt mondja, az elegancia meg
a tisztaság végett, de valójában azért, mert még forró nyárban is fáznak
vérszegény, zöldes ujjai. Nagyon tiszta. Ez a tisztaság illattalan, illedelmes,
férfias, és valahogy hangsúlyozza egyszerû bájtalanságát. Állandóan gumiköpenyt
hord. Néha a köpeny áttüzesedik a napsugarakban, és akkor az egész lánynak
olyan a szaga, mint a törlõguminak.
Reggel nyolckor egy
növendékénél ül.
- Esik az esõ - mondja.
- Igen - ásít a kisfiú.
- Szereti ön az esõt?
- Szeretem.
- Én is. Nincs is szebb az esõnél, nemde? Akkor
minden olyan
érdekes, az ég, a nagyváros aszfaltja, a fák, a házak. A szoba is intim.
Ülünk-ülünk a kandallónál...
Kilenckor még mindig esik. Csuromvizesen
érkezik másik tanítványához, ki komor agglegény, ötven körül.
- Esik az esõ - kezdi az órát, kis habozás
után.
- Igen.
- Szereti ön az esõt?
- Nem.
- Kétségtelenül kellemetlen. Az esõ született
ellensége minden
vidámságnak és színnek, nemde? Valóságos börtönné teszi szobánkat. Nemhiába az
Isten is özönvízzel büntette az embereket...
Még nyolc órája van, és nyolc ízben változtatja
majd véleményét gazdagságról, szegénységrõl, házasságról, nevelésrõl,
politikáról, az élet céljáról, aszerint, kivel beszél. Mire hazaér, nem tudja,
hogy mirõl mi a véleménye. Vajon szükséges-e naponta tíz órai alvás, nem elég-e
nyolc vagy öt? Mi tesz boldoggá: a pénz vagy az erény? És fel kell-e
világosítani a gyermekeket vagy sem? Már régen leszokott arról, hogy bonyolult
dolgokról elmélkedjen. Azt úgyse értik tanítványai. Fülelnének, köhögnének, és
újra meg kellene ismételnie a nehéz mondatot, tagoltan, kiabálva, mint a
süketek ingerült rokonai teszik, kik hallócsõbe trombitálják mondókájukat
ötször-hatszor, mindig lassúbb tempóban és hangosabban, végül azonban
lemondanak, és inkább maguk is tartózkodnak a beszédtõl.
Reggeltõl estig csönget az ajtókon, a város
különbözõ részein. Sokszor azt hitte magáról, hogy orvosnõ. Házról házra járt,
kezében kistáskával, melyben az irónt, órarendet, nyelvtant meg az
olvasókönyvet tartotta, a mûszereket, melyekkel a beteg emberiséget meg kell
operálni. Különbözõ betegei voltak. Voltak olyanok, kik még a tudatlanság
iszapos mélyén henteregtek, képtelenül egy szót is kinyögni, lábadozók, kik
közeledtek a tökéletességhez, olyanok, kik már vidáman beszélgettek, de
szépséghibájukat sehogy se tudták levetkõzni, és végül - legtöbben - csúnyák és
rothadók, gyógyíthatatlan betegek, kik hiába birkóztak a mostoha nyelvvel,
semmire sem mentek. Csak fájt a szíve, mikor el-eltöltött velük egy órát, mint
orvos a haldokló ágya elõtt, pusztán a vigasztalásra szorítkozva. Ha legalább
gyors és véres mûtétet lehetne végrehajtani a makrancos nyelveken. De nem
lehet. Tisztán tüneti kezeléssel kell beérnie, ami bizony édeskevés eredményt
hoz.
Estefelé hazament. Ilyenkor már hangszálai alig
mûködtek. Tíz órai beszélgetés után teljesen berekedt. Rekedten kérte
vacsoráját háziasszonyától, ki fõzött és mosott rá. Vacsora után kenyérkeresõ
gégéjét hideg borogatással bugyolálta körül, és aztán hársfa- vagy akácfateát
ivott, hogy másnap megint órákat adhasson. Az ágyban eszébe jutott ez, az. De
hamarosan elmosódott minden.
Megtörtént, hogy hirtelen felült. Hangokat
hallott maga körül. Nagybátyám elutazott. Kinek a nagybátyja utazott el? Öcsém
nagybátyja, kivel tegnap a kertben sétáltam. Akkor, gondolta magában, már álmosan,
öcsém a nagybátyja nélkül él, ez a csapás éppoly emberi és éppoly könnyû
elviselni, mint például egy tollkés elvesztését.
Mert naponta hallani arról is, hogy a
tábornokné elvesztette a tollkését. Sok év óta hallja, és azóta nem került meg
a tollkés. Szinte személyes ismerõsnek tekintette a tábornoknét. Szikár
hölgynek képzelte, aki fekete selyemruhában jár, arca vékony, és lornyonon át
nézi az idegeneket, éles pillantással. Tíz óra tájt, mikor már szemét az
álmosság csípi, meg is szokott jelenni a tábornokné az ágya elõtt, fehér hajú
tábornok férje karján, ki szintén arról nevezetes, hogy elveszítette tollkését.
Kedvesen köszönnek, és leülnek a szoba két székére, bizonyos néma váddal. Marie
magyarázni próbálja, hogy semminek se õ az oka. Másrészt - legyünk õszinték -
egy tollkés nem is játszik oly fontos szerepet az életben. Ha elvész, ad
helyette az Isten mást. Aztán nem szoktak róla ennyit beszélni. Egyszerûen
elmennek az emberek a vaskereskedésbe, és vesznek újat. Mit gyötrik vele az
árva, ártatlan nyelvtanítónõket?
Egyszer azt álmodta, hogy a tábornokné
csontlegyezõjével az állára ütött. Lihegve ébredt. Homlokát hideg gyöngyök
verték ki.
Még emlékezett egyre-másra a gyermekkorából meg
a húszéves leányságából, de mindig halványabban. Tíz tanítványa naponta tízszer
megkérdezi, hogy és mint van. Ha felel, akkor nem arra figyelnek, mit mond, de
hogyan mondja. Tanulnak tõle beszélni. Nem is bocsátkozhat részletekbe. Azok
nem érdekelnék õket. Egyszer - nagyon sok évvel ezelõtt, még a pálya kezdetén -
véletlenül elmesélt egy történetet a messze-messze fiatalságából. Kilencéves
korában eltévedt egy tanyán, a méhes közelében, belenyúlt a kasba, és
arcocskáját dagadtra csípték a méhek. Egy hétig feküdt betegen. Sebeire agyagot
raktak. Meséje - észrevette - mindig hatott. Azóta vagy tízezerszer mondta el.
Már maga is unja. Szigorúan javítgatja a hibákat. Agyagot raktak, többes
harmadik személy és múlt idõ. Régmúlt idõ. Hiszen, amit elbeszélünk, az
nagyon-nagyon régen elmúlt.
Nemegyszer kapta magát rajta, hogy összefüggéstelen
szavakat mormol. Már szinte névtelenül jár az utcán, mint „egyes elsõszemély”
és mint „folyamatos jelen idõ”. Beszélni azonban nem szeret. Néha-néha összejön
kartársnõivel, kávéházakban vagy cukrászdában, de azok is fáradtak és rekedtek,
inkább csak hallgatnak egymás mellett. Náluk a hallgatás nem valami tétlenség
volt, de öröm, a lélek ocsúdása. Sokszor úgy érezte, hogy évekig tudna
hallgatni.
Egy áprilisi szeles estén - a hídon -
megszólította õt egy rövidlátó, szemüveges, sovány fiatalember. Nem állott
szóba vele. Jól ismerte a férfiakat. Egy idõben sok ilyen futó ismeretséget
kötött. Az udvarlók megtanulták tõle a nyelvet, s ingyen, megnövekedett
szókinccsel - ki két-, ki négyezer szóval - faképnél hagyták, kiraboltan. Rablók
voltak ezek, és kissé gyilkosok is.
- De én nem tartozom közéjük - mentegetõzött a
fiú, és savószeme bágyadtan csillogott a szemüvegen át. - Hónapok óta nézem,
amint átmegy ezen a hídon este hétkor. Olyan egyszerû és szomorú. Szegény
madárka, egy régi esõköpenyben. Fáj a magányossága. Ezért érdeklõdöm maga
iránt.
- Irántam? - mondta, és magára mutatott halk
megvetéssel.
A fiatalember, édeskés széplélek, csöndesen
beszélt. Marie hallgatta. Jólesett sokáig hallgatni, sokáig nem beszélni. Mert
álmos is volt. Ezek a szavak pedig másképp hangzottak, mint a növendékeié, nem
a szótár szavai voltak, de eleven szavak, mézes szavak, véres, mérges, tüzes
szavak, pirosak, lobogó-lilák és enyhén-kékek, melyek meggyulladtak és
világítottak a sötétben. Marie nemigen tudott mit felelni rájuk, mert kicsit
félt, hogy csúfot ûznek vele. Nem is egészen értette, amit mondott. Hazamenet
megnézte arcát a tükörben. Sápadt volt és öregedõ.
Mindössze párszor találkoztak még. Utolszor a
fiú a kapualján megcsókolta kesztyûs ujját. Kezét - a kesztyûn át is - hidegnek
érezte. Ez volt minden.
Aztán nem is mutatkozott többé. Abban a kietlen estében csak a szenvedést
kereste, a boldogtalan szerelmet, melynek birtokában boldogan szökött meg.
Mihelyt látta, hogy a boldogtalanságát el akarják rabolni tõle, elmenekült. Ki
tudja, ki volt ez a szemüveges lovag. Talán-talán egy készülõ költõ volt, a
szenvedés szerény, önkéntes gyakornoka, ki a beteljesedés helyett diadalmasan
vitte haza a vágyat. Úgy érezte, ebbõl még sok vágy és sok rím születik. Abba
is kellett hagynia, azonnal.
Õ még naponta átment a hídon, este hétkor.
Eleinte észre se vette, hogy a fiatalember elmarad. Aztán észrevette.
Hátra-hátranézett. Gyakran kétszer is végigsétált. Elment? Zúgott a feje, és a
kérdõ mondatot még egyszer megismételte, múlt idõben - végzett múltban -, egyes
harmadik személyben. Késõbb állító formában ismételte meg, kérdõjel nélkül.
Megtanulta tõle a szenvedést, mint az elõbbiek a nyelvtant, és elment. Ez volt
mindegyikük közül a legkoldusabb. Bánatot lopott.
Tulajdonképpen csak késõbb tudta meg, mi
történt vele és benne. Sokszor nem aludt. Rossz virrasztása közben megjelent
elõtte a tollkés. Az, amit a tábornokné elvesztett, de megnõve, fenyegetõ
kísértet, óriás pengével. Erõt érzett magában, hogy megragadja. Ahhoz is, hogy
belevágja, akárki mellébe.
Aztán nem gondolt senkire és semmire.
Szorgalmasan tanított tovább. Még többet keresett. Gyógyultnak volt mondható.
Újra szavak zümmögtek körülötte, céltalan, ostromló szavak, csörögve a száraz
kérgükkel, egy élet körül. E halott szavak avarjában járkált kitágult szemmel,
hervatagon. Ilyenkor szenvedõ volt, majdnem olyan nagy, mint egy költõ.
Ha akadt egy negyedórácskája, két lecke közt,
az utcapadokra ült. Lehunyta szemét. Azt képzelte, hogy egy kertben van.
Budapesten nincsenek kedves, sötét, mély-mély kertek. Marie szerette a kertet.
Azt a kertet, melyrõl annyit hallott, a „kert”-et, az eszményi kertet, melyben
az emberek nagybátyjukkal szoktak sétálni, és melyben - minden valószínûség
szerint - a tábornokné elvesztette a tollkését. A nyelvtanítónõ felékesítette
ezt mindennel, smaragd fûvel, zafír rózsákkal, szökõkúttal, halványsárga
üveggolyókkal. Egyetlenegy kerthez se hasonlított ez. Mindegyiknél szebb volt.
Így tétovázott szegényke naponta egy
negyedórácskát, két lecke közt. Fejét szerette volna lehajtani a sötét lombok
közé. Valahova, egy márvány Ámor vállára, hogy kicsit pihenjen.
1916
.oOo.
|